9.

Kedves Edit, nagyra becsült kuzinom!                              

2011.

Ott hagytam abba, hogy bekerültem a válogatottba Dél-Koreában, a hagyományos íjászok Világbajnokságán. Mónus Józsi a csapatkapitányunk, ezer fokon égő harcos, aki csatamezőnek nézi az íjászpályát és harcnak minden versenyt. Rácz Attila, a Doki lőtt legjobban közülünk eddig, magabiztos lövész. Lakatos Pisti, a dunaújvárosi íjászok vezetője a harmadik társunk, míg jómagam becsúsztam a surranópályán a negyedik helyen.

Így is megtiszteltetés hazánkat képviselni egy nemzetközi versenyen. Utolsó levelem egy legendás íjász, Jiszünge történetével fejeztem be, most rajtunk a sor, hogy megteremtsük saját legendánkat. Nagyon erős a mezőny, a japánok és a mongolok félelmetesek.

Miképp félelmetesek a kínaiak is, ahogy egyszerre mozognak, menetelnek az ebédlőben és a pályán. Vadászkutya legyek, vagy fűcsomó, ha ezek nem katonák. Szegény Tibet…

Minden nagy nap eljön egyszer, ahogy tartja a mondás. Most van a csapatok megmérettetése, a legjobban várt versenyszám. Számtalan szurkoló bíztatja országát, barátait, énekelnek, kiabálnak, drukkolnak vérmérsékletük és alkoholszintjüknek megfelelően.

Új hír, hogy az uruguayiakat nem engedik lőni a középlövő íjaikkal. Nevetséges is volt tavaly a szerepeltetésük, semmi köze ennek az íjnak a tradicionális íjászathoz. Szép fegyver, tisztelem a mestereit, de nem ide való. Ez ilyen egyszerű..

Kissé feszültek vagyunk mindannyian, de ez talán érthető egy világbajnoki döntőben. Már pedzegették otthon is Posta Paliék, hogy idén immár hivatalosan is VB lesz a verseny, de csak itt jöttem rá, igazuk van. Óriási a felhajtás, sajtó, rádió, média, vagy három TV csatorna, nofene. Azért a CNN még nem vonult fel…

Előtte azért a körítés sem akármilyen! Elképesztő ruhák, a bolíviai Patrícia inka mintás bőrlebernyegben, nyakán, kezén, lábain kicsiny aranyozott csengőkkel flangál. Perui férje tündöklő madártollas fejdíszben, arcán zord mosollyal zsebeli be az érdeklődést és tűri a fényképezőgépek folyamatos kattogását. Mexikói barátom, Pancho Villa akkora sombreróval érkezik, hogy a fél stadion árnyékba borul. Párja, Rosalita gyönyörű mexikói népviseletben: fehér alapon színes virágok, tarkabarka papagájok, csupa vidám motívum.

Becsörömpöl Alex is, a mongolok egyik vezéralakja, olyan bőrpáncélban, hogy majdnem szaltót vetek tőle. Nyakánál fémgyűrűk, a vastag bőrruhán díszes fémlapocskák, igencsak míves munka. Bár nagyon tetszik, meg sem merem kérdezni az árát, de a mongol hadúr megsúgja, látván nyilvánvaló érdeklődésem:

• 3500 dollár – látván a megütközésem, egyből enged egy kicsit – másnak! De nekem ideadja 3000-ért.

Így mindjárt jobban érzem magam. Mondjuk, ennyi pénzt sem láttam mostanában egy összegben, de nem akarom elrontani a játékát. Vagy 150 dolcsim lehet még, de ha azt kínálom fel, simán leszúr, úgyhogy csak motyogok valamit. Úgysem tud rendesen angolul, mint ahogy én is csak úgy töröm e nyelvet, mint mókus a mogyorót, úgyhogy eltrécselünk valahogy. Angol, spanyol, magyar, mongol, orosz és német szavak tolulnak ajkainkra, ahogy éppen bevillan valamelyikünknek, ha valaki kívülálló hallotta, elképedhetett e bábeli zűrzavarban. Végül felderenghet neki, hogy itt nem lesz üzlet, megölel és továbbcsörömpöl. Sok sikert, Dzsingisz!

Jönnek a kínaiak, mint a rendíthetetlen ólomkatonák, majd a mindig vidám és zajos németek. Megérkezik a finn delegáció, egyiküknek az orra rendesen világít, olyan vörös. Esküszöm, hogy Rudolfnak, a rénszarvasnak nincs ilyen cserpákja! Nem egy-két üveg vodka kellhetett egy ilyen remekmű létrehozásához. Ahogy Cyrano mondja a híres orr-monológban:

• „Hatalmas, büszke orr! Egy teljes náthát csak a bősz, komor Misztráltól kaphatsz! Más szél ott meg sem érzik!”

Na igen, mit tudom én, mi a szokás a finneknél. A többiek azért jobb műszaki állapotban vannak, a mama pedig egészen jól tartja magát. Szőrmeruhában vannak mindannyian, egész jól néznének ki, de az a hefti…

Lépjünk túl ezen a káprázatos ormányon, és folytassuk a versenyzők bemutatását. Bocsáss meg, hogy így leragadtam a téma boncolgatásában, de hidd el, nem mindennapi nózija volt a fickónak!

A tavalyi győztesek, a japán csapat csupa kőarcú szamuráj. A négy versenyzőjük körül sertepertél mindenki, minden kívánságukat lesik. Nyugodt mozdulatokkal melegítenek be, óriási íjaik egyszerre emelkednek és ereszkednek le. Fenséges látvány…

Megjönnek a mongolok is. Most nem voltak kint már reggel, nem is értem, miért van ez. Kezdenek elpuhulni? Na nem, a mongolok aztán nem. Ha jól látom, két férfi és két nő alkotja a csapatukat. A férfiakat ismerjük, jó lövészek, az egyik hölgy is, a második helyen áll az egyéni versenyben, de a másik mongol amazon rejtély számomra.

Valami vezető féle lehet náluk, mert a többiek láthatóan nagy tisztelettel viselkednek az irányába, de lőni nem igazán tud, legalábbis ezen a szinten. Elpacsmagolja ő valahogy a vesszőket, a közelieket el is találgatja, de szerintem ezzel a stílussal a nagyobb távolságokon vége lesz. Nézem a süvegeiket, csak egyikükén látom a Naadam bajnoki címet jelző vastag aranycsíkot.

Érdekes, mert a főnökasszony mellett álló fiatal nőnek kettő ilyen csíkja is van, mégsem ő készül a versenyre. A mongoloknál van tekintélytisztelet, de ennyire, hogy beáldozzák a legjobb íjászukat? Na mindegy, legyen ez az ő dolguk. Az biztos, hogy nem úgy választották ki a csapatukat, mint mi, mert a fiatal hölgy konkrétan az első helyen állt még reggel.

Az első pályára a Doki áll, ő kezd majd nálunk, mellette Lakatos Pisti, a dunaújvárosiak edzője. A hármason jómagam, míg a négyesen Mónus Józsi barátom, a hajdúnánásiak reménysége. Mögöttünk a magyar tábor, szurkolnak értünk, és persze mindenki osztja a jó tanácsokat. Hosszú évek tapasztalatával már tudom, mennyit érnek ilyenkor a szakértői vélemények, persze azért a bíztatás jól esik. És máris kezdődik a verseny!

Első lövés, a Doki húszról rápirít az amerikai célra, egy 3D-s őzre. Lepattan a nyakáról. Második lövészünk, Pisti térden állva lő, vesszője kihasít egy darabot az igencsak kopottas állat hátából, mindjárt a blatt felett, de vesszője messze száll. Két lövés, nulla pont. Szépen bekezdtünk. Ideges vagyok már én is, mintha megbabonázták volna a vesszőinket.

Változtatok a szándékomon, nem a blattra lövök, mert igencsak cudar állapotban van már a jószág. A szervezők kint hagyták tegnap a célt, boldog-boldogtalan ezen tárazott ki, csoda, hogy egyben maradt. Azért a döntő megérdemelt volna egy tisztességesebb állatot, de végül is ez van, erre lő mindenki. Seggbe lövöm az őzet, ott a legvastagabb, két pont.

Mónus Józsi nem alkuszik mögöttem, blattra lő, lepattan a lövés! Gyerekek, ne csináljátok ezt velem, nem most kell bravúroskodni!

Második kör, a Doki is beletol egyet. Hála istennek, idáig érzem a megkönnyebbülését. Nem sokáig örülünk, Pisti lemásolja az előző lövését. Kísértetiesen hasonló módon szakít ki megint egy darabot a jobb sorsra érdemes őzből és küldi el vesszejét a stadion végébe. Ember, hagyd már a fenébe a blattot, lődd a seggét!

Azt hittem, csak magamban mondtam ezt, miután én a nevezett helyre küldtem a vesszőmet, de nem. A Doki a mai napig emlegeti ezt a bölcs tanácsomat, ha szóba kerül a verseny. Való igaz, stresszhelyzetben másképp működnek a dolgok. Mindenesetre ő is odabombázza a további vesszőit.

Sajnos, Józsi nem hallgatta meg a tanácsot, de hát ő maximalista. Érzem rajta a feszültséget. Kár, hogy nem tud lazítani, de hát ő ilyen.

Harmadik kör, a Doki egy biztonsági segges, végre Lakatos Pisti is lő pontot, én a jól bevált popó, majd Józsi is lő egy nyakat. Idáig a legjobb körünk!

Negyedik kör. Doki safety shout, biztonsági lövés, Pisti fog egy hármast, tőlem a jól bevált kettes, Józsi ellövi magát.

Lehetett volna sokkal jobb ez a kör, én a magam nyolc pontjával ugyan meg vagyok elégedve a történtek után, de ez mégiscsak egy csapatverseny. Előttünk a japánok lőnek, szétszedték az őzet szinte, úgy megtolták. Véleményem szerint legalább tíz-tizenkét pontot itt hagytunk, a végelszámolásnál még hiányozhat.

Átballagunk a második célra, a magyar tüzes kerékre. Írtam már neked róla, nálunk, Egerben fotózta le a kis koreai, hogy itt, több ezer kilométerrel odébb találkozzak vele. Mármint a céllal, ámbár Daniel is kijön a versenyre. Európaias keresztneve ellenére hamisítatlan koreai, akkora, mint egy kutya ülve. Amúgy jó srác, örül nekünk, legalábbis mosolyog, de ez itt nagy népszokás. Ennyi fogat életemben nem láttam villogni, mint itt néhány nap alatt, egy fogorvosnak ez lehet a mennyország.

Kicsit megnyugszik a csapatunk, értékeljük a teljesítményünk. Abban mindannyian egyetértünk, hogy ennél több kell. A japcsik nagyon jól tolják, és ott vannak még mögöttünk a mongolok is. Míg a lövésre várunk, átsandítok rájuk. Lőnek szorgalmasan, de szerencsére a mami nem sziporkázik, számára kihívás már ez az őz is. Hátul látom a női versenyt vezető csinos mongol asszonykát, szinte szenved, hogy nem lőhet hazája színeiben.

Hát, ők tudják. Nem ismerem a válogatási szisztémájukat, de valószínűleg a mi régi pártrendszerünk lehet az alapja, mert más ésszerű magyarázatot nem találok rá. Mindenesetre sajnálom a kis hölgyet, hogy nem lőhet valamely ok miatt.

Közben minket szólítanak. Máris indul a mozgó cél, rajta Pumba és a körök. Csattannak a vesszőink a táblába, egy kettesnek nézem az első lövésem, majd sajnos elsietem a másodikat. Barom!

Míg fordul a cél, próbálok megnyugodni. Hová sietsz, Furé? Ez egy verseny, ahol Magyarországot képviselheted, ne bénázz!

Még két lövés van, mert a csapatversenyen csak négy vessző játszik. Mindkettőt beleengedem Pumbába, de bennem maradhatott a második lövés, mert csak egyeseket lövök. Ráadásul az első lövésem pont a határvonalon van, a bírók kis tanakodás után egyesnek ítélik meg. Posta Pali itt bíró, bevet mindent, de pont itt volt a vezetőbíró, aki magyaráz valamit és Pali vállat von. Ha egyes, akkor egyes. Mondjuk, kíváncsi lennék, hogyan döntött volna a vezetőbíró akkor, ha egy koreai lövész lőtt volna ilyen határt. Egyébként tényleg pont a vonalon volt, ez itthon is sokszor képezi vita tárgyát. Három ponttal jövök le a célról, itt lényegesen többet vártam magamtól…

Kicsit elkettyenve ballagok át a hármas pályára, ez a „Japan target”, a japán cél. 60 méterre kitéve egy nyolcvan centis kör, ez az egy pont, az ötven centi átmérőjű a két pont, és a húsz centis a három. Láttam már könnyebb célt…

A Doki durrant először, fog egy egyest, örülünk neki. Lakatos Pisti fölé húzza, én is. Hiába, messze van, Magyarországon ilyen távra nem szoktunk lőni a hagyományos versenyeken. Mónus Józsi éled, belever egyet, ha valaki, ő szereti a távokat és a kihívásokat.

Második kör. Doki lő egy kettes, óriási ováció. Lakatos Pisti eltalálja a táblát, de zónán kívül. Én következem: betyárosan rátartok, majd, mielőtt még elengedném a vesszőt, emelek még egy kicsit rajta. Egy örökkévalóságnak tűnik a pillanat, míg száll a vessző, majd elegáns ívben becsapódik a hármas zóna közepébe. Nem hiszem, hogy volt ennél látványosabb és fontosabb találatom még eddig életemben…

Mónus Józsi lő, fog megint egy egyest, hallom, ahogy elégedetlenül dörmög magában. Hiába, maximalista a fiú! Mindenesetre a verseny folytatódik, harmadik kör. Doki mellélő kissé, mondja is egyből a csizmadia hiszekegyet.

Lakatos Pisti lő egy kettest, úgy kellett már ez nekünk, mint falura az áram!

Jómagam ez előbbiek szerint rátartok, elengedem a vesszőm. Egy pillanatra azt gondolom, elmértem magam, de nem: ez is a hármas zónában landol! Megmondom őszintén, magam sem értem e sikert, hiszem előtte ezt tényleg nem nagyon gyakoroltuk. Mindenesetre módfelett örülök neki.

Mónus Józsi egyértelműen harci lázban ég, visít, röfög, horkant, ordít, nem semmi mellette állva lőni. Tisztelem a fanatizmusát, a futballpályán én is ilyen voltam, utáltam veszteni, de az íjászat azért egy kicsit más. Látszólag nyugodt mindenki, de belől feszült azért a versenyző. Nem azok a bajnokok itt, akik soha nem hibáznak, hanem akik kevesebbet, mint a többiek. Az idegek harca, semmi más.

Utolsó kör. A Doki belezavar egy kettest, Lakatos Pisti is egy egyest, én következek. Komótosan feszítem az íjam, emelem is tisztességesen, erre Mónus Józsi kiabálni kezd: Furé, lőttél két hármast!

Ember, tudom, mindenki tudja a csapatunkból, te hol voltál eddig?

Megzavarodom egy pillanatra, ez éppen elég, hogy előbb oldjak, mint szerettem volna. Vesszőm a tábla előtt két méterrel fúródik a földbe. De kár érte!

Szemrehányóan nézek Józsira, de ő persze észre sem vette, hogy megzavart a koncentrálásban. Gyermekien örül az én két találatomnak, önfeledten ölelget. Nem lehet rá haragudni, ő ilyen és kész. Elvolt a maga belső világában, nem foglalkozik senkivel és semmivel. Mondjuk, jobban örültem volna, ha néhány perccel később jön ki a csigaházából…

Hat pont a japán célon azért nem olyan rossz, egészen jól állunk. Posta Pali szorgalmasan jegyzeteli a konkurencia lövéseit is, de számokat nem mond, hiába könyörög neki Mónus Józsi. Csak annyit mond, végtelen bölcsességgel, hogy lőjünk minél több pontot.

• Lehetünk még elsők? – természetesen Józsi kérdezi, de mindenkit érdekel a válasz. Pali csak bólint, de hát úgyis tudjuk, az utolsó célig nyitott minden. A japánok elhúztak az elején, a magyar célon hoztunk rajtuk, a harmadikon döntetlen körül végeztünk. Jöjjön a negyedik feladat.

A legendás mongol cél, a Sur. Férfiaknak hetvenöt méterről, nőknek hatvanötről, itt az ifisták is a kisebb távról lövik. Ez a feladat a Naadan-on is, a mongol nemzeti ünnepen. Nyolc centis hengerek, két sorban egymásra téve. Tizenhat centi magas, jó egy méter széles, a közepén nyolc piros henger, az a három pont. A szélén levők kettőt érnek, pattanóból egyet. Nem könnyű…

Nekimegyünk bátran. Doki egyből szétbombázza, három ponttal kezd. Speciális vesszőket készítettünk erre a feladatra, hiszen a pattanó lövések is érvényesek. Be is pattintok egyet én is, sajnos hamarébb esett le a földre is úgy csúszott be. Ugyan borogatta a hengereket, de jó két méterrel lőttem elé, míg a szabályok csak egy métert engedélyeznek. Mónus Józsi visszahoz bennünket a versenybe, mert ő is lő egy hármast. Hat pont az első körben, nem rossz!

Sajnos, a továbbiakban már nem ment ilyen jól a csapatnak. Én itt nem tudtam hozzátenni semmit a végeredményhez, sajnálom is, de egyszerűen ez ma nem az én célom volt. Doki lő egy egyest még, Lakatos Pisti egy hármast, Mónus egy hármast és egy kettest. Van még remény, mert az utolsó cél előtt már csak négy pont a japcsik előnye. Hej, de kár azért az első célért!

A koreai cél következik, a Gunk-do. Eredetileg száznegyvenöt méterre teszik ki, Mónus Józsi két éve ezen a távon lett bajnok, mert a japán íjak itt már nem tudtak teljesíteni. Most a helyszűke miatt „csak”kilencven méterre van kitéve a nagy fehér téglalap, egy pontért, fekete kocka a téglalapon, két pont, belsejében piros kör, az a három pont.

Mindenki elszántan lövöldöz nálunk, szeretnénk lefaragni a hátrányt, de nagy a távolság. Kis szél is támad, nem kellett volna éppenséggel, de van ilyen. Találok én is egy pontot valahogy, de nem szaggatom szét a táblát ilyen távolságból, az már igaz. Társaim is csak hellyel-közzel találgatnak, a Doki azért beletol két vesszőt, Mónus Józsi meg valahogy belevarázsol egy hármast is.

Sajnos, a japánok az utolsó körön felébredtek, vagy ott is számolt valaki, mert igencsak belehúztak. Pali nézte őket, a két utolsó lövésük két kettes lett. Lefaragtunk a négy pont előnyből így is kettőt, de ez csak az ezüstéremre lesz elég, feltéve, ha a mongolok nem hajráznak le bennünket. Most lövik a Naadam célt, ez a nemzeti sportjuk, így meleg a pite, ahogy mondani szokták.

A japánok már végeztek, de ők is tudják, hogy ez a két csapat a tényleges veszélyforrás számukra. Izgatottan karattyolnak egymás között, valószínűleg éppen úgy tisztában vannak a pontokkal, mint mi az övékkel. A mongolokat figyeljük immár mindannyian. Hárman egészen jól lőnek, de a kakukktojás mami nagyon kilóg közülük. Közelében sem jár a hengereknek, de táraz rendületlenül. Közben a kis hölgy valósággal szenved a korláton túl. Tegnap láttam, hogy lőtt ezen a pályán, háromszor is telibe verte a pirosat. Most örülünk igazán, hogy a mongolok kihagyták a csapatukból…

Hetvenkét ponttal zárjuk a versenyt, a japánoknak hetvennégy van. A mongolok most tartanak ötvenkilencnél, tizenhárom pont az előnyünk. Legalább az ezüstérem legyen meg, ha már így ellőttük az elejét és lemaradtunk az aranyról! Tizenhárom pont jelentős előnynek tűnik ezen a távon, elég is, mert a mongolok csak hetet tudnak lefaragni, így hatvanhat ponttal fejezik be a versenyt. Az ezüstérem meglesz, hacsak valamelyik ország elő nem varázsol valami csodacsapatot a cilinderéből.

Egy darabig nézegetem a többi csapat versenyzőit, de hamarosan nyilvánvaló, hogy itt ma senki nem fog már többet lőni nálunk. Van egy-két ügyes íjász minden csapatban, de ide négy jó lövész kell, hogy eredményes legyél.

Észak Amerikát Vörös Sólyom barátom, a rettenthetetlen lakota harcos képviseli a három kanadaival. Szorgalmasan lövöldöznek, az őzet még húszról csak eltalálgatják néha, de a magyar célon már azt sem tudják, merre forduljanak. Érdekes, itt mindenki elakad kissé, a japcsik is zavartan kapdostak, amikor ideértek. Az ő nyugodt, megfontolt stílusuknak ez nem fekszik, miképp a mongolok is voltak bajba a gyors töltéseknél. Szerintem Dzsingisz íjászai nem teljesen így lőhettek, mert feljegyezték róluk, milyen gyorsan lövik ki a vesszőiket.

Persze, ez igaz másokra is. A törökök is hasonló módon oldanak, mint a mongolok, a bal hüvelykujjukon futtatva a vesszőt, míg az oldó kézen gyűrűt használnak. Most lassúnak, nehézkesnek tűnnek a gyors magyar célon, de annak idején, a mameluk próbán három vesszőt kellett a levegőben tartani a vizsgázóknak. Egyébként sokak szerint mi, magyarok is ezt az oldás technikát használtuk anno, csak Kassai mester hatására tértünk át a nyugati megoldásra.

Elképzelhető, de ez most nem egy íjászati szakdolgozat, különben is tele van a hócipőm az olyan szakértőkkel, akik a különböző fórumokon osztják az észt, de még egyetlen komolyabb íjászversenyen sem láttam őket. Ahogy Fekete Gyuri vívómester barátom szokta mondogatni, futballozni, úszni és vívni nem lehet könyvből megtanulni. Azt hiszem, e sarkalatos bölcsességet kiegészíthetjük az íjászattal is, mert azt sem elég képekről tanulmányozni.

Kicsit bosszant, hogy így elszúrtuk az elején, mert most meg lehetett volna a japánokat fogni. Évek óta ők nyerik a csapatversenyt, de én belül nem éreztem a meggyőző fölényüket. Kétségkívül voltak szerencsés találataink, de nekik is. Az efféle versenyeket azok nyerik, akik a kötelező célokat jól meglövik, a bónuszcélokon pedig szerencsések. Ezen a szinten nincs már olyan, hogy csak szerencsével nyersz. Gyakorlatilag az első két pályán eldől a verseny, hiszen a pontok nagy részét itt lövik a csapatok. Ha jól lövöd ezeket, és a távolságin tudsz még hozzátenni a dologhoz, jó esélyed van a dobogóra.

Látom a társaimon, hogy ők is sajnálják az elmulasztott lehetőséget. Otthon, Magyarországon látatlanban elfogadtuk volna az ezüstérmet, de így, a versenyen másképp gondolja az ember. Tényleg közel voltunk a szenzációhoz.

Este ennek megfelelően szenzációsan berúgunk. Mindenkinek van észrevétele, tanácsa, mit, hogyan kellett volna csinálni, másképp, hogyan kellett volna megnyerni a világbajnokságot. Igen, köszönjük, most már mi is tudjuk. A kilőtt vessző soha nem fordul meg, ami történt, megtörtént. Jó verseny volt, lőhettünk volna jobban is, de kifoghattunk volna egy rossz szériát is.

Motyorászunk még valameddig, de én hamar elmentem pihenni, mert a feszültség és a gumibogyó szörp együtt már sok volt. Bódult alvás.

Másnap csak pislogok, szobatársam, Zoli megjegyzi, hogy érdekesen mozogtam este. Előfordul, ha az ember egy világbajnokságon második lesz…

Egy kitűnő reggeli után kis relaxálás, majd délelőtt íjász konferencia. Ha valakit érdekelnek az ott elhangzottak, szívesen odaadom a könyvemet, amit onnan hoztam el, mert megmondom őszintén, hogy nem éreztem olthatatlan vágyat arra, hogy végighallgassam. Egyrészt elég gyatra műszaki állapotban voltam, másrészt egy számomra ismeretlen nyelven folyt az előadás fele, míg a kissé érthetőbb angol fordítások is leküzdhetetlen akadályként tornyosultak elém.

A történelmi hűség kedvéért azért leírom az előadók nevét és az anyagukat. Először Jung Jae Sung úr lépett a katedrára, aki a koreai íjászatról és annak általános helyzetéről beszélt. Őt követte Batkhuay Seded Mongóliából, aki a nemzeti sportjukról és annak hatásáról beszélt társadalmukról. Na, az ő előadását szívesen meghallgattam volna, különös tekintettel arra, hogy szerinte milyen hatást fejtett ki Dzsingisz kán és népi zenekara a világ többi részére.

A harmadik előadó maga a Vörös Sólyom, Jay Red Hawk, aki a lakota/dakota indiánok életéről és az íj fontosságáról mesélt. Ezt is szerettem volna meghallgatni, ezért is hoztam el a könyvet, hogy itthon majd lefordíttatom valakivel.

Utána következett Hilary Greenland Angliából. Na, ő az, aki mindent tud az íjászatról, kivéve egy dolgot: lőni. Az ő előadásán már ritkult a tömeg, magam is ekkor szivárogtam ki a hátsó padokból, ahol addig békésen bókolgattam.

A továbbiakban átengedtem az előadások okozta örömet arra méltóbb pályatársaimnak, és inkább kikóvályogtam az íjászpályára.

Talán mondanom sem kell, hogy a mongolokat már ott találtam, társaim zömével együtt. Nem kellett hozzá sok idő, és máris megtörtént egy kihívás a mongolok részéről. Egy tömzsi, pocakos kis mongol hívta ki egy Naadam lövészetre a mieinket. Mónus Józsinak sem kellett több, elfogadta a kihívást. Bár jól küzdött, és percekig úgy tűnt, nyerhet, végül alulmaradt az efféle kiélezett mérkőzésekhez szokott társával szemben.

Közben újabb kihívás jött felénk. Egy késői Dzsingisz utód megirigyelhette a száz dollárt, amit társa nyert Józsitól, vagy úgy vélte, ennél könnyebben nem lehet pénzt keresni, mindenesetre a Doki és ő máris megharcoltak az újabb százasért. A Doki nagy küzdelemben nyert, elégedetten tette el a pénzt, majd a mongol ballagott el olyan pofával, mint aki egy egész citromfát nyelt le.

Döntetlenre álltunk a maszek megmérettetésben, amikor a tegnapi versenyen mellőzött csinos fiatalasszonyka kérdezte meg, akad-e olyan, aki vele is versenyezne. Akadt. Sajnos, én voltam az a balek, aki elvállalta.

Talán megérezhettem valamit, na meg emlékeztem is a lövéseire, úgyhogy csak ötven dollárt tettünk fel tétnek, és nem a nemzeti célukra, hanem egy ötven méterre kitett nagy körre lőttünk. Gondoltam, hogy ezzel kicsit megzavarom. Tévedtem.

   Felváltva lőttünk, én kezdtem, vesszőm a kör mellett csapódott bele a táblába. A helyes kis mongol menyecske, Pairma következett, vesszője kicsit jobbra és alá ment a körnek. Gondoltam, nincs itt nagy baj, van még kilenc lövésem, szépen lassan belőjük magunkat, és az utolsó két-három lövés dönt majd. Ja.

Megint én következtem, lövésem kicsit közelebb volt már a körhöz, Pairma viszont lőtt egy egyest. Gondoltam, szerencséje volt. Maradjunk annyiban, hogy ez volt innentől fogva a legrosszabb lövése, mert egy kettes után jött még két hármas találat. Nagy nehezen összehoztam négy pontot az öt lövésből, Pairma meg félidőben már kilencnél járt. A mongolok vonyítottak, mint a sakál, máskor szeretem hallani a Mergen songot, a bajnokok dalát, de most valahogy nem volt őszinte a mosolyom.

Ha innentől nem találja el többet a táblát, akkor is nehéz lett volna behoznom, de Pairmát nem olyan fából faragták. Lőttem egy egyest, erre megint bevarrt egy hármast. Innentől már csak matematikai esélyem volt, de miután megint csak egyest lőttem, ő pedig gyakorlatilag a cél kellős közepébe bombázta a vesszőjét, elegánsan meghajoltam és feladtam a versenyt. Esküszöm, nem értette, ő még folytatni akarta. Gyér, bár lassan szaporodó mongol szókincsemben nem szerepelt még a jancsibohóc és a megaláztatás fogalma, így csak elmagyaráztam, neki, hogy már nem nyerhetek, és nem akarok tovább szerencsétlenkedni.

Majdhogynem haragudott. Ő szíve szerint még lőtt volna, szerintem reggelig lövöldözte volna a hármasokat. Elrontottam a játékát, így utólag is elnézését kérem. Azért amikor eltehette az ötvenesem, megnyugodott kissé.

Közben Mónus Józsi barátom visszavágót kért a tömzsi harcostól, aki ezer örömmel teljesítette ebbéli kívánságát. Józsi már ideges volt, így az első meccsnél kevesebb izgalommal nyertek el tőle egy újabb százast. Józsi nem az a feladós fajta, újabb revansot akart, de a vigyorgó mongol legnagyobb bánatára lebeszéltük Hajdúnánás bajnokát a további mérkőzésektől.

Időközben a Doki ellenfele is magához térhetett, mert ő is visszavágót kért a Dokitól. Megkapta, és a szerencse most vele volt, mert két ponttal most ő nyert. Boldogan tette el a már veszni látszó százasát. A mongol hölgyemény sűrűn pislogott felém, gondolom, ő is szeretett volna egy kis pénzt még kisajtolni belőlem, de én nem rendelkezem Mónus Józsi kitartásával, sem pénztárcájával, így nem volt több verseny aznapra.

Batu kán népe fel volt villanyozva még, Pairma is szomorúnak látszott a pénzforrás kiapadása miatt, így vigasztalásul rajzoltam neki egy karikatúrát. Először magamat, ahogy négykézláb repülök egy hatalmas seggberúgástól, majd a rúgó lábat, végül a láb csinos gazdáját, Pairmát. A mongolok körbeálltak, találgatták, mi lesz ebből, majd amikor lejött a poén, önfeledten nevettek és csapkodták egymás hátát. Pairma sokáig nézte a művet, majd szinte megilletődve tette el.

   Nem voltam túl boldog az elvesztett mérkőzés miatt, nem is a pénz, inkább amiatt, ahogy lemészárolt a csajszi. Esélyem sem volt, az az igazság. Talán figyelmeztető jel lehetett volna a két vastag arany csík a süvegén, de mondjuk úgy, hogy elvakított a leányzó szépsége és figyelmen kívül hagytam, hogy valószínűleg nem valami végkiárusításon vette azokat.

Szerencsére csak egy ötvenesem bánta, és meg sem fordult a fejemben a revans gondolata. Az embernek ismernie kell a határait…

   Lassan beballagtunk a szállásunkra, éppen kifelé jöttek a társaink, akik végigülték az előadásokat. Angolok, németek, franciák, mind hangosan vitatták az ott elhangzottakat. Érdekes módon a három első helyezett ország versenyzői nem voltak köztük. Hiába, az íjászat nem az a sport, amit könyvből és tanulópadokban tanul meg az ember.

   Este mindenesetre rendesen töltöttem magamba a magyar búfelejtőt és a koreai sört. Egy idő után fellobbant bennem a vágy, hogy a mongol barátaimmal átbeszéljük a nap eseményeit. Magamhoz vettem egy üveg jóféle hazai pálinkát és elindultam. A vállalkozásban nem akadt társam, mert ekkorra már a legtöbben kidőltek. Néhányan még mozgolódtak ugyan, de nem éreztek késztetést az akcióra.

Hamar átértem a szomszéd épületbe. Szembe jött egy figura, attól megkérdeztem, merre vannak a mongolok. Bizonytalanul intett balra, de nekem ennyi elég volt. Elsétáltam a folyosóra és hangosan kiabáltam:

• Mongols! Mongols!

Gondoltam, ez elég lesz, nem hülye nép az. Így is volt, mert hamarosan kinyílt egy ajtó és kilépett egy gigászi alak. Szerencsére a birkózó cimborám volt, aki egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, mert felderült az arca és beinvitált a szobájukba.

   Nem semmi egy alakok, annyit mondhatok. Az ágyakat kipakolták és a földön ágyaztak maguknak. Egy kis asztalkát ültek körül hárman-négyen, és keményen ittak. Csatlakoztam e remek programhoz, habár inkább már elvenni kellett volna tőlem, mint hozzáadni.

Angyali türelemmel rendelkeztek, mert senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, mi a fenét keresek náluk hajnal kettőkor. Mondjuk, úgysem tudtam volna rá értelmes választ adni…

   Egy ideig bőszülten ittunk, de aztán valahogy felébredt bennem a vágy, hogy még jobban összebarátkozzak Dzsingisz unokáival. Először valami fertelmes zagyva nyelven elmagyaráztuk egymásnak a verseny lefolyását, természetesen mindenki a sajátjait dicsérve, majd megállapodtunk abban, hogy mindannyian remek srácok vagyunk és nem mellékesen az Univerzum legjobb íjászai.

Miután a témát kiveséztük és lassan a szörp is elfogyott, eszembe jutott egy pompás gondolat. Megkérdeztem vendéglátóimat, hogy tudnék-e beszélni Pairmával, a csinos íjászlánnyal, aki olyan gyalázatosan elvert. Nyilvánvalóan ezt nem kívántam reklámozni, ámbár mongoljaim egyből megvidámodtak, amikor őt kerestem rajtuk. Egyikük valami pazar tréfát is elsüthetett a rovásomra, mert valamennyien harsogva röhögtek a poénon.

Kényszeredetten mosolyogtam én is, de meg is lett a fizetség, mert átinvitáltak a szomszéd szobába, ahol a híres amazon pihent. Mint kiderült, kétszeres Naadam bajnoknő, naná, hogy egy ilyenbe kellett belekötnöm. Merge a bajnoknők neve, a férfiaknál pedig mergen, most már ezt is megtudhattam.

Szegény csak kapdosta a fejét, amikor az éjszaka közepén vagy hat ittas harcos rátört. A földön aludt valami gyékényen, a mongolok az összes ágyat kitették a folyosóra. Úgy sejtem, Mongóliában nem fog meggazdagodni az Ikea…

Dzsingisz utódai egymás szavába vágva meséltek Pairmának valamit, én csak néztem az alvástól összegyűrt, mégis csinos arcát. Megpróbáltam felvenni a fehér lovon érkező herceg álarcát, a mongolok meg hanyagul a csodálatos menyecske karjai közé löktek és nemes egyszerűséggel otthagytak. Ez igen, ezt nevezem. Hát, náluk nem sokat körtönfalazhatnak az udvarláskor.

Mindenesetre próbáltam magyarázkodni, de ez a földre szállt mongol angyal nem volt kíváncsi a részletekre. Megsimogatta a fejem, nekem ennyi elég is volt, hogy az ölébe bukva álomba szenderüljek. Valószínűleg nem ez volt az eredeti tervem, de az elfogyasztott töméntelen mennyiségű szesz átírta a forgatókönyvet. Amikor felébredten, Pairma már felöltözve ült a földön és éppen festett valami képet. Rám mosolygott, ez bíztató jelnek vettem, habár nem nagyon értettem, mit keresek itt egyáltalán.

Megpróbáltam elegánsan távozni, de felállni is alig sikerült. Puskás Ferenc fénykorában nem csinált két méteren belül annyi testcselt, mint én, míg eljutottam az ajtóig. Valamit makogtam Pairmának, ő csak mosolygott és utamra engedett. Kitámolyogtam az előtérbe, ahol a mongol harcosok még mindig ittak. Apám, ezeket miből gyártották?

Viszont abszolúte működik náluk a vezérek tisztelete. A Boss először felém nyújtott egy pohár itókát, de látván az arcomat, csak nevetett egyet és mondott valamit Dzsingisz nyelvén. Innentől fogva két ember kísért hazáig, majd megkeresték a szobámat és addig maradtak, amíg le nem feküdtem. Nem semmi bánásmód, annyit mondhatok. Nem könnyű kivívni a tiszteletüket, de onnantól fogva tűzbe mennének érted. Így már érthető A Föld Megrengetőjének a hódításai…

   Valahogy felébredten, és elmentem a srácokkal egy kirándulásra valami skanzenszerű faluba, de az elején egyes részek egyszerűen kiestek. A végén egészen jól szórakoztunk, csak akkor volt kellemetlen, amikor a mongolokkal találkoztunk. Vidáman csapkodták a hátam, nagyszerű poénokat ontottak rám, vidáman nyerítettek a kontómra. Végül megjelent Pairma is, aki fülig pirult a szózuhatag hallatán. Eddig is sejtettem, hogy nem mongol népmeséket tolnak a fiúk, és szerintem gyakorlatilag szóról szóra lefordítottam volna szellemdús sziporkáikat. Rámosolyogtam a kiváló és csinos íjászlányra, ő szemérmesen visszamosolygott, és ezzel véget is ért a románc.

Legközelebb a búcsúvacsorán láttam, ekkor pazar fehér deel-ben jelent meg és egy gyönyörű csizmában. Bitangul jól nézett ki, az eredményhirdetés után odamentem hozzá és gratuláltam neki. Az első három helyen csak mongol hölgy végzett, Pairma természetesen az elsőn.

Később odajött ő is hozzánk, amikor a csapat második helyezésünk ünnepeltük és a gratuláció után a kezembe adott egy fémtálat. Tolmácsot is hozott magával, aki elmondta, hogy egy versenyen nyerte és szeretne vele megajándékozni. Kis bronztál, amelyen felül mongol táj, középen egy jurta, félkörben pedig a Naadam versenyszámai. Íjászok, birkózók, lovasok, háttérben egy lófejű hegedűn játszó emberke. Egy nap Mongóliában, állítja a felírat.

Esküszöm, tisztára elérzékenyültem ettől a Mergétől! Erre nem voltam felkészülve, de szerencsére volt néhány értékesebb tárgyam, amit csere céljából hoztam magammal. Egy nagyon szép, fehér bőrből font karikás ostort ragadtam meg majd nyújtottam át neki. Láttam a szemében, hogy nagyon tetszik neki, ezért felkaptam a meglepett leányzót és egyszerűen a nyakamba akasztottam.

Ösztönösen is megkapaszkodott, én pedig boldog mosollyal fordultam vele vagy kettőt. A mongolok őrjöngve tapsoltak, a társaim is boldogan kiáltoztak, sőt, a többi íjász is csatlakozott az össznépi jókedvhez. Szerintem egy lagzit is tartottak volna a nagy felindultságban.

Végül két puszival váltam meg e nem mindennapi nyakbavalótól. IV. Henrik szerint Párizs megér egy misét, én lejjebb tettem a mércét, nekem már Pairma is megért volna annyit…

Másnap szomorúan búcsúzkodtunk társainktól: a mindig mosolygó, bájos inka Patriciától, és az ősi maja istenekre emlékeztető profilú férjétől, Josétól. Pacsiztunk a finnekkel, ahol a bámulatos cserpák gazdája már reggel megkezdte ormánya szinten tartását némi Finlandia segítségével. A szigorú kínaiak, a mosolygó malájok, a merev németek, az udvarias japánok, a színpompás törökök, majd maga Pancho Villa barátom az asszonyával. Odalépett hozzám és a kezembe nyomott egy üveg tequilát.

• Original! –mondja, és nagyot kacsint. Basszus, azt sem tudtam, mit adjak neki, de csak legyint. Barátok vagyunk, mondja angolul. Így is van, cimbora, de nem szeretek adós maradni semmiben. Na, legalább lesz indokom, hogy miért kell kijönnöm jövőre is.

De máris jön a másik indok is, aki mongol, hölgy és kiváló íjász. Fájdalmas búcsú, ölelések, társai is szétcsapkodják a hátam, szerencse, hogy csak cirka tizenketten zavartak le egy-egy sallert.

Be is fejezem levelem, mert egészen elérzékenyültem. Van még néhány remek történetem az elmúlt időszakról, de az már egy másik levél anyaga lesz…

8.

Drága Edit, kedves húgom!

„Itt van az ősz, itt van újra…” - írta egykor Petőfi, és ismét itt vagyunk mi is Dél-Koreában, a hagyományőrző íjászok világtalálkozóján. Előző levelemben már írtam, hogy világbajnokságnak minősítették a versenyt, de azért ez még nem kap akkora publicitást, mint esetleg szeretnék a rendezők. Lehet, hogy ezt is elintézik néhány év múlva. Amekkora léptekkel haladnak ezek a kis emberek…

Szóval, jó a felhozatal megint. A mi csapatunknál Posta Pali, Mónus Józsi, Lakatos Pisti, Saár Judit és jómagam a veterán, ehhez jött a dunaújvárosi kontingens. Rácz Attila, a Doki, a felesége, Andrea, Swartzenbarth Zoli, ilyen kacifántos magyaros névvel, Keszi Viki, egy rendkívül tehetséges ifjúsági versenyző és Lakatos Pisti felesége, Márti. A magyar csapat tagja még Szabó Józsi, a Kurultáj törzsi találkozó egyik fő szervezője és Szabó Zoli, a Nyírségből.

Hamar kiderül, hogy a Doki és Szabó Józsi sem a szófukar emberek közé tartozik, már a repülőn is jól elbeszélgettünk. A Doki egyébként nagynevű jogász és egyetemi tanár, másik beceneve a Ciceró. Talán azért, mert kissé vitriolos az ő nyelve is, a felesége szerint legalábbis.

Szabó Józsi is jó mesélő, kitűnő orgánummal, élvezet hallgatni. Magam is tudok beszélni (és feleslegesen írni),de most embereimre akadtam. Jól elleszünk, az már biztos.

Már a repülőtéren megkezdtük a mesélést, én főképp a mongolokról adomázgattam. Tudod jól az előző leveleimből, hogy nekem nagyon bejönnek ezek az élő őskövületek. Szabó Józsi nem érti a rajongásom, ő ismer néhányat a Kurultájról, de semmi rendkívülit nem vett észre rajtuk. Majd fogsz, Józsi, mondtam és úgy is lett…

   Mondjuk, hamarébb, mint gondoltuk volna. Történt, hogy a megérkezésünk utáni napon lementünk kicsit edzeni a közös pályára, ami a lakóépületeink mellett volt. El is felejtettem mondani, hogy most egy Cheonan nevű város adott otthont a versenynek, és mi a campusban voltunk elszállásolva. Ilyenkor itt még nincs nagy élet, bár diákokkal találkoztunk azért.

   Ütött-kopott vesszőfogó volt kirakva egyébként az edzőpályán, egyetlen előnye, hogy jó nagy volt. Lehettünk vagy negyvenen, és jó harminc méterről lövöldöztünk bemelegítésképpen. Közben lelkesen mutogattam Józsiéknak a mongol harcosokat, akik rezzenéstelen arccal lövöldöztek.

Józsi rájuk tekintett, majd vállat vont. Ezer ilyet látott már, mondta. Jó neked, gondoltam, de nem forszíroztam a dolgot. Végül is, nem kell mindenkinek osztozni a mongol mániámon. Persze, ez ebben a formában sem igaz, nem vagyok szerelmes beléjük, csak érdekel az életük, a szokásaik, a világról alkotott elképzeléseik. Nem lehetett véletlen, hogy a fél világot leteperték egykor…

A Doki már figyelmesebben szemlélődik, nem nyilvánít véleményt, csak raktároz. Közben lő, én meg őt nézem. Jó lövész nagyon, és iszonyatosan tud összpontosítani. Kilőjük a vesszőinket, aztán amikor mindenki végzett, kiballagunk értük. Mindenki együtt, mellettem balról a Doki, jobbról Szabó Józsi, hátunk mögött Pali és Mónus Józsi.

A tábla előtt rengeteg vessző, amik kipattantak az agyonhasznált vesszőfogóból. A többség óvatosan kerülgeti őket, ez bevett gyakorlat az edzéseken, meg a versenyeken is. Már aki jár ilyesfajta versenyekre, mert a mongolok valami másfajtára járhattak. Egész egyszerűen odacsörtettek a vesszőfogóhoz, mit sem törődve a talpuk alatt reccsenő vesszőkkel.

   - Te, nézd már ezt a barmot – szól nekem a Szabó Józsi, amikor az egyik kései Dzsingisz reinkarnáció nemes egyszerűséggel rátapos a vesszőjére.

Én csak a vállamat vonom meg. Most mit csináljak, szóljak rá? Milyen nyelven? Mert mongolul azért, szimpátia ide vagy oda, még nem tanultam meg, angolul meg nem beszélnek, legalábbis az idősebbje. A kérdéses személy pedig javakorabeli harcos, egy tömbből kifaragva, maga az őserő. Arca már előtte is feltűnt, festői figura. Tényleg ilyeneknek képzelem el a nagy kán lovasait…

Józsi persze nem hagyja magát. Kérdőn tekint rám meg a Dokira, de mindketten rutinos játékosok vagyunk, csak nézünk rá. Józsi úgy érzi, itt az ideje, hogy rendet tegyen a mongol fejekben, odalép a Dzsingisz reinkarnációhoz, és szóra nyitja a száját, de hasztalan.

A mongolunk közben vadul tépné ki a vesszőt a jobb sorsra érdemes vesszőfogóból, de nem sok sikerrel. A mongolok íja hetvenöt méterre van tervezve, ezt a távot lövik, erősre és strapabíróvá alkották az évszázadok alatt. Az ő vesszőik nem pattannak ki a táblából, elhiheted.

Józsi másodszor is szól, most már nyomatékképpen meg is érinti a harcost, akinek közben végre sikerül kitépnie a vesszőjét. Jobb keze a lendülettől hátracsapódik, és könyökével irgalmatlanul szájba vágja Józsit, aki egyszerűen hanyatt vágódik a nem várt választól. Néhány pillanatig a földön hempereg, majd felül, megrázza a fejét, csodálkozva néz körül, hogy mi történhetett.

A Doki meg én magunkban nyerítünk persze. Hangosan nem illik, de elképesztően mulatságos volt a szituáció. Szabó Józsi, akit már nem tudnak meglepni a mongolok! Hát, az egyiküknek azért sikerült…

A kán leszármazottja már rég elballagott a haverjával, buzgón magyarázva egymásnak valamit. Esküszöm, észre sem vette, hogy földre vitt egy embert. Nem lehet semmi felnőni ott, ahol ő harcolhatott gyerekkorában az ételért…

   Közben jön az egyetlen mongol, aki beszél nyelveket, lelkesen üdvözöljük egymást. Józsi is feltápászkodik közben, de nem jön oda. Szerintem egy időre elege lett a mongolokból.

   Kicsit lövöldözünk még, de sok értelmét nem látjuk. Rosszak a körülmények, sok vessző törik és nagy a tömeg. Józsi közben egyfolytában motyog, néhány szót elkapok, ekkora bunkót, micsoda egy barom, ilyenek. Csöndesen mulatok magamban. Nem vagyok kárörvendő, sajnálom a vesszőjét is, de valahol elégtétel is a dolog. Lekicsinylően nyilatkozott a mongoljaimról, ilyet nem lehet tenni büntetlenül!

A Doki persze nem állja meg, hogy ne csípjen belé :

- Na, megbeszéltétek a dolgot a mongollal? – kérdezi ártatlan arccal. Ránézek, szemeiben látom a kaján szikrát, cinkosan rám hunyorít. Nagyszerű, van egy új barátom, akinek remek a humorérzéke.

Józsi felhorkan, majd kizúdul belőle a felgyülemlett érzelem.

-         Láttad ezt a vadbarmot, mit csinált? Egyszerűen képen vágott!

Naná, hogy láttuk, Józsikám, még most is röhögök az eseten, amikor írom e sorokat. Ott, akkor csak ennyit mondtam :

-         Ilyenek ezek a fiúk…

Hogy Józsi ezek után miket mondott még róluk, inkább nem írom le, mert esetleg mongol kezekbe jut ez az írás és Józsit örökre kitiltják az országukból.

Mondjuk a dolgok jelenlegi állása szerint csekély a valószínűsége, hogy befizet egy hosszabb mongóliai társasutazásra. Mindenesetre este, amikor beszélgettünk, már valamennyire túltette magát a dolgon, sőt, derülni is tudott rajta. Annyit azért elismert, hogy nem semmi fickók.

Viszont pompás cimbora. Jól anekdotázik, rugalmasan kapcsolódik be az egymást követő sztorikba, kellemes a hangulat. A Doki óriási műveltséggel rendelkezik, és nagyon hasonló az érdeklődési körünk. Mondjuk, nem a jog terén, mert én ott megálltam az „első éjszaka jogánál”, amit néhányszor már szerettem volna érvényesíteni is, inkább kevesebb, mint több sikerrel…

Közben persze beszélgetünk, mi másról, mint közös szerelmünkről, az íjászatról. Mónus Józsi újabb babérokra tör, a távlövésre akar rákoncentrálni, ez az élete. Ismét előtérbe kerültek a mongolok, Szabó Józsi fel is horkant, mint egy sebzett vadkan a nevükre. Pedig nincs mit tenni, ők adták a világnak Jiszüngét, aki tényleg Dzsingisz kán harcosa volt.

   Egy győzelmi ünnepségen elképesztő távolságra lőtte el a nyílvesszőt ez a rendkívüli erejű vitéz, 502 méterre, ami mostanáig megdönthetetlen rekord volt! Dzsingisz nagyra értékelte a nem mindennapi tettet, Jiszünge lett az egyik kedvence. Mondjuk, válogatott testőrségében, a mangudájok közt csupa ragyogó képességű vitéz volt csak, akárkit nem választottak ide!

Nagyszerű birkózók, elképesztő erejű harcosok, kitűnő íjászok, ragyogó kardforgatók, akik mind csaták tucatjában bizonyították már bátorságukat. Aki ide bekerült, olyan előjogokat kapott, mint egy tábornok. Nevük jelentése, a halálra szántak, eleve jelzi, nem kispályás srácokat kerestek erre az „állásra”. Jiszüngének sem lett volna elég csak az, hogy ilyen elképesztő távolságra ellőtte a vesszőt, harcosnak is kiváló lehetett.

   Szóval Mónus Józsi barátom ezt majdnem 800 éves rekordot döntötte meg idén, mintegy hat méterrel túlszárnyalva a híres mongol íjász lövését. Fanatikus figura, már ahogy beszél a feszítőerőkről, légellenállásról, fit/sec-ről meg ilyenekről, csak nézek. Én azért ennyire nem élem át az íjászatot, egyszerűen csak szeretek íjjal lőni. Valami vad, ősi öröm tölt el, amikor a mai kor csúcstechnológiás eszközeinél ezerszer primitívebb fegyverrel is célba találok. Engem nem is érdekeltek soha a modernebb íjak, lézeres célkeresővel, csigákkal, szkópokkal, stabilizátorokkal és egyéb nyalánkságokkal. Esküszöm, némelyiken még kóla automata is van, meg pattogatott kukoricát készítő masina. Tiszteletben tartok minden íjászt, csak egyszerűen nálam az már nem íjászat, hanem a technika versenye. Talán egyedül a tradicionális íjászat őrizte meg a lényeget ebből a sportból, persze itt sem mindegy, milyen íjjal és milyen vesszőkkel lősz.

Józsi szerint több érvényes világcsúcs is megdönthető, nem mindegy, hogy over-draw-val (egyfajta cső, amely megvezeti a vesszőt, innen a név is, túlhúzó) vagy anélkül lősz. A törökök legendás távlövő bajnoka, Tozkoparan Iskender, akiről már írtam neked, ilyennel lőtte a legendás 846 méterét, ami szintén máig megdöntetlen csúcs. Ha túlhúzó nélkül lősz, akkor is vannak kategóriák, többféle erősségű és anyagú íjjakkal, más típusú vesszőkkel.

   Mónus Józsi persze a fejébe vette, hogy megdönti mindet. Hát, őt ismerve, nem lehetetlen. Azért halkan jegyezzük meg, hogy Jiszünge nem akármilyen íjász lehetett. Az akkori körülmények között, nélkülözve a technika mai vívmányait, és eldurrantotta így is azt a vesszőt 502 méterre, le a kalappal. Nem tudom, milyen erős íja lehetett, de szerintem egy mai átlagember fel sem tudná ajzani. Mónus Józsi is hozott olyan íjat magával, amit nem tudtunk mi sem kihúzni, speciális technika kell hozzá.

   Miután elbeszélgettünk még a régmúlt idők legendás íjászairól, lefeküdtünk aludni, mivel másnap már a verseny következett. Most Swartzenbarth Zolival kerültem egy szobába, ő egy dunaújvárosi íjász. Nyugodt srác, és jó a humorérzéke. Sajnálom azokat az embereket, akik nélkülözik ezt a hasznos emberi tulajdonságot. E téren számomra Audrey Hepburn szavai a mérvadóak:”Szeretem azokat az embereket, akik megnevettetnek. Őszintén mondom, mindennél jobban szeretek nevetni. A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.”

   Hétkor ébresztő, reggeli, majd készülés a versenyre. Posta Pali és Mónus Józsi a csapatvezetők, az a döntésük, hogy a mai eredmények után állítják össze a válogatottat. Igyekeznem kell, mert óriási dolog lenne Magyarországot képviselve lőni a válogatottak megmérettetésén. Persze, tudják ezt a társaim is, de hát ilyen egy verseny: győzzön a jobb, a válogatottba pedig kerüljenek a legbiztosabb kezű lövészek. Sok összetevője van egy ilyen válogatásnak. Láttam már remek íjászokat, akiknek keze megremegett döntő helyzetekben, míg mások, esetleg gyengébb képességű versenyzők feljavultak a körülmények hatására. Meglátjuk…

   Egy sportközpont a verseny helyszíne, műfüves futballpálya, a kapukat kivették erre a néhány napra. Óriási posztereken a WTAF logója, nagy molinókon állatfigurák, a pálya körül a csapatok sátrai. Bámészkodva sétálgatunk, amikor arra figyelünk fel, hogy a kínaiak összesereglenek egy sátor előtt. Tibet, áll a feliraton angolul és koreai írásjelekkel, de nem sokáig. A kínaiak vezetője pattogó hangon utasítja az egyik emberét, aki azonnal elrohan. Néhány perc múlva visszaér, kezében egy kínai zászló, amit azonnal felerősítenek a sátorra úgy, hogy takarja a Tibet feliratot. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy ennyire sarkosak ezek a kínaiak. Egyszerűen számukra olyan, hogy Tibet, nem létezik. Nem kenyerem a politizálás, de ez már nekem is sok.

   Inkább visszasétálunk a saját sátrunkhoz, mielőtt még azt is letakarja valaki. Valószínűleg csúnyán néztünk volna rá, de a tibetieknek még ez sem adatott meg. Beregisztráltak a versenyre, már a repülőre is helyet foglaltak, amikor illetékes helyről közölték velük, hogy nem indulhatnak Tibet színeiben. Gondolom, Kínáéban meg nem akartak…

Közben rácsodálkozunk szobatársam kvalifikációs kártyájára. Mindenki kap ilyet, angolul és koreai nyelven vannak rajta a legfontosabb tudnivalók. Neveink koreai írásjelekkel igencsak érdekesen festenek, nálam például az Oláh Tibor négy jel, de a többieké is hasonló. Kivétel Swartzenbarth Zoltán, akinek a nevét két írásjellel letudták. Hát, erre kíváncsi leszek. Néha megdöbbentő hangzással említik a nevünket, de még mindig jobb, mint ahogy mi olvasnánk fel az ő neveiket, olvasva a jeleiket. Nekem kellene hozzá egy Enigma kódfejtő is, az biztos…

   Közben hívják a versenyzőket sorban, Swartzenbarth Zolit nagy érdeklődéssel várjuk, de a koreaiak kicseleztek bennünket.

-         Zo-li – mondják be a hangosbemondón, és Zoli indul is. Már azzal poénkodtunk, hogy a koreaiak simán beolvassák a Swartzenbarth nevet, de túljártak az eszünkön. Zo-Li, nem rossz, lehet, hogy kínainak nézték a szobatársam?

Közben én is sorra kerülök, egy mexikói legény kerül mellém, bizonyos Raul Gonzalez Chavez úr, akit a felesége bíztat. Most ők képviselik az azték birodalmat, ennek megfelelően öltöztek is be. A fiún tarka poncsó, töltényöv és sombreró, a hölgyön virágmintás, rikító színű népviselet. Gonzalez barátom úgy néz ki a töltényövvel és a kis bajuszkájával, mint Pancho Villa, a legendás mexikói bandita és szabadságharcos. Mondom is neki, ő elégedetten nevet, mindjárt beszélgetni kezdünk. Jól beszél angolul, én döcögősebben, de azért megértjük egymást.

   Az egyik kanadai is a mi csoportunkban lő, az óriás termetű, Királyi Lovas csendőr ruhát viselő, ősz hajú úriember. Ő tényleg úriember, tartása van, de lőni nem nagyon tud, mármint íjjal. Gondolom, puskával könnyebben boldogulna, mármint ha tényleg lovas csendőr volt, valószínűleg nem divatból vette fel az egyenruhájukat.

   Egy jókötésű maláj harcos, egy koreai úriember és egy idősebb kínai hölgy még a csoportunk tagja. A maláj egészen jól lő, remek kis különversenyt rendezünk egymás között, a mexikói és a koreai közepes lövészek, a kanadai meg csak műkedvelő, viszont a kínai hölgy, az valami elképesztő. Fogalmam nincs, hogy kerülhetett ki a versenyre, de odaállítanám elé azt, aki kiküldte. Mondjuk, kicsi a valószínűsége, hogy eltalálná, mert egyszerűen paródia, amit művel az íjjal.

   Szerintem percekkel a verseny előtt mondhatták meg neki egyáltalán azt, hogy íjászversenyen vesz részt, és kaphatott egy intenzív tanfolyamot, mert néha sikerül a cél felé tartania az íját is. Na nem túl gyakran, de ötből egyszer összejön. A harmadik lövése után már a fél mezőny azt lesi, hogy mikor lő a mami, mert akkor nagyon kell figyelni.

   Mire a mongol célhoz érünk, már a fél stadiont megfektette a Sárkány lánya, beleértve minket is. Én a bal keze felől voltam, aránylag biztonságban, csak kétszer kellett vetődnöm, de a másik oldalán állók folyamatosan a földön hemperegtek, nem is beszélve az előttünk mászkálókról. Ugye, elméletileg egyszerre kellene kimenni a célokhoz, odafigyelve egymásra, de a gyakorlat az, hogy mivel aránylag távol vannak egymástól a célok, külön mozognak a csapatok, miután végeztek. Na, a kínai mami átrendezte a stadiont, elhiheted nekem. Robin Hood íjától nem rettegtek annyira, mint az övétől, mert amikor felemelte, egy emberként hördült fel a tömeg.

   Ne hogy azt hidd ám, kedves húgom, hogy a mamit ez zavarta vagy feszélyezte, dehogy. Szerintem észre sem vette, hogy ilyen megkülönböztetett figyelemmel kísérik a munkásságát. Nem zavarta őt semmi, csak az íj…

   Valahogy csak végeztünk a versennyel. Nem igazán úgy sikerült, ahogy terveztem, de a mami nem volt bekalkulálva. Így is lőttem annyit, amivel bejutottam a Magyarországot képviselő csapatba, ahol a Doki, Mónus Józsi és Lakatos Pisti lett a társam.

   Rácz Doki elég jól lőtt, mi hárman erős közepesen, de remélem, holnap, a válogatottak megmérettetésén majd jobban megy. Én az a típus vagyok, aki a csapatért nagyon tudok hajtani, átérzem a felelősséget. Az egyéni versenyeken hajlamos vagyok feladni lélekben, ha nem megy, ez csapatban nem fordulhat elő nálam. Talán a futballban eltöltött évek miatt van ez így, vagy csak egyszerűen jó csapatember vagyok, nem tudom, de nem is érdekel az oka. Egyszerűen Hajrá Magyarok!

Vacsora után meglátogatott bennünket Pancho Villa barátom, a mexikói íjász. Hozott magéval egy üveg tequilát, nálunk is van persze jófajta kisüsti, de a csapat most még visszafogott, hiszen holnap lesz a várva várt verseny a válogatottak között. Raul is indul, ő már egyenesen kontinentális válogatott lett, hiszen Mexikóból csak ketten vannak, így hozzájuk csatlakozott a perui és a bolíviai íjász is. Beszélgetünk a különböző csapatokról, vannak egészen kitűnő íjászok a versenyen, erős lesz a mezőny. Azért remélem, hogy a kínai mami nem lesz tagja a válogatottnak, mert akkor az egész verseny alatt harckészültségben kell lennünk.

Raul is látta lőni a hölgyet, fülig ér a szája az emlékeken. Most már én is mosolygok rajta, de tényleg nem semmi volt mellette állni, amikor felemelte a fegyverét. Magyarországon leütnék két lövés után, az biztos…

Mexikó, tequila, jó kedv. Szervesen kapcsolódnak a tudatomban, így kerek a történet. Van egy kedvenc történetem is ezzel, el is meséltem Raulnak, és most már neked is.

   Jó pár évvel ezelőtt unottan néztem otthon a tévét, valami világjáró műsor volt benne, éppen Mexikóban forgattak. Nagydarab német hölgy volt a riporter, sorba bejárták az aztékok egykori országát. Mesebeli tájak, érdekes emberek, megelevenedett történelem. Egy nagyvárosban, a főtéren rengeteg ember vett körbe egy fiatal lányt, aki a társai zenéjére táncolt. Perdült, fordult, érzékien rázta a gyönyörű, fiatal testét, dőlt a pénz a kalapjába. Társai mexikói népviseletben, óriási sombrerókban, kis csengettyűkkel a ruháikon pengették a kísérő zenét. Csupa jókedv, móka, kacagás.

   A riporternő úgy érezhette, ez így túl idillikus. Odament a zenekar vezetőjéhez, egy marcona arcú, javakorabeli, hatalmas bajuszú úriemberhez, és tolmács segítségével beszélgetni kezdett vele. A fickó pompásan érezte magát, nem nagyon hatotta meg a kamera, élte a mindennapi életét. Amikor úgy érezte, hogy összegyűlt annyi, intett az egyik fiatal suhancnak, aki tudta a dolgát. Keresetlen egyszerűséggel odasétált a kalaphoz, és kivett belőle egy meghatározott összeget.

   Néhány perc múlva ismét előkerült, kezében egy üveg tequila. Először a főnök ivott, majd rangsor szerint a zenészek, végül a táncoslány és a szállító is. Semmi só, citrom meg efféle világi hívság, csak úgy, az üvegből. Csillogó szemeik elárulták, hogy nem ez az első pohár ma, a sikerük pedig arra utalt, hogy nem is az utolsó. Mindez persze úgy, hogy a zene és a tánc egy pillanatra sem állt meg.

   A riporternő megkérdezte a padronét, hogy mit ünnepelnek.

- Juanita születésnapját – mutatott a lányra a főnök.

- Gratulálok – mondta udvariasan a német hölgy - Pont ma van?

- Két hét múlva lesz, de már készülünk rá – jött a válasz – egy hónap múlva az enyém lesz, majd utána Pablóé – mutatott az egyik vigyorgó gitárosra.

- Hiszen akkor maguk szinte minden nap mulatnak – így a riporternő.

A főnök nem értette a szinte szót. Amikor elmagyarázták, megcsóválta a fejét. Nem szinte, hanem minden nap itt vannak. Ez a munkájuk, ez a megélhetésük. Ehhez értenek, ők a zenéhez, a lány a tánchoz. Az, hogy szeretik is csinálni, isteni ajándék, ahogy a tequila is az.

   A riporternő nem adta fel, tovább kérdezett.

- Tudja ön, hogy Brazília után Mexikó a világon legjobban eladósodott ország a világon?

   Ha azt várta a riporternő, hogy a főnök elképed, csalatkoznia kellett.

- Nem, nem tudtam – vont vállat, majd ujjaival intett a fiúnak, hogy itt az ideje egy újabb adag tequilának. A riporternő hamisítatlan teuton amazon volt, nem tért le a csapásról. Gondolta, most kijön az adu ásszal.

- És ez nem zavarja önt?

Most először látszódott meglepetés a főnök viharvert ábrázolatán. Valószínűleg már a kérdésre sem emlékezett, mert visszakérdezett.

- Engem? Már miért kéne zavarnia?

   Megvagy, gondolhatta a túlsúlyos Brünhilda, most beviszem a döntő csapást. Szinte ragyogott az arca, ahogy odavágta a zenészeknek:

   - Azt ki is kell ám fizetni!

Azt az arcot soha nem felejtem el. A főnök mesztic vonásaira teljesen kiült az értetlenség.

   - Majd kifizeti, aki felvette azt a pénzt! Én ugyan nem kaptam belőle egy árva pesót sem, és annyit adok vissza, amennyit kaptam!

   A vezér ezen a ponton megunhatta a nemzetközi közgazdaság financiális rejtelmeit, mert intett az elképedt német hölgynek, hogy részéről vége a beszélgetésnek. Ujjaival varázslatos szólamokat csalt elő a gitárjából, Juanita önmagát múlta felül, magával ragadó tánca láttán mindenki adakozott. A riporternő kis ideig még toporgott, de hamar rájött, hogy ez a csapat nem a mexikói filozófusok egylete. Mindenesetre jókorát húzott a felé kínált üvegből, mire a főnök elégedetten bólintott. Helyre állt a világ...

   Amikor az adást láttam, a földön fetrengtem a röhögéstől, holott akkor még fogalmam nem volt a mexikói emberekről. Ahhoz, hogy megértsd, másképp kell látni dolgokat. A riporternő bizonyára jó szakember volt a maga területén, talán az emberismerete is megfelelő volt Európában, de ez egy más világ. Mindenesetre érdekes jelenet volt, meg is maradt bennem.

   Raul jót nevet a történeten, bár szerintem nem érti ő sem igazán. Tényleg, mi köze volt a mariachi zenésznek az államadóssághoz? Mindegy, a következő témánk a tequila lesz. Mint kiderült, Raul évekig dolgozott egy gyárban, ahol ezt a pompás folyadékot gyártják és palackozzák.

   Tequila. Milyen egyszerű szó, és mennyi varázslat van benne! Amikor Cortez katonái megérkeztek az Új Világba, egyetlen dolgot hiányoltak csak e földi paradicsomból. Arany szekérszám volt, gyönyörű, készséges nők szintén, de a magukkal hozott ital hamar elfogyott. Mióta katonák vannak a földön, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyszerűen kell nekik, és kész.

   Hamar felfigyeltek azonban arra, hogy az aztékok szintén ismerik a mámort hozó folyadékokat. Itt, Mexikóban, a még meg sem hódított óriási birodalomban is kellett valami a harcosoknak, ámbár itt a papok főzték a szent folyadékot, az octlit. Ez az octli egyébként a ma is használatos nemzeti ital, a pulque őse. Bonyolult eljárással készítették el, és papjai transzba estek tőle. Na, erre a bódult állapotra vágytak a derék konkvisztádorok is, bár előttük nem a vallási megvilágosodást lebeghetett végcélként.

A kék agávé, ez a liliomvirágúak rendjébe tartozó (Liliales),csak itt őshonos növény a spanyolok szomjának köszönheti hírnevét. Sokan, tévesen úgy hiszik, ez egyfajta kaktusz, de nem így van. A hasonlóság alapja csupán annyi, hogy az agávék és a kaktuszok is a szukkulens, azaz a pozsgás növények közé tartoznak.

A spanyolokat persze nem nagyon érdekelte a növény természettudományos meghatározása, számukra az volt csak a fontos, hogy kiválóan erjeszthető gyümölcs került a kezeikbe. Ellesték a papok eljárásait, majd a maguk, nem lebecsülendő szeszfőzési eljárásaikkal kiegészítve megteremtették az új terméket, amelyet egyre inkább hasonlított a ma ismert folyadékra.

Az első, kísérleti kotyvasztások persze még messze állhattak a ma ismert, méltán népszerű italtól, de a konkvisztádorok boldogan vállalták a kísérletezéssel járó kóstolókat. A XVI. század végén egy Don Pedro Sánchez de Tagle nevű nemesember megkezdte a tömeggyártást, hogy aztán 1608-ban már meg is adóztassák. Hiába, nincs új a nap alatt…

Mexikói barátom, Raul Puerto Vallartában él, ami azon kívül, hogy világhírű üdülőparadicsom és itt játszódik a Fenegyerekek című, nagyszerű szórakozást biztosító film végső jelenete, arról is híres, hogy a tequilagyártás egyik fellegvára. Raultól sok mindent megtudtam a tequila történetéről.

   1530-ban a mai nyugat- mexikói Jaliscó tartományban Juan Calero de Escarcena spanyol nemesúr szolgálatai fejében kolónia alapítására kapott engedélyt. Választása a Nauhatl indiánok földjén fekvő Tequila falucskára esett, amely néhány rozoga házikóból állott egy kialudt tűzhányó tövében, Guadalajarától 65 kilométerre. Ebben a porfészekben kezdték el gyártani az itt bőségesen termő kék agávéból azt a nagyszerű italt, amit a település nevéről tequilának neveztek el az emberek. Hamarosan híre ment a nagyszerű italnak, bár nagyüzemi gyártása csak a XIX. század elején kezdődött el.

   Mexikóban 136 faja él az agávénak, de a legnépszerűbb az agave tequilana, amely a tudósoktól nem véletlenül kapta a nevét. Amikor a növény eléri az optimálisnak tekintett 8-10 évet, betakarítják. Egyébként nem sokkal élne tovább, maximum 14 év az élettartalma.

Érdekes, hogy ellentétben a mi gyümölcspálinkáktól, ami ugye a termésből készül, itt magát a növényt dolgozzák fel. A jimador, az arató kivágja az agávét, majd a leveleket, mintegy kétszáz darabot, a test, a „szív”körül lenyesi. Marad a pinya, az így már ananászra hasonlító végtermék, amiből lesz a tequila. A legtöbb ilyen „ananász”40-50 kg., de akadt már 200 kilós is.

   Egy liter tequilához átlag hét kiló agávé kell, de itt is sok függ a cukortartalomtól, technológiától, az alkalmazott élesztőtől, enzimektől, a víz mennyiségétől. A betakarítás után jön a főzés, aprítás, erjesztés, majd a lepárlás. A következő munkafolyamat a pihentetés, vagy érlelés(reposado/anejo) Az utolsó lépés a palackozás, amelyre öt különböző korú, érleltségű formában kerül sor, melyeket a palackon jól láthatóan fel kell tűntetni.

Raul barátom szerint a valódi tequilával mi valószínűleg nem is találkoztunk eddig, mivel azok nem nagyon kerülnek forgalmazásba, mert méregdrágák az egyszerű turistának vagy a discóban divatból tequilázóknak. Természetesen kikéri magának a só, citrom használatát, ilyenre igazi mexikói nem vetemedne állítása szerint. Azt mondja, holnap hoz egy üveg eredeti, hamisítatlanul mexikói tequilát, hogy a verseny után megvizsgálhassuk. Szerencsére nekünk is van még kisüsti tartalékunk, nem szeretnék egy kulináris párbajban alulmaradni.

   Azért búcsúzóul közöl egy megdöbbentő adatot. 2006-ban több, mint 228 millió liter tequilát készítettek a 901 hivatalos termelő adatai szerint! Ez valóban lenyűgöző adat, főként ha belegondolunk abba, hogy talán Mexikóban is akadnak néhányan, akik feketén főznek. Raul boldogan vigyorog, látva a kétkedést az arcomon, majd biztosít, hogy ez hivatalos lista, és valószínűleg nincs benne a cégek azon főzései, amellyel kikerülték az adóhivatalt. Gondolom, ez náluk is népi játék, mint nálunk. Ja, az ivással egyetemben…

   Talán elég is lesz a tequiláról ennyi. Raul újfent biztosít arról, hogy holnap megint átjön, majd szilárd léptekkel elvonul. Régi frontharcos a piálás lövészárkaiban, meg sem látszik rajta egy kis csetepaté. Remélem, lesz még alkalmunk belemerülni a témába, mert bámulatos a tudása. Mára viszont már következzen a pihenő, mert holnap oda szeretném tenni magam a versenyhez.

Mónus Józsi azért búcsúzóul még mesél Jiszüngéről, akinek fantasztikus rekordját átadta a múltnak. Józsi tiszteli a múlt e híres bajnokát, de persze örül a sikerének. Állandóan kihívásokat keres, de végül is ezért haladt a világ előre.

   Dzsingisz kán egyébként méltányolta a bravúros teljesítményt, és emlékkövet állítatott harcosa tiszteletére. Természetesen nem felejtette el önmagát sem megemlíteni, de ez egy ilyen végtelenül szerény és visszafogott embernél, mint ő volt, nem is hat a meglepetés erejével. Végül is az akkori világ egyik legerősebb hadseregét zúzta szét, miért maradjon háttérben?

   Az emlékkő ma az Ermitázsban látható, de arról, hogyan került oda, számtalan legenda született. Én a magam részéről a Vörös hadsereg híres begyűjtőire tippeltem volna, ők voltak ilyen figyelmesek, hogy őrizzük meg egymás kultúráját bármi áron. Utánanéztem, de a források azt mondják, Szibériában találták 1828-ban. Hogyan került oda, máig nem tudni, de a következő évben elvitték Pétervárra az Orosz Tudományos Akadémiára, majd 1936-ban az Ermitázsba került.

   A mongolok átvették az ujgur írást, öt sztélén a következő olvasható a híres kövön, Kara György fordításában:

„Miután Dzsingisz kán a szárt népet leigázta, tábort ütött, és az egész mongol birodalom nemesei Buka Szocsigajban egybegyűltek, Jiszünge a messze-nyilazáskor háromszázharmincöt öl messzire nyilazott.”

Fogadjuk el ezt a nevet, habár a mongolok hoztak egy prospektust, amiben Esunkhei a legendás íjász neve. Én olvastam több leírást is, és mindegyik Jiszüngét emlegeti szintén. Állítólag az Ermitázsban, az angol nyelvű fordításban is ez van feltűntetve. Ez a Jiszünge egyébként Dzsingisz kán rokona volt, talán unokaöccse, de a mongoloknál nem lehet biztosra menni e téren.

A mongolok is tudják persze, hogy az első írott emléküket rögzítő kő Szentpéterváron van, tettek is lépéseket a visszaszerzésükre. Diplomatáik felvetették, hogy esetleg visszaadhatnák a mongol államnak jogos tulajdonukat. Az oroszok természetesen nem zárkóztak el, sőt!

- Magától értődő, barátaink, mihelyst mi is visszakapjuk azokat a kincseket, amiket Dzsingisz és az utána garázdálkodó Hordák elcipeltek a Szent orosz földről!

Talán mondanom sem kell, hogy a kő azóta is nyugodtan áll az Ermitázsban…

Azt hiszem, ez a kis történet éppen jó lesz végszónak. Legközelebb innen folytatom a beszámolóm…

7.                                  

Kedves Edit, drága húgom!                               2013

  Hát itt vagyunk újra, a tigrisek földjén. Dél-Korea, Ázsia kis tigrise, a tekvandó és a kimcsi hazája, és talán lassan az íjászoké is. Ötödik éve rendezik itt meg a világ tradicionális íjászainak fesztiválját és szerencsére ismét itt lehetek. Tavaly fantasztikus élményekben volt részem, és bár eredményem elmaradt a várakozásomtól, nem adom fel.

   De miért is tenném?Egyrészt nagyszerűen éreztem magam, másrészt tizenhatodiknak lenni egy világversenyen azért még nem az arcpirító szégyen kategóriája. Különben is, tanulni jöttem, egy íjász élete végéig fejlődik, amennyiben komolyan veszi választott szenvedélyét.

  Márpedig én szeretnék még sok mindent elérni az íjászatban. Magával ragadott az itteni verseny légköre, a mongolok, japánok hozzáállása az íjászathoz, az idegen kultúrák megismerése.

  A hazai versenyeken már letettem a névjegyem nem egyszer, de egy világverseny azért más. Egy időben ott voltam szinte minden versenyen, ami számított, számtalan érmet szereztem, de egy idő után ráuntam a közeli célokra. Magyarországon sok jó íjász van, de igencsak kevesen lőnek jól nagyobb távolságokra. Az átlagos történelmi versenyeken tíz-tizenöt méterekről lőnek, de még a 3D-s versenyeken is huszonhét méter a legtávolabbra kitehető cél.

  Ezeken a versenyeken azért rengeteget lehetett tanulni, de egy idő után monotonná váltak számomra. Szerettem volna távolabbi célokra lőni, hisz én elsősorban hagyományőrző íjásznak tartom magam. Szablyával vívunk, gerelyt és hajító csillagot dobunk, csákányfokossal és pajzzsal verekszünk, próbáljuk visszaadni a régi korok hangulatát.

  Bemutatóinkon ezekből adunk ízelítőt, és ha a terep megengedi, fel is használjuk a távlövő edzéseken szerzett tapasztalatainkat. Nem egyszer volt rá példa, hogy hatvan, hetven méterről találtam el a célt, de van néhány tanítványom, aki szintén érzi a távolságot.

  Ez a titka, az érzék. Amikor ilyen messzire lősz, már nem segít a begyakorolt forma, a közeli lövéseknél alkalmazott stratégia. Hetven méternél már elég, ha egy picit elmozdul a könyököd, és a vessződ méterekkel megy alá vagy fölé a célnak. Számomra ez az igazi íjászat.

   Bocsáss meg, húgom, hogy kissé elkalandoztam, de mindig ez van, ha ezekre a vizekre evezem. Amikor visszatértünk Magyarországra, kaptunk hideget-meleget rendesen az eredmények miatt. Persze, az igazán nagy íjászok nem írogattak a különböző fórumokon, de a második vonal, az aztán szépen kitett magáért…

   Különösebben nem érdekelt a dolog, de Mónus Józsi barátomat szépen ki tudták akasztani a net-íjászok. Esküszöm, a földön hempergett, annyira fel tudta húzni magát valami jelentéktelen nímand miatt. Egyszer beleolvastam egy ilyen topikba, leesett az állam, hogy mennyi ráérő ember van.

   Jó magam nem is akartam foglalkozni ebben a formában az íjászattal, szerintem nem a neten kellene bravúroskodni, de történt egy érdekes eset, amire már nekem is reflektálnom kellett. Egy Kati nevű hölgyemény megtalált egy rólam szóló cikk után, amiben a törökországi győzelmemről írtak. Az újságíró hölgy kissé kitolt velem, mert félreértve szavaim, tízszeres magyar bajnoknak titulált, ami nem fedi a valóságot. Magam sem örültem hogy ezt írta, de amit ez a Kati leművelt, az iskolapéldája volt a nem is oly rég letűnt pártrendszer módszereinek. Gondolom, hasonlót szívott az anyatejjel magába. Na, ezt már nem hagyhattam szótlanul.

  De tudod mit, kedves húgom, bemásolom neked a szóban forgó cikket, a reakciókat és a válaszlevelem. Egyrészt tanulságos lehet, ámbár az emberi butasággal és rosszindulattal te is találkozol nap mint nap, másrészt stilisztikailag is jól sikerült kis írás lett. Valósággal büszke vagyok rá, ámbár jobban örültem volna annak, ha nem kell ilyen emberkékkel foglalkoznom.

„Török földön diadalmaskodott az egri vitéz”

 Aligha akad még egy annyit fényképezett arc az egri várban, mint Furéé. A termetes vitéz képmását ezrek viszik nyaranta haza. Ám a vitézi külső önmagában nem érdem. A szorgalom és az elhivatottság termi meg az igazi gyümölcsöt, ami Furé, vagyis Oláh Tibor esetében nem más, mint egy közelmúltban Törökországból hazahozott első díj nemzetközi hagyományőrző íjászversenyről, amelyet épp az Ida-hegyen rendeztek. Ezzel az egri íjász saját földjükön vett revansot a török harcosok felett.

– Kisgyermekként is szívesen játszott katonásdit?
– Óh, igen – mosolyog a marcona külsejű vitéz –, a harc, a küzdelem mindig is érdekelt. Ehhez járult még a történelem iránti rajongásom. A nagy kedvenc Zrínyi volt, akinek a kirohanása heroikus cselekedet volt a szememben. Az, hogyan lehet kilovagolni a halhatatlanságba. Az élet furcsasága, hogy Szigetvárra most először, 47 évesen jutok el...

Gyermekkorában Zrínyiért rajongott, de most az egri végvári vitézek hősiességét tiszteli. Fotó: Gál Gábor

– Akkor miért nem ebben az irányban tanult tovább?
– A vendéglátást választottam, valahogy 26 éve még jó választásnak tűnt. Aztán tíz éve a keresztlányommal sétáltunk az utcán, s megláttam a Vitézlő Oskola tagjait. Azonnal feltettem magamnak a kérdést: miért nem vagyok én köztük? Jelentkeztem, és itt vagyok. Végigjártam a szamárlétra minden fokát, az egyszerű török harcostól a tiszti fokozatig. Ez számomra azért fontos, mert én még voltam katona, tudom, hogy ezeknek a szakaszoknak van jelentőségük. A Vitézlő Oskola is egy katonai szervezet, ha a szó hagyományőrző értelmében is, vagyis a fegyelemre, a fokozatokra szükség van.

– Könnyen be tudott illeszkedni ebbe a világba?
– Mi sem volt egyszerűbb. Mivel gyermekkorom óta ebben a világban élek, részletesen ismerem az összes nagy hadvezér életét, tetteit, Hannibáltól Nagy Sándoron át Napóleonig, ezért szinte egy természetes közegbe léptem be.

– A külső megjelenése is ehhez lett kitalálva?
– Berecz Mátyás, az oskola alapítója nézett utána a levéltárakban a hajdú vitézek hajzatának. A borotvált koponya védelmet nyújtott a tűz és a tetvek ellen. A fejtetőn található tincsnek vagy üstöknek története van. Egy vitéznek ha a fejét levágták, az ellenség ezen a tincsen keresztül emelte fel, ha ugyanis a fülén fogta volna meg, az nagy megaláztatás lett volna a halálon túl is. Ezért a vitézek ügyeltek arra, hogy a tincs mindig meglegyen. A lengyelek, akik szintén használták ezt az üstököt, viccesen úgy fogalmaztak: szerintük azért kell, ha valaki nagyon beiszik, ki tudják emelni a fejét a levesből...

– A munkahelyén hogy fogadják ezt a megjelenést?
– Törzsvendégek járnak hozzám, ők ismernek. Ám egyszer bejöttek németek, ők nem voltak észnél. Nem mondom, a civil életben nem egyszerű ezzel a külsővel járni.

– Azt mondják, a marcona külső vajszívet takar...
– Én meg Gárdonyival válaszolok erre: én már nem kérem, hogy húzzanak ki a vízből, de ne lökjenek bele. Nem keresem a konfliktust, de ha adódik, nem menekülök el előle. Az íjászok edzőjeként bizony szükség is van néha keménységre, mert mégiscsak fegyverekkel bánunk, és akárhonnan is nézzük, azért ez egy katonai „mesterség”.

– Színpadon is gyakran láthatjuk. Élvezi?
– Imádom, nem is tudom, miért nem lettem színész! Egyszer az Egri csillagok előadásán elcsúsztam, rettenetesen kellemetlen volt, alig vártam, hogy leérjek a színpadról. Hatalmas káromkodások közt próbáltam kikeveredni a helyzetből. Előadás végén Kincses Károly azt mondta: jó voltál, csak legközelebb törökül káromkodj...

– Hogy áll a sok fotózással: a turisták gyakran fényképezik?
– A kirándulók szeretik a karakteres arcokat. Aki vitéz lesz Egerben, annak tudomásul kell vennie, hogy adja az arcát. Egyszer Lengyelországban szerepeltünk, ott 70 méterről lőttem célba, s a várban volt két esküvő. Még ott is megkértek, hogy raboljam el a menyasszonyt.

– A családon belül „civilként” él?
– Mr. Bean sem mesél otthon vicceket... Nagy öröm, hogy a lányom szintén eljár íjászversenyekre, ő is ebben a világban él. A fiam a motorok és a zene iránt érdeklődik.

– Miért az íjászat lett a specialitása?
– Mindenkinek kell lennie valami erősségének, nekem az íj jött be. A szablyához túl lassú vagyok, a balta és a másfél kezes kard Egerben ritkán kerül elő.

– Az Ön nevéhez fűződik a tüzes kerék versenyszámmá tétele.
– Ezt néhány barátunkkal együtt találtuk ki, Bornemissza tüzes kereke a neve. Három éve egy koreai úr járt Egerben, ott az íjászatnak hatalmas kultúrája van. Meglátta, s két éve már versenyszám a WATF-on, a világ legnagyobb hagyományőrző íjászversenyén. Úgy hívják: Tüzes kerék Egerből. Erre kaptam a törökországi győzelem után meghívást. Ha sikerül a pénzt összeszedni, akkor októberben a világ legrangosabb íjászversenyén szerepelhetek Dél-Koreában.

– Azért a mostani Ida-hegyi győzelem sem semmi...
– Először rendezték meg a törökön, és két hazai pályán versenyzőt sikerült legyőznöm.  Ráadásul eljutottunk a Héttoronyba, ahol Bornemisszát megölték 1555-ben, és ahol sok magyar katona raboskodott. Ez életre szóló élmény volt.

   Eddig a cikk, amit olvasván igencsak vakaróztam én is. Rendesen elírta az újságíró hölgy, a magyar bajnokságról szó nem volt, nem is figyeltem, mert fellépés előtt beszélgettem a Ritával, és ő elsődlegesen a török kalandról faggatott. Tulajdonképpen el is felejtettem volna az egészet, másokkal is előfordult már hasonló baki, többek között az általam nagyon tisztelt Nahóczki Petit, sokszoros magyar bajnokot is faggatták a második Európa bajnoki címe felől. Peti le is nyilatkozott, majd másnap meglepve olvasta, hogy kétszeres olimpiai bajnok. Na, ő is magyarázkodhatott. Valami ilyesmi történt velem is, mert a barátaim felhívták a figyelmemet egy fórum írásra. Íme:

A fenti cikk megtévesztő...
Oláh Tibor még csak két(!) éve tagja a Magyar Íjász Szövetségnek, még egy alkalommal sem nyert Magyar Bajnokságot az íjászatban, valamint még elért minősítési szinttel sem rendelkezik.
A törökországi "nemzetközi" íjászverseny egy viszonylag zárt körű társaság rendezvénye, melyre hazánk arról legeredményesebb íjászainak nem is volt tudomása, miután nem volt nemzetközi szinten meghirdetve.
Az említett koreai rendezvény egy íjásztalálkozó, melyhez nem szükséges az előzetes kvalifikáció - mint ahogyan az bármi más, egyéb sportban is lenni szokott -, az ottani részvétel kizárólag "pénztárca" függvénye.
A komolyabb nemzetközi versenyekre való kijutás elsődleges feltétele a megfelelő minősítési szint elérése, a válogatott keret tagsága, valamint a Magyar Íjász Szövetség kiküldetési hozzájárulása.
Egy verseny nem attól nemzetközi és legrangosabb, hogy sok ország képviselői vannak jelen rajta. Attól rangos egy találkozó, ha már az oda való bejutásért is keményen meg kell dolgozni a sporton belül. Ilyen volt a közelmúlt Terepíjász Világbajnoksága Visegrádon, vagy jövő évi Európa Bajnokság, esetleg a közeljövőben az Olimpia. A WTAF nem tagja semmi nemzetközi sportszervezetnek, így az arra való kijutás nem sportszakmai alapokon dől el, ennélfogva az azon elért eredmény sem hasonlítható össze azokkal az eredményekkel, ami valóban sportértékű. Mint ahogyan a felsőtárkányi "Úszó Alkalmatlanságok Világbajnokságán" elért első helyezett sem mondhatja magát olyan világbajnoknak, mint pl. Növényi Norbert, úgy a fönti íjászrendezvények sem a nemzetközileg elismert rendezvények közé sorolandó.
Az, hogy valaki külföldön "sportbarátok" között nyer díjat, úgy, hogy idehaza a komolyabb mezőnyben még nem ért el semmi kimagasló eredményt, az nem egyenlő azzal, hogy nemzetközileg is elismert sportoló legyen.
Sok minősített versenyző van hazánkban, akinek az eddig elért eredményeit sérti a fentebb használt "nemzetközi" jelző, illetve a soha el nem ért "magyar bajnoki" 10-12 cím. Ezzel azok vannak ledegradálva egy igencsak nem méltó szintre, akik valóban elértek nagy eredményeket, akiknek a hazai és nemzetközi íjászsportban valóban vannak leinformálható, valós, és nem utolsósorban nagyszerű eredményei.

-kati-

Kati! Mégis mit vártál a "szerzőtől"?

Ronin42!

Azt vártam volna a "szerzőtől", hogy valós információkat közöl egy megyei napilapban.
Miután ez nem vált valóra, egy kicsit érdekes lett a cikk...
Aki valaha is foglalkozott az íjászattal, vagy legalábbis ismeri az íjász rendezvényeket, azok volumenét, annak ez a közel fél oldalas cikk egy nagy vicc.
Ezzel két dolgot ért el az illető: az egyik, hogy Tibort az íjászok ezentúl igencsak rossz szemmel nézik maguk között, mert úgy büszkének lenni 10-12 Magyar Bajnoki címre, hogy azt nem érte el - sőt, még csak a közelébe sem jutott egyszer sem - az egy gyermekded megnyilvánulás. A másik, hogy aki a szűkebb hazánkban VALÓBAN elért Magyar- és Európa Bajnoki címet, az így le van "húzva" ezáltal.
Az a baj, hogy ezek a "nagy" eredmények mindenki által leinformálhatók több helyen, pl. a Magyar Íjász Szövetség honlapján.
Ennélfogva nemcsak hogy félrevezető ez a cikk, hanem sok eredményes sportolóval szemben sértő.

- kati –

 Ez igen, ők aztán megmondták a frankót rendesen. Semmi körtönfalazás, bumm a fejbe egyenesen. Ráadásul úgy, hogy nem is én vétkeztem. A Kati nevű hölgy kifakadását még értem is, ő jó pártkatona, a Mísz hű csatlósa, védi a mundér becsületét, ámbár én egy szóval nem bántottam a Szövetséget. A Ronin42 nicknévvel író emberke mozgatórúgóit csak sejtem, már amennyiben az rejtőzik az álarc mögött, akire gondolok. Irigység, rosszindulat, kicsinyesség, csupa mindennapos magyar sajátosság. Jó, legyen harc, gondoltam.

Nyílt levél Katihoz.

          Kedves Kati !

   A Heves Megyei Hírlap augusztus 21.-ei számában megjelent egy cikk rólam, mint a hét emberéről, egy Törökországban kivívott íjászgyőzelem kapcsán. A cikkben sajnos valóban megjelent néhány olyan adat, amely nem felel meg a valóságnak, először is az, hogy nem vagyok tízszeres magyar bajnok íjászatban.

   Mentségemre szolgál, hogy ilyet nem is állítottam soha,valószínűleg a riportot készítő újságírónő értett valamit félre. Nemzetközi sikereimről meséltem, Angliában, Bulgáriában, Franciaországban és Horvátországban komoly bemutatókon sikerült öregbítenem a magyar történelmi íjászok hírnevét, Erdélyben és Lengyelországban versenyeket is nyertem.

   A riporternő ekkor megkérdezte, hogy : és Magyarországon? Erre válaszoltam, hogy kb. 10-12 aranyérmet nyertem eddig itthon. Kutyafuttában készült a riport, az egyébként nagyon kedves újságírónő gyorsírással jegyzetelt, így lettem sokszoros magyar bajnok nála.

   Remélem, ő sem direkt hozott kellemetlen helyzetbe, én pedig ez úton kérek mindenkitől elnézést, akit esetleg félrevezettünk. A nyílvesszőnek azonban két vége van, és mint edző sem mehetek el az írásod mellett. A tények kedvéért megszámoltam és tizenhét aranyérmet találtam, ebből kilenc számomra sokkal értékesebb a magyar bajnoki medáltól.

   A laikusok kedvéért nem árt tisztázni, hogy Magyar Íjász Szövetség által szervezett versenyeken lehet csak ilyen címeket szerezni, érvényes tagságival, orvosival és borsos nevezési díjjal. Tavalyelőtt kilencen indultak az én kategóriámban, tavaly és idén valamivel többen, de ez még mindig nagyon messze van egy egri versenytől, ahol csak a férfi kategóriában 103-an indultak! Három tanítványom már hivatalosan is magyar bajnok, leírom a nevüket, egyrészt megérdemlik, másrészt látom, te a végletekig precíz ember vagy.

   Antal Petrik ifjúsági, 2009, Gyulai Ádám, ifjúsági, 2010, Oláh Violetta, ifjúsági, 2010. Én büszke vagyok rájuk, de ők azért megjegyezték, hogy a házi bajnokságunkat nehezebb volt megnyerni, mint egy olyan versenyt, ahol csak hárman indultak.

   Idén is láttam olyan versenyzőt, aki egyedül indult és így lett magyar bajnok. Akármelyik aranyamra néztem, nem találtam köztük ilyet, és hidd el, néhányra tényleg büszke vagyok, még ha a te szemedben ezek nem is olyan nagy diadalok. Idáig értettelek is, én is felszisszentem, amikor a cikket olvastam, de ilyen támadásra nem számítottam, mint ami ért.

   Leszóltad a törökországi versenyt, pedig a török közszolgálati tv nyolcperces kisfilmet forgatott róla, a YouTube-on meg lehet nézni. A Török Kulturális Minisztérium támogatta a rendezvényt, ennyi politikust és celebet életemben nem láttam, mint ott, óriási volt a protokoll. Remélem, nem kell mentegetőznöm, mert nyertem, ha igen, én kérek elnézést.

   Az, hogy a MISZ nem delegált versenyzőket, nem az én hibám, de ha már ott voltam, igyekeztem minél jobban szerepelni. Mi egriek már csak ilyenek vagyunk, de te folytattad a pocskondiázást és leszóltad a dél-koreai íjásztalálkozót is, ahová meghívót kaptam, hogy az smafu. Harmincöt országból érkeznek versenyzők, a tradicionális íjászok legnagyobb találkozója. Több száz résztvevő, egzotikus országok hagyományőrzői, perui, brazil, japán és mongol résztvevőkkel.

   Gondolom, te nap mint nap találkozol ilyen íjászokkal, lősz jumival és indiai bambuszíjjal, ittál már eredeti kumiszt, kobrapálinkát és „ Dzsingisz kán könnyét”, szakét és nyílméreg békát is tarthattál a kezedben. Nos, én még nem részesültem ilyen kiváltságokban és alig várom életemnek ezt az újabb érdekes fejezetét. Számomra ez a vegytiszta íjászat és nem a több százezer forintos íjakkal lövöldöző operett-íjászok.

   Mi elsősorban hagyományőrzők vagyunk, csak mellékesen járunk versenyekre. A MISZ-nél mostohagyerekek vagyunk, egy fillér támogatást nem kaptunk, nem is kérünk tőletek, csak annyit, hogy legalább ne rúgjatok belénk, ha nekünk is vannak sikereink. Te osztottál szépen, társad is akadt Ronin42 személyében, aki dörgedelmeidre reagálva megjegyezte, hogy mégis, mit vártál a szerzőtől?

   Ez megint rejtély számomra. A szerző Szuromi Rita, ha Ronin42-nek gondja van vele, beszéljék meg. Ha rám célzott, nem értem. Mi a baj? Az, hogy jobb íjász vagyok nála? Na és? Én sem örültem annak idején, amikor Horváth Tomika vagy Lechnert Zoli kicselezett vagy gólt rúgott mellőlem, de nem a neten írogattam róluk, sunyi módon a háttérbe húzódva. Ők válogatott futsall-játékosok voltak, tiszteltem őket és büszke voltam, hogy ellenük játszhatok.

  Ettől függetlenül megpróbáltam minden eszközzel megakadályozni őket a gólszerzésben, esetleg nem is mindig szabályosan, de sohasem alattomosan, hátulról, úgy csak a gyávák harcolnak.

   Apropó, futball. Szintén félreérthető a cikkben, amikor leírják, hogy tizenhat évig játszottam az első osztályban. Természetesen nem a magyar bajnokságban, bár ezt mondtam is Ritának. Hiába, ő nem sportújságíró, és ez egy ilyen nap volt. Mindenesetre az MLSZ-től még nem hívtak, hogy miért adtam ki magam Détári Lajos egypetéjű ikertestvérének…

   Jól megértve egymást arról írtok, hogy az íjászok pálcát törnek majd felettem. Kétlem, aki kicsit is ismer, tudja, hogy ilyen otromba módon soha nem hazudnék, főleg mert szükségtelen. Én csak most három hete több ezer ember előtt lőttem meg a célt egy vár tetejéről, a közönség tombolása közepette. Szerintem ez az érzés felér egy olyan bajnoki arannyal, ahol az egyedüli induló te vagy, nem?

   De elég a szájkaratéból, eljött az igazság pillanata is. Kati, kilőttél egy nyilat, felnőtt vagy, vállald fel a lövést. Még az antik világban történt, hogy egy görög katona leszólta rendszeresen a társait, amikor azok sportsikereikről meséltek. Bármit mondtak, ő letromfolta őket, az semmi, ő, amikor Rodoszon szolgált, sokkal jobban szerepelt. Bármekkorát lőttek, dobtak, bármilyen gyorsan futottak, ő Rodoszon annál sokkal többre volt képes.

   Az egyik katona arról mesélt, hogy a bátyja mekkorát ugrott az olimpián, a mi hősünk persze azonnal mondta, hogy az semmi, ő Rodoszon kétszer akkorát ugrott. A katona elvörösödött, kirántotta a kardját és egy vonalat húzott vele a földre: Itt van Rodosz, itt ugorjál!

   Nos, Kati, itt az idő, hogy bizonyíts, mert írásodból egyfajta felsőbbrendűség süt át. Bennem harcosok vére folyik, soha nem hátráltam meg kihívás elől, remélem, te is ember leszel. Ezennel kihívlak egy íjászversenyre, csak te és én. Egyetlen feltétel, hogy igazi íjjal lövünk, hagyományossal, mint egykor őseink. Hogy tiszta legyen a küzdelem, felajánlom, hogy dupla távról lövök, mint te, amit te húsz méterről bevállalsz, azt én negyvenről és így tovább.

  Törökországban nyertem egy szép török íjat és egy kézzel varrott tegezt, amennyiben te leszel a győztes, elviheted őket, nem tudnék rájuk nézni úgysem a továbbiakban. Ha én érek el több találatot, elég lesz egy sima bocsánatkérés is. A kihívás nem vonatkozik a cimborádra, Ronin42-re. Dobó István megvív egy lovaggal, aki a Habsburg házért harcol,  de Sárközivel nem áll le…

   A telefonszámom megtalálod a szip-en, hívj és megbeszéljük a dolgot. Ha eljössz Egerbe, a vendégem vagy, ha ez gond, mond meg, hova menjek és mikor. Ezzel be is fejezem a levelem, ez az első és az utolsó is e témakörben, a többi már csak gittrágás lenne.

   Még egy gondolat, bár ez már az egrieknek szól. Nekem nincs most sok pénzem, a dél koreai útra is úgy kértem kölcsön, de ez egyszerűen egy kihagyhatatlan élmény, arról nem is beszélve, hogy negyvennyolc évesen, egriként felhúzhatom a címeres mezt, még ha ez nem is tetszik mindenkinek. Megadok egy OTP-s számlaszámot, remélem, találok néhány jószándékú embert, aki segít, hogy eljuthassak egy rendkívüli helyre. Minden forintot megköszönök, még soha nem kértem így pénzt, de az ember az álmaiért sok mindenre képes.

  Irigységgel, rosszindulattal éppúgy találkoztam az út szervezése óta, mint segítőkész emberekkel. Amikor Dobó megbízásából Mekcsey a vész idején katonát és pénzt kért volna a nemesi gyűléstől, azt a választ kapta, hogy ha megették a húst, amikor elfogadták a kapitányságot, akkor igyák meg a levét is. Dobó csak komoran bólintott a válasz hallatán. A többi már történelem… Hajrá Dél Korea, hajrá Eger!

A számlaszám : Oláh Tibor és neje 11773391-00896766

                                                                                  Oláh Tibor

                                                             Az Egri Vitézlő Oskola alelnöke

   Na, legalább kiírtam magamból, ami piszkálta a csőröm. Sok értelmét nem láttam egyébként, financiális rohamra sem számítottam, de egyszerűen nem állt meg bennem. Tényleg komolyan gondoltam az íjászpárbajt, bár kételkedtem, hogy arcot is fogunk látni az írás mögött.

   Katink, talán mondanom sem kell, eltűnt a balfenéken, valahogy elment a kedve a párviadaltól. A fiam szerint balek vagyok, hogy egyáltalán foglalkozom ilyen internet-íjászokkal, de nem tehetek róla. Valószínűleg tényleg harcosok voltak az őseim, mert rühellem a szájhősöket.

   Meglepően sokan olvasták egyébként az elhíresült írást, a legtöbben gratuláltak a sikerhez. Mármint a törökországihoz, mert nekik nem kellett magyarázkodnom amiatt, hogy külföldön nyertem magyarként. Az mindenki számára egyértelmű volt, hogy a „hősök” nem fognak kiállni. Magam sem bíztam benne, de könnyebb lett a lelkem.

    Azért azon kívül, hogy csináltak egy kis ingyen reklámot nekem, más haszna is lett a dolognak. Egy gyerekkori ismerősöm, akivel már húsz éve nem találkoztam, olvasta a cikket és a nyílt levelet. Felkeltette az érdeklődését a koreai íjászfesztivál, és találkozóra hívott magához.

  Miután jól kibeszélgettük magunkat, vállalta, hogy kifizeti a repülőjegyet, ha legközelebb megyek. Mit mondjak, nem ellenkeztem. Így, ha közvetve is, Kati segített nekem, bár gyanítom, nem ezért ragadott tollat. Mindegy, Molnár Ferenc szavait kissé megforgatva elmondhatom, hogy a jó íjász olyan, mint a gumilabda: minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra száll!

   Talán elég is lesz Katiból és a törpelelkű szájkaratésokból ennyi. Éljék életüket a maguk szabályai szerint, és én is megyek az utamon. Nem vezet könnyű út arra a csúcsra, amire érdemes felkapaszkodni, tartja a zen tanítás, és igaza van.

   Eme nem annyira rövid, de tanulságos kitérő után máris vissza Koreába! Megvolt a válogatás, összeállt a csapat, a körülmények furcsa alakulása segített a repülőjegyben, így itt állhatok megint a megnyitó ceremónián.

  Szomszédom egy lakota indián. Igen, nem tévedés, lakota. Ő mondta, gondolom, hihetünk neki. Innen máris tudom, hogy az inkább dakota néven ismert indián törzsszövetség gyermeke, méghozzá a nyugati ágból. Ismerhetjük még őket sziú néven is, ámbár ők ezt soha nem használják önmagukra. Francia kereskedők adták nekik e nevet, miután ellenségeik, akikkel üzleti kapcsolatban álltak, csak nadewisou-ként emlegették őket. E név egyébként „áruló kígyót”jelent, magától értődő, hogy nem szívesen használták a dakota harcosok.

  Persze, gyerekkoromban nem ástam bele ennyire magam az indiánok történelmébe, csak faltam a róluk szóló írásokat. Cooper híres Nagy indián könyvében is megjelennek a sziúk, a befejező regényben, a préri című műben ők a gonosz indiánok.

   Szerencsétlenek semmivel nem voltak álnokabbak vagy gonoszabbak, mint a többi indián törzs. Egyszerűen csak élni akartak, úgy, ahogy őseik is a végtelen síkságon. Az álnokság, árulás egyszerű hadicsel volt náluk, az ellenség becsapása, lóvá tevése dicsőség. Nem beszélve az amerikai kormányról, aki számtalanszor becsapta, kihasználta az írástudatlan, egyszerű embereket.

  „Amíg a prérin fű terem, amíg folynak a folyók, addig tartson a szerződés”- mondták és az indiánok néhány maréknyi üveggolyóért alá is vésték a jelüket. Nocsak, eltelt néhány év, új telepesek érkeztek, kellett a terület, vagy aranyat találtak a dakoták szent hegységében, és máris felrúgták a szerződést. Akkor ki is az álnok kígyó?

   Persze, az írón nagyon sok múlik egy indián törzs megítélésénél. Cooper nem rokonszenvez velük, míg egy német írónő, akik évekig élt a dakoták között, valóságos hőskölteményt írt róluk. A nagy medve fiai és a Tokei-ihto visszatér remek olvasmány.

   Saját magukat szövetségeseknek nevezték, keleti dialektusban dakotának, nyugatiban lakotának. Legharciasabb törzsük, a titon vagy lakota sziúk a Missouritól nyugatra vadászott. E nép gyermeke volt a két legismertebb indián főnök, Ülő Bika és Fékevesztett Ló.

   Ülő Bika, Sitting Bull, vagy anyanyelvén Tatanka Jotanka, híres harcos, sámán és afféle szent ember, vallási és törzsi vezető. Az egyetlen indián vezető, aki komolyabb ütközetben legyőzte az Unió hadseregét. A Little Big Horn-i csata bevonult az amerikai történelembe, ámbár ismerik Custer utolsó csatájaként is. Neki tényleg az utolsó volt. Komoly hibákat követett el a tábornok, aki már nem egyszer harcolt az indiánok ellen. Védtelen nőket, gyermekeket koncoltatott fel, talán azt hitte, ez is ilyen munka lesz. A Kis Nagy Szarv-nál azonban az egyesített dakota és csejen haderő várt rá. A történelemben soha addig, és utána sem tudtak az indiánok ekkora sereget kiállítani.

   A hadifőnök egy legendás harcos lett, Fékevesztett Ló. Crazy Horse néven lett világhírű, ámbár ez egyértelműen Őrült Lóként fordítandó. Ő aztán nem volt őrült, csak bátor és nagyszerű ember. Indián neve Tasunka Vitko, fordítható Szilaj Lóként is egyébként. Nekem nagy kedvencem a figura, számomra Ő az Indián.

  Már tízéves korában kitűnt a harci játékokban, később apja nekiadta a saját nevét egy győztes csatája után, legalábbis így tartja a legenda. Egy másik szerint születésekor a lovak nyugtalanul viselkedtek, alig lehetett megfékezni őket. Ez az indián hiedelemvilágban egyértelmű üzenet, innen a név.

   Bárhogy is volt, nagy ember lett belőle. Apai ágon titon oglala, anyai részről brülé sziú, hol az egyik, hol a másik törzzsel vándorolt. Visszahúzódó, csendes alkat, nem táncolt, nem énekelt.

   Hogy találjunk íjász vonatkozást is(mégiscsak egyfajta íjásznaplót vezetek),megemlítendő, hogy nagyszerűen értett ehhez a fegyverhez is. Gyakorlatilag mesterlövész volt, és ő nem a pontokért lőtt, hanem az életéért.

  A betyár mindenit, már megint elkalandoztam. Mentségemre váljon, hogy nem mindennap áll az ember egy igazi indián harcos mellett, aki teljes harci díszben feszít.

  Arcán sárga festékkel felvitt bölény, ez valószínűleg családi totemállat lehet. Nem ismerem tökéletesen az indián harci jeleket, bár az átlagnál többet tudok róluk. Ismerem a lovaikon használt festések jelentését, vagy az ünnepségeken használt tolldíszek tollain végrehajtott bemetszések eredetét.

   Az arcra festett sárga bölény viszont rejtély egyenlőre. Mindegy, majd kiszedem belőle, úgyis haverok leszünk. Már paskolgatjuk egymás hátát, mondom, a harcosok a világ minden táján egy külön kasztot képeznek.

Jay Red Hawk, a Vörös Sólyom névre hallgat újsütetű cimborám. Festői alak, tényleg mintha Karl May egyik regényéből lépett volna elő. Kék a szeme ugyan, tehát nem színtiszta lakota vérvonal, de ezt leszámítva elképesztő látvány. Látom a mellén a Naptánc jeleit, amit minden dakota (lakota, sziú, álnok kígyó,stb)harcos büszkén viselt.

   Nagyon sok természeti népnél megvolt egykor a férfivá avatás ceremóniája. Ez a dakotáknál a Naptánccal volt egybekötve, ahol a törzs szent emberei (a varázsló, esetleg a segédei) késükkel megvágták a fiúk mellkasát, majd négy-hat szíjat fűztek a sebekbe. Ünnepélyes keretek között történt mindez, a fiúk egyfajta transzba estek a monoton zene és tánc hatására.

   Egészen addig kellett táncolniuk, amíg a szíjak ki nem szakadtak a testükből, tehát meg kellett feszíteniük azt. Néha előfordult, hogy elvérzett az ifjú harcos, de a forradásokat mindig büszkén hordták. Egy időben be is volt tiltva egyébként az Államokban, főként a Szellemtánc mozgalom idejében, de mára ismét legális.

   Mondjuk, nem láttam eddig még élő lakotát, így nem tudom, hogy hányan viselhetik ezeket az ősi stigmákat. Szerintem már nem lehetnek sokan, de lehet, hogy tévedek. Vörös Sólyom mindenesetre büszkén viseli. Gyöngyökkel kivarrt szarvasbőr nadrág, ágyékkötő, mokaszin, kígyóbőr a bicepszen, csontból készült mellpáncél. Sejtem azért, hogy ő sem így járkál mindig odahaza, de nagyon jól néz ki.

   Eredeti figura, miképp a tavalyi kedvenceim, a mongolok is azok. Most másik csapat jött ki, nem nagyon látok köztük ismerőst, de nem sokat változhattak. Dzsebét mindenesetre hiányolom.

   Közben megy a hivatalos megnyitó, de hát úgy sem értem az angol fordítást. Annyit még nem ittam, hogy tolmácsoljak, így nézegetem a mostani résztvevőket. Sok az ismerős arc, és van még egy színpompás társulat, a peruiak. Eszméletlen szép tollas fejdísszel jelentek meg, a maja istennőhöz hasonlatos indián szépség karjain és lábain kis csengettyűk vannak, amik minden rezdülését jelzik.

  A partnerén is ragyogó fejdísz, nem tudom, hogy hozhatták el idáig sérülés nélkül, bár gyanítom, szétszedett állapotban szállítják. Hirtelenjében nem is tudom, melyik csapattal kezdjek fotózkodni és haverkodni, olyan elképesztő a kavalkád.

  Közben véget ér a megnyitó, visszatérünk a szállásunkra. Közben Pali elmeséli, hogy a koreaiak kibumlizták a versenyre a világbajnoki rangot. Eddig fesztivál volt, de valószínűleg több pénzt kapnak így rá a Szövetségüktől. Ez persze csak az én magánvéleményem.

   Mindenesetre a három alapkövetelmény, ami kell egy VB-hez, már megvan: tagja legyél egy világszövetségnek, minimum három földrészről jöjjenek versenyzők és legyen legalább huszonöt ország képviseltetve.

   Az elsőt egyébként igen elmésen oldották meg koreai barátaink, mármint hogy legyél tagja egy világszövetségnek. Csináltak egyet. Így olcsóbban kijöttek, minthogy mások dróton rángatott bábjai legyenek. Volt már ilyen a sport történetében, gondoljunk csak az ökölvívásra, ahol jelen pillanatban is öt érvényes világbajnok van súlycsoportonként az öt világszövetségnél. Néha összevonják őket, de valahol azért érdekes. Íjászatban ez a koreai a negyedik világszövetség, ha jól tudom. Ne csodálkozzunk, csak kis hazánkban van három íjász szövetség, a világban elfér négy…

   Emellett a probléma mellett eltörpülhetett a három földrész kérdése. Ázsia, Európa ugye alapból megvan, hívtak Észak és Dél-Amerikából is versenyzőket, egy figurát Ausztráliából, és Afrika is jelezte részvételét. Szerintem, ha azon múlt volna a dolog, szereztek volna ezek a kis fickók az Antarktiszról is valakit, csak kapják meg az állami támogatást. Azért van még mit tanulnunk nekünk, magyaroknak is…

  A huszonöt ország ezek után persze már nem lehet gond, bár ők óvatosak és ráhagynak mindig néhányat, így most harmincöt ország van jelen. Nem semmi országok, kíváncsi vagyok a tibetiekre például, mert a prospektusban fel vannak tűntetve. Nem látom viszont a bhutáni szépfiúkat. Lehet, hogy Calvin Clay leigazolta őket topmodellnek?

   Lassan elálmosodom, elég lesz mára. A vacsoránál amúgy az Észak amerikai kontingens ült mellettem, Red Hawk és a kanadaiak. Hárman vannak a juharlevelesek, bármelyikük felszerelését elfogadnám. Egy ősz óriás, a kanadai Királyi Lovas csendőrség egyenruhájában, egy tanár, ő volt tavaly is, gyönyörűen megmunkált íjtokkal és egy tiszta bőrbe öltözött kanadai francia, akiben ránézésre indián vér is csörgedezik.

   Most már tényleg megyek aludni. Legközelebb többet írok újsütetű barátaimról.                                                                                                  

Kedves húgom, drága Edit!

    Utolsó levelem írom Dél-Koreából, legalábbis idén. Jövőre jó lenne megint eljönni, van néhány arc, akivel szívesen találkoznék újra. A versenyen is szeretnék jobb eredményt elérni, meg egy-két figurával egyszerűen nem lehet betelni…

    Ma Baekjében voltunk, ami valamiféle skanzennek tűnt, közepén az uralkodók nyári palotájával. Az gyönyörű volt, aprólékos munkával kifestett gigantikus oszlopok, vallási és harci tárgyú festés mindenütt. Rengetegen voltak itt, főleg gyerekek. Szervezett csoportokban nézelődtek, mindegyiknél csúcsminőségű telefon, amivel nemhogy képeket, egész filmeket tudnak felvenni. Meg is teszik.

    Megtekinthettük a koreaiak mindennapi életmódjukat, középkori környezetben. Falakkal körbezárt kis falvak, apró házak, fából és bambuszból készült bútorok. Hátul hatalmas edények, ezekben készült a kim-csi, a koreaiak nemzeti étele.

    Káposzta, rothasztott hal, valami fűszer, van aki imádja. Én magam nem tartozom ebbe a táborba, további életem el tudom képzelni e remek étel nélkül is.

    Délre végzünk, egy étterembe visznek bennünket, ahol végre valami emberi fogyasztásra alkalmas ebédet kapunk. Minden asztalon egy serpenyő, tele sülő hússal, aprócska szerkezet tartja melegen. Barna, erős szaftban úszik az egész, nem tudom, mi a neve, de talán ez hasonlít a legjobban a hazai ízeinkre. Azt sem bánom, ha tényleg kutyahúsból csinálták, bár abból állítólag már tilos.

   Itt, Dél-Koreában is tevékenykednek a nemzetközi állatvédő szervezetek, ez kihatással volt egynémely ősi hagyományukra. Nem tudtam például kígyós pálinkát venni. Még fiatal koromban akadt a kezembe egy üveg koreai pálinka, amiben egy kígyó volt, ma is emlékszem az ízére. Hogy ez valami nemzeti italuk volt, vagy itt is csak kuriózum, nem tudom, mindenesetre az eladó hölgy mély sajnálattal közölte, hogy nem árulnak már.

    Mindez már az ebéd után történt, amikor egy nagy áruháznál kitettek bennünket vásárolni. Vettem néhány érdekességet, meg ha már a kígyós verzió nem jött össze, apámnak vettem egy ginzeng gyökeres italt. A nagy gyökér jól mutat az üvegben, élettani hatása pedig közismert. Vágyfokozó, az agyműködést serkentő hatása legendássá teszi a ginzenget, az örök fiatalság szimbólumának tekintik. Akár igaz, akár nem, eszelős mennyiségben termelhetik, mert egy gondola csak vele van tele. Szárítva, szeletelve, nyersen, főzve, füstölve, italban, kapszulában, cukorkában, minden féle formában.

  Az utca tele emberekkel, mindenki siet valahová. Itt nem nagyon láttam ráérősen bandukoló emberkéket, és szinte kivétel nélkül telefonálnak menet közben is. Már az egészen kicsi gyerekek is a legmodernebb, érintő képernyős csúcstelefonokkal bűvészkednek, félelmetes még nézni is, ahogy jár a kezük a masináikon. Lehet, a cipőjét sem tudná magától befűzni, de a technika kezes bárányként engedelmeskedik nekik. Hová rohan ez a világ, nem tudom, de nem sok jóval kecsegtet, az biztos. Egy dolog ez a fene nagy fejlődés, más dolog az, ahogy elmegyünk dolgok mellett.

   Mindenesetre az sem akármilyen produkció, hogy egyik-másik figura akkorákat köp az utcán, mint egy birsalma. Amikor az elsőt láttam, azt hittem, hogy csak egy különlegesen túlképzett tuskót találtam, de most, a hatodik nap már tudom, hogy ez itt népszokás. Végül is, igazuk van. Rájuk jön a köphetnék, mit csináljanak? Gondolom, a szellentéssel és a büfögéssel is így vannak. Remélem, egyéb vágyaiknak azért tudnak parancsolni…

   Miután bevásároltunk, kinézelődtük magunk a belvárosban, majd feltereltek minket a buszra. Összességében tetszik az ország, csak az a  furcsa, hogy itt mindig irányít valaki bennünket. Délelőtt is, a királyi palotánál, miután kigyönyörködtük magunk a gyönyörűen faragott királyi jelképekben, a bambuszrügyben és a hattyúban, egyből odapattant néhány önjelölt vezető. Egy kis sétára invitálták a csapatot, mi pedig birkaként követtük őket.

  Több helyen is megállhattunk, Sanyi és Robi beöltöztek koreai hadvezérnek, nem semmi látvány volt. Egy színpompás, dobokkal és harci tánccal tűzdelt bemutató nagy hatással volt ránk, a végén pedig a műsorszám vezetője fantasztikus magánszámot adott elő. Kicsinyke süvegén, amit vékony szíjjal rögzített a fején, volt egy több méter hosszan kígyózó szalag, amely követte fejének mozdulatait. A társai fékevesztetten verték a dobot, a kis emberke pedig néhány percig óriás lehetett. Boszorkányos gyorsasággal pörgött, forgott, a szalag pedig látványosan követte minden rezdülését. Lenyűgöző volt, tényleg…

   Szerettünk volna tovább is nézelődni, de bizonyos helyekre nem tudtunk bemenni, nekem legalábbis nem sikerült. Aránylag nagy szabadságot kaptunk, szabadon nézelődhettünk, bár némelyikünk külön őrzőt kapott. Egyet én is, először azt hittem, ez külön megtiszteltetés, később gyanússá vált a dolog, mert néha nemes egyszerűséggel tovább rángatott egyes helyekről.

   Gondolom, nem nézett Észak-Koreainak, szerintem csak sietett, vagy a hírem megelőzött, mert amikor egy csapat viháncoló fiatal koreai leányzó fényképet akart velem, és én hajlandónak mutatkoztam erre, leordította a fejük. Nem értettem persze, de nem is kellett szinkrontolmács. Azért remélem, nem azt mondta, hogy én vagyok a Hasfelmetsző Jack. Biztos csak annyit vetett oda, hogy a manus politikai, és az állam vendége. Hihetetlenül tisztelik itt az államot, mondjuk érthető. Ha nálunk is ilyen gazdaság lenne, mi is tisztelnék. Amilyen a mosdó, olyan a törölköző…

   Inkább a fickó modorán lehetne árnyalatnyit csiszolni, elég keresetlen módon ordított szegény, megszeppent hölgyekkel. Ők csak kíváncsiak voltak a nyugati óriásra, vagy csak szórakozni akartak egy kicsit, netán az angoltudásuk fejleszteni, de nem, Korea oroszlánja a helyén volt. Ámbár errefelé inkább a tigris volt őshonos, ez a pompás állat a jelképük sokszor. Ha jól emlékszem, a dél-koreai VB-nek is egy kis tigriskölyök volt az emblematikus figurája.

   Az is lehet persze, hogy csak nekünk durva hallgatni a koreaiak torokhangú beszédjét. Amikor hozzánk beszélnek, más a hangszínük, egymás között beszélgetve viszont rövid, pattogó utasításokat hallani, mélyről indított, ugatásszerű ukázokkal. Nem tudom soha eldönteni, mikor dühösek és mikor viccelnek, biztos vannak itt is árnyalatok, csak nem európai fülnek.

    Előző nap egy íjászcentrumban jártunk, ide az itteni elit járhat, mert csilli-villi volt minden. Gyönyörűen nyírt gyep, logarléccel meg szögmérővel ellenőrizhették, ragyogó asztalok, székek. Száznegyvenöt méterre a koreai nemzeti tábla, van vagy kétméteres kör, de innen már alig látod. Felsorakoztunk, mindenki ki szerette volna persze próbálni, de nem engedtek bennünket éles vesszőkkel lőni, mert ők erre speciális hegyű vesszőket használnak.

  Végül az egyik szervező kirakott vagy nyolcvan méterre egy sárga műanyag táblát, hogy gyakorolhassuk a mongol célt, ami körülbelül ilyen távolságra volt kitéve a versenyen. A táblán koreai és angol nyelven az állt, hogy fűre lépni tilos. Tényleg nagyon ápolt gyep volt a pályán, természetesen ők nem is léptek volna rá, sétáló sáv volt a szélén meghagyva. Nos, a fűre mi sem akartunk lépni, de a jobb sorsa érdemes tábla kihívást jelentett mindannyiunk szemében.

  Valószínűleg meglepődhetett kissé, hogy az őrült magyarok szó szerint veszik a célt és össztüzet nyitnak arra a szerencsétlen táblára. Csak úgy csattogtak a vesszők körülötte, aztán belőttük magunkat, vagy hét-nyolc vesszőt bele is varázsoltunk ügyesen. Szerencsétlen szervező már a felénél ordibált valamit, gondolom, le akarta állítani a gyalázatot, de hát például Mónus Józsit leállítani, amikor íj van a kezében és kihívást jelentő célt lát…

   Amikor elfogyott a vesszőnk, kiballagtunk a tetthelyre, a kis emberke, aki kitette a célt, olimpiai csúcshoz közeli időt futva ért oda. Amikor meglátta a szétlőtt táblát, infarktus közeli állapotba került, Mónus Józsi hátba veregette, és biztosította, hogy ez aztán jó ötlet volt. Emberünk ezt nem teljesen így érezhette, mert pillanatok alatt eltűntette a csúffá tett eszközt. Arca megért volna egy tanulmányt…

   Visszamentünk a kezdő pontra, a fickó fejcsóválva mutatta a főnökének a táblát, az csak a fogait mutogatta. Hogy vicsorított vagy nevetett, nem tudtuk eldönteni. Arra gyanakodtam, hogy haragszik ránk, mert kiállt a placc közepére és elkezdett angolul karattyolni egy jó tíz percig.

   Torokhangú angolja, gesztusai egy végtelenül dühös ember képét mutatták felénk, erre a végén, amikor a legjobban ordított, a segédei tiszteletteljesen felnevettek és Pali, aki legjobban beszél nálunk angolul, velük tartott. Mint kiderült, a főnök előadott egy viccet. Állítólag híresen jó viccmesélő, mit mondjak, én egész másra gyanakodtam előadását hallgatván. Bizony isten arra gondoltam, hogy munkatáborba visznek bennünket a csínytevésünkért, de a vezér csak nagyvonalúan legyintett a tönkre silányított táblára. Több is veszett Észak-Koreánál…

   Azért hamarosan levittek bennünket egy szinttel lejjebb, ahol a köznép gyakorolhatta magát az íjászat nemes mesterségében. Szép dolog a barátság, de azért ezeket a barbár magyarokat sürgősen el kell vinni az elit pályáról, mielőtt szétlövik az egészet.

    Itt, ezen a pályán már voltak egyéb célok is, tologatható állványokon hatalmas vesszőfogókkal. Én, aki évek óta kartonpapírból és hulladék szivacsokból összeeszkábált vesszőfogókra lövöldözök az edzéseinken, csak a nyálam csurgattam láttukra. Nem véletlen, hogy a koreai íjászok évek óta a világ élvonalába tartoznak.

   Már gyermekkorukban megkezdődik a kiválasztás, minden koreai nebulónak el kell sajátítania az alapokat. A fő hangsúly az olimpiai íjászaton van, meg is nyerték legutóbb is, de a világbajnokságokon és Ázsia kupán is van mindig koreai arany. A csigás, az olimpiai és a reflex a sláger, de a tradicionális íjászatnak is van jövője náluk.

   Volt szerencsém látni, amikor pakolták a különdíjakat, akkora LCD-ket meg óriás kivetítőket kaptak a koreai versenyzők, hogy nálunk tele lenne egy kisebb bolt. Hűtők, légkondik, plazmatévék, elképesztő a bőség és a jólét. Természetesen csak a hazai versenyzők kaptak ezekből, mi csak leshettük, micsoda árudömping van itt. Biztos meg akartak bennünk kímélni a cipekedéstől, és mi ezért nem kaptunk  ilyesmiket. Mondom, hogy figyelmes nép ez a koreai…

  Imádom a kis koreai lányokat. Állandóan odajönnek hozzánk, csacsognak, törik az angolt és számtalan fényképet készítenek. Érdekes, de a fiúk erre nemigen kaphatók, lehet, hogy nekik ez már ciki. Mindegy, a lányokkal van elég tennivaló, roppantul élvezik, hogy a figyelem középpontjában vannak.

   Az alaptípusok itt is megtalálhatók: a kíváncsi, a vagány, a cserfes, a szerény, kicsi, nagy, vékony, túlsúlyos, csinos és kevésbé az. A kedvencem Jum-csi, egy gyönyörű kislány, némi európai beütést vélek felfedezni az arcán, bár lehet, csak én érzem így. Az édesapja íjász, a koreaiak versenyén második lett egyébként, az anyukája pedig egy igazi koreai szépség. Paliék ismerték már őket régebbről, aranyos család, a legkisebb tagja a családnak egy fiatalember, akinek adtam egy tegezt. Cserébe hoztak egy szalmakalapot, ebben a hőségben még jól jöhet.

   Jum-csiék szurkoltak nekünk, amikor lőttünk, pazar volt a hangulat. A mongolok énekelték a mergen songot, a bajnokok dalát, a japánok lövéseit egy aprócska hölgy kiabálásai tették érdekessé. Találatkor felrikoltott, szeeep, vagy valami ilyesmi, biztos azt akarta mondani, hogy szép, csak pösze a lelkem. Mónus Józsi a földön hempergett egy-egy sikeres lövése után, mondjuk a sikertelenek után is, a nepáliak meg táncoltak, ha eltalálták a célt…

   Nehéz visszaadni a pillanatok varázsát, ahogy a kis tanzániai a földön háton fekve, lábujjaival tartva az szarvakat, két kézzel feszíti a magyar íjat. Ahogy a tanzániai hölgykoszorú tagjai riszálják a monumentális hátsójukat, szerintem mit sem törődve azzal, hogy bajnokuk talál-e vagy sem. Ők jól érzik magukat, reggel, délben, este énekelnek, mosolyognak, élvezik az életet.

   Majd minden ország képviselőiről vannak olyan képek az agyamban, amiket bármikor „elő tudok hívni”. Ahogy a mongol cimborám a mexikói babák után akarta vetni magát, ajkait nyalogatva, közben a szenyoriták édesapja már valami szúró-vágó eszközt keresett bőszen…

  De a versenyzők tiszteletére adott vacsoraesten is történtek príma dolgok. Kicsit nehézkesen indult a buli, de lassan oldódott a hangulat, egyenes arányban a sör és a bambuszpálinka fogyásával.

  Rendkívül látványos tálalás fogadott bennünket a díszteremben, az asztal csaknem rogyadozott a rengeteg finomság alatt. Tengeri herkentyűk, kagylók, mindenféle göngyölt, sózott, rántott és natúr húsok, gyümölcs, zöldség minden mennyiségben, és természetesen az elmaradhatatlan kimcsi.

   Nem fogtuk vissza magunkat, jól telepakoltuk a bendőnket, hiszen gyakorlatilag már éheztünk  az eddig eltelt napokban. A gargantuai vacsora után következett az eredményhirdetés, közben hideg sör és bambuszpálinka. Mindjárt más így a világ…

   A mongolokat most látjuk először enni, a reggelinél nem szoktak megjelenni, talán hajnalban esznek, amikor mi még alszunk, és a vacsorát is külön fogyasztják a szobáikban. Lehet, hogy hoztak néhány kiló mormotahúst, az a nemzeti ételük. Mongol neve tarbagán, és állítólag imádják. Még nem kóstoltam, de ahogy a mongolokat nézem, nem valami koleszterin szegény kaja lehet…

   Apropó, vacsora mongol módra. 1223 májusában Dzsingisz kán két hadvezére, a vad Dzsebe nojon és a zseniális stratéga Szübőtej bagatur kalandozásaik során eljutottak egészen a mai Ukrajna területéig. A Világ Ura meghagyta vezéreinek, hogy derítsék fel a terepet és próbálják kipuhatolni az ellenfél erejét. Ma úgy mondanánk, szabadjára engedte a sólymait…

   Dzsebe feldúlta és kifosztotta Grúziát és Örményországot, eljutott egészen a Fekete-tengerig. Vér, könnyek és átkok kísérték útján, amik ezt a zord vitézt a legkevésbé sem hatották meg. Szübőtejjel egyesülve észak felé fordultak, Kijev következett hódító útjuk során. Itt vették hírét az ellenük szerveződő orosz fejedelemségek egyesített seregéről.

   Követeket küldtek a kijevi fejedelemhez, hogy nincsenek háborús terveik az oroszok ellen. Nekik a sztyeppék nomádjai ellen van elszámolnivalójuk, akik kibújtak uralmuk alól, sőt, a továbbiakban el is kerülik az orosz városokat. Msztyiszláv kijevi fejedelem kivégeztette a követeket. Rossz válasz…

   Újabb követek érkeztek, de már hadüzenettel. A felbőszült és harcias orosz fejedelmek azonnal vért akartak, mindenki vezér akart lenni. Talán ez volt a baj, nem volt egység, hiába a jelentős túlerő. Ismerős a magyar történelemből ez, bár azt hittem, csak mi vagyunk rá képesek…

   Az oroszok is meg tudták csinálni…Bekerítették a mintegy húszezernyi mongolt, de azok, kihasználva a vezérek torzsalkodását és féltékenységét, elmenekültek az egyetlen útvonalon, mintegy ezer emberüket hátvédül hagyva. Az orosz harcosok eltaposták e kisded sereget, majd a gyáva menekülők után vetették magukat. Az egyszerű muzsikok győzelemittasan énekelték a dicsőítő fohászokat, nem is sejtve, hogy a halálba menetelnek.

  Kilenc napon át voltak a mongolok nyomában, minden pillanatban készen a végső összecsapásra. A mongolok viszont csak arra vártak, hogy minél jobban széthúzzák az orosz csapatokat. Nyilvánvaló volt előttük, hogy nincs igazi vezére az üldözőknek. Nekik volt, nem is akármilyen. Szübőtej folytatta a klasszikus visszavonuló cselt, majd a Kalka folyónál hirtelen lecsapott.

   Az egyik orosz fejedelem türelmetlenségében egyedül rohant rá a mongolokra seregével, meg sem várva szövetségeseit. Előételnek éppen jók voltak a mongoloknak…

   Eljött a nagy nap, először csaptak össze nyílt csatában az oroszok a mongolokkal. Mindkét táborban forrtak az indulatok. Az orosz haditanács majdnem verekedésbe fulladt, a volhiniak és a kun szövetségesek támadni akartak, a csernyigoviak és a galíciaiak haboztak, a kijeviek viszont nem akartak a Kalkán átkelni. Szétesett a sereg.

   A mongol táborban viszont csend volt. A harcosok némán készültek a másnapi csatára, bíztak vezéreikben és abban, hogy még soha nem vesztettek döntő ütközetet. Égette őket a bosszúvágy lemészárolt társaikért és a követekért, és szemük előtt lebegett a földöntúli gazdagság lehetősége. Az, hogy ők a hódítók, meg sem fordulhatott a fejükben, egyszerűen Dzsingisz rászoktatta őket arra, hogy nekik mindent lehet és szabad. A fura csak az volt az egészben, hogy tényleg működött a dolog…

   A mongol vezérek is csenden ültek a vezéri sátorban. Az asztalon egy levél hevert, aznap hozta egy futár tajtékos lovon, rajta a nagy kán pecsétje. Tartalmát ismerték, hisz mindennap várták a hazatérésre vonatkozó parancsot. Ha feltörik a pecsétet, indulhatnak haza, egy magát győztesnek érző sereggel a hátukban.

   Szübőtej, a rangidős vezér végül megtörte a csendet. Csak holnap bontják fel a levelet, a csata után. Ha meghalnak, úgyis mindegy, ha győznek, a mesés zsákmány kárpótol mindenért.

  A csata során sorra kiütköztek a két sereg harcértéke közötti különbségek. Az egyik oldalt szedett-vedett parasztok, akik közül némelyik most fogott először kardot vagy lándzsát a kezébe, a másikon a fél világot végig verekedő professzionális gyilkosok. Itt huzakodó, acsarkodó, féltékeny vezérek, ott az akkori világ legfegyelmezettebb serege, zseniális stratégákkal.

   Miután pillanatok alatt az is kiderült, hogy a mongol íjjak jóval messzebbre hordanak, mint az oroszoké, gyakorlatilag el is dőlt a csata. Egyedül a kunok tudtak ideig-óráig ellenállni a nagy nyomásnak, mivel maguk is hasonló harcmodorban küzdöttek, mint a mongolok. Szübőtej jól tudta ezt, ezért a mongol balszárnyat megerősítette, mivel az oroszok a jobb szárnyra tették a könnyűlovasaikat. Miután a kunokat szétverték, rendetlen visszavonulás kezdődött.

   Egyedül Mtyiszláv Romanovics kijevi seregében nem volt pánik. Szekérvárában tartotta magát egy ideig, de végül szabad elvonulás fejében megadta magát. A mongolok persze megígértek mindent, de amint elhagyták a biztonságos tábort, lemészárolták a foglyokat. Ők aztán nem fognak ennyi éhes szájat etetni, meg különben is, ki az a balga, aki ellenségeit életben hagyja?Akkoriban ilyen volt a mongol számtan…

    A kijevi fejedelmet nem nyilazták le, mint embereit, hanem meghívták a díszvacsorára, amúgy mongol módra. Az elfogott fejedelmeket és nemeseket egymáshoz kötözték és lefektették a földre őket, majd deszkákat tettek rájuk és erre települve ülték meg a győzelmi lakomát. Néha bort csurgattak a réseken a nemeseknek, nehogy szomjazzanak, majd részegen kurjongatva táncolni támadt kedvük. Ez volt a történelem egyik leghíresebb győzelmi vacsorája, elkészítette Szübőtej, szervírozta Dzsebe nojon. Aranyos srácok voltak, mondom neked…

  Remélem, ezek a mostaniak azért ennyire nem vad fickók. Oda is megyek hozzájuk, nem tehetek róla, én csípem őket. Valószínűleg ők is, mert megajándékoznak egy pakli kártyával, amin történelmük hírességei vannak. Örülök neki tényleg.

  Nem tudom, miért érdekelnek ezek az emberek ennyire, egyszerűen szeretek velük lenni. Romlatlannak tűnnek, valami ősi méltóság árad belőlük. Az is lehet, hogy vérségi alapon vonzódom hozzájuk, egyes kutatók szerint rokonságban állunk velük. Hogy a magyarság gyökereit Ázsiában kell keresni, az eddig is egyértelmű volt, de elnézve ezeket a fickókat, látom magam előtt a kalandozások korának vad magyar száguldóit.

    Egy nép mindig maga előtt görgeti harci kultúráját, az Ázsiai sztyeppéken vérünké vált harcmodorral Európában sem tudtak jó ideig mit kezdeni. Lech mezején ugyan elárulták és elfogták Vérbulcsú és Lehel vezéreinket, de a vereségnek, ha ugyan annak lehet nevezni, számtalan oka volt. Nem akarok beállni abba a sorba, akik mindent megmagyaráznak csodálatos történelmünkben, elsikálva a vereségeket és az Égig magasztalva a győzelmeinket. Megtette ezt már számtalan tudós és önjelölt történész, ezért csak annyit, hogy nézz utána, hogy abban az időben hány győzelmünkre esett egy vereség.

   Vérbulcsú katonai lángész volt, letarolta fél Európát. Ha neki is annyi embere lett volna, mint Szübőtejnek, átírhatta volna Európa történelmét. Mindegy, mi így is emlékszünk rá.

    A nagyobb baj ott volt, hogy a vereség hatására megváltoztattuk a harcmodorunkat, mi is elkezdtük majmolni a nyugati módit. Teleaggattuk magunkat mindenféle csörömpölő fémdarabbal, elveszítve ezáltal legnagyobb erősségünket, a gyorsaságunkat. Mindegy, ez már hadtudomány, mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen hosszú ideig mellőztük ezt a valaha rettegett fegyverünk. Egészen Mátyás királyig kellett várnunk és a török elleni harcokig, mire rádöbbentünk, hogy kell a könnyű fegyverzetű, gyors lovasság.

   Megint elkanyarodtam, de hát a kedvenc területemre tévedtem eszmefuttatásomban és ilyenkor nehéz parancsolnom magamnak. Mindig felháborít, amikor arra gondolok, hogy mi magyarok milyen befolyásolhatóak vagyunk bizonyos dolgokban.

  Vissza a vacsorához és a mongoljaimhoz. Boldogan vigyorgunk egymásra, csapkodjuk egymás hátát, mindenki örül. Apró emléktárgyakat adnak, kis csizmákat, Dzsingisz kán komor képével díszített kulcstartókat, bőrdíszműveket. Kicsit ég a pofám, hogy én nem hoztam hasonló tárgyakat magammal. Ha kijutok még ide valaha, feltétlen bepakolok ilyesmiket én is.

   Kárpótlásul rajzolok nekik, megörökítem a csapatuk. Az egyik nőt elfelejtettem a képre rajzolni, már egy másik képet rajzoltam éppen. Abbahagyatták velem, addig semmi, míg a mamit be nem rajzolom! Itt aztán rend van, mondhatom...

  A mámi valami fontos posztot tölthet be náluk egyébként, mert nagy tisztelettel bánnak vele. Igazából nem tudok velük értekezni, angolul csak makognak, az idősebbek oroszul próbálkoznak, de sajnos azokat a nyelvórákat ellógtam anno. A fiatalok már jobban beszélik a világnyelveket, és van köztük egy hivatalos tolmács is, ő nem semmi. Beszél anyanyelvén kívül angolul, oroszul és koreai nyelven is, vele tudok értekezni, bár az én angolom is hagy bőven maga után kívánnivalót.

   Elérkezett az eredményhirdetés. Visszamegyek a cimborákhoz, velük akarom végignézni a ceremóniát. Valami különdíjba is reménykedünk, mert mindenki szerint ütős volt a bemutatónk. Ahhoz képest, hogy csak néhányszor próbáltuk el, tényleg látványos lett egyébként, de mint kiderült, ez nem sokat nyom a latba. Igaz, ne szaladjunk a dolgok elébe.

  Felállt néhány helyi vezér és osztotta az igét, koreaiul, amit azonnal tolmácsoltak angolul is. Meg sem próbáltam figyelni az elejére, egyrészt túl sok energiát kivenne belőlem, másrészt ugyanazt hallanám, mint bárhol máshol a világon. Szerencsére hamar végeznek a tiszteletkörökkel, jöhet a lényeg.

  Először az ifisták, itt nem voltunk érdekelve, majd a hölgyek. Harmadik lett Saár Judit, egy ponttal lemaradva a másodiktól és kettővel az elsőtől. Judit sajnálta is a kihagyott lehetőséget, de most azért örül ő is, velünk együtt. A harmadik hellyel jár egy koreai íj is, annak külön örül Judit. Jó áruk van mostanság ezeknek az íjaknak.

  A második helyezett Nina, egy aprócska japán hölgy. Amikor  kezébe veszi a hatalmas jumit, úgy néz ki, mintha egy szitakötő szállt volna egy ágra. Állandóan mosolyog amúgy és hihetetlenül aranyos, de jobban szerettük volna persze, ha Judit megelőzi.

  Az első helyen egy mongol menyecske végzett, akinek hófehér csizmája nagyon elnyerte a tetszésemet. A mongol férfiak hagyományos ruhájának, a deel-nek a  színeiben nem találtam rendszert, mindenféle színekben pompáztak a harcosok. A nőknél volt egybeesés, fehér, anyagában mintás alsóruha és királykék mellény, aranyszínű mintákkal.

    A győztes hölgy is ilyet viselt. Amikor átvette a koreai rendezőktől az érmet, meghajolt, majd a különdíjat, az íjat a szívéhez emelte, utána az ajkához, majd a homlokához, végezetül az Ég felé emelte, mintegy megköszönve a győzelmet Istenének. Közben a mongolok átszellemülten énekelték a mergen songot, a bajnokok dalát. Ősi dallamok, egy lassan kihalásra ítélt életmód talán utolsó rigmusai csendültek fel.

    Ők aztán megadják a módját a bajnokaik ünneplésekor. Tetszik, ahogy mozognak, ahogy énekelnek, ahogy hozzáállnak az élethez. Mondhatnám, hogy tudnak élni, de hát ők nem életművésznek születtek. Egyszerűen ilyenek lettek, azok a körülmények, amik között ők felcseperednek, ilyenné alakították őket. Valaha a mi őseink is így élhettek, de mára már messze járunk tőlük.

  Persze, magunkra aggathatunk tarsolyt, csodaszarvast, kürtöt, de hidd el, mérföldekre járunk a sztyeppei népektől. Néha ez előny, gyakrabban hátrány. A hagyományőrzés, mint fogalom, nem létezik a mongolnál. Ő csinálja…

   Jönnek a férfiak. A harmadik helyen Ion, Romániából, aki egy koreai íjjal lőtt. Mónus Józsiék ismerték tavalyról, a srác elég jól lőtte a távoli célokat. A második az uruguay-i figura lett, a vadász reflex fegyverével, ez alaposan felkavarta a kedélyeket. Mondjuk, finoman fogalmaztam, mert a mongolok legszívesebben lemészárolták volna. Ha tényleg komolyan gondolják a dél-koreaiak, hogy jövőre világbajnoki rangra emeljék a versenyt, az ilyen műhibákat ki kell szűrniük.

   Az első helyen Icsikava barátunk végzett, a felkelő nap országából. Ő legalább olyan íjat használt, ami része a kultúrájuknak és több száz éve használják. Tomboló taps közepette veszi át a díjat, mindenki örül, hogy ő nyert és nem a sportíjász. Icsikava örül, lehet, nem is érti a hirtelen jött népszerűséget, vagy csak igazi japánként nem akarja kimutatni az érzelmeit. Végül meg kell hajolnia a népakarat előtt, és elénekel egy japán győzelmi dalt. Maradjunk abban, hogy sokkal jobb íjásznak, mint énekesnek…

    A három legényről készül még néhány felvétel, átveszik a koreai íjakat, majd ujjongó társaik közé vonulnak. Következik a csapatverseny értékelése. Harmadik lett a mongol csapat, az „Arany Horda”. Már nem is mondom külön: éneklés, tombolás, vidámság. Második Uruguay. Tapintható az ellenszenv, hiszen mindannyian középlövő íjakkal lőttek. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre, átveszik az érmeket és az íjakat, boldogan mosolyognak. Végül is, otthon már nem kell magyarázkodniuk, az ezüst meg elég fényes.

   Az élen a japánok végeztek. Icsikava és a nagydarab harcos, akik elverték Ernőt és Robit, Macuoka professzor, aki középkori hadviselést tanít az egyetemen és egy megfontolt mozgású, idősebb íjász. Láttam vívni a svájci gyerekkel, félelmetes volt a precizitása. Az elkényeztetett kis figura nem is vette észre, mi történik vele, az öreg kardja már el is érte. Szerintem iaidót tanulhatott, a kardkirántás művészetét. Ott van ilyen, hogy látszólagos nyugalomból egy pillanat alatt kirántják a kardot, vágnak vele, majd lassú, szertartásos mozdulattal elteszik a fegyvert, miután a vért lecsapták róla.

   Lehet, hogy csak képzelgek persze, és bolti eladó, de nem tartom valószínűnek. Mindenesetre nincs egy felesleges mozdulata, maga a megtestesült nyugalom ez az ember. Rá nem emlékszem, hogy lőtt, de gondolom, az íjat is hatékonyan használja, ha beválogatták a négy főbe, aki japánt képviselte.

    A minket képviselő legények is igyekeztek, de most ennyire futotta. Ha nincsenek az uruguay-iak azokkal a fránya vadász íjaikkal, érem jut nekünk is és íjak, így maradtak a sanda pillantások a dél-amerikaiak felé. A foci VB-n nagyobb népszerűségnek örvendtek…

    A különdíjak következnek. Mindet nem is figyelem, mert közben odajön az első nap megismert fiatal nuker, és elgagyogja, hogy menjek át hozzájuk és rajzoljam le őt is. Nem szégyenlősködik, a lényegre tér egyből.

   Ahogy elnézem csodálatos arcát, eszembe jut a Sánta Timur esete a festővel. Sánta Timur, Timur Lenk, Tamerlan, akit a középkori emberek isten büntetésének véltek. Ő nem volt született mongol herceg, egyszerű tatár harcosból nőtte ki magát rettegett hadvezérré és birodalmakat leigázó hódítóvá.

    Őróla is tudnék még mesélni bőven, de most elég lesz annyi, hogy hatalma teljében az ismert világ nagy részét végigsarcolták vad harcosai. Ő maga sem volt egy kimondott puhány, szemöldökének rándulására százak feje hullott le. Híres volt arról, hogy nem felejtett el semmi sértést.

   Na, szóval ez a tündi-bündi ember egyszer festőversenyt hirdetett. Akármekkora vaddisznó is volt, tagadhatatlanul volt szépérzéke. A meghódított városok férfilakosságával nem sokat teketóriázott, a szép nőket a háremébe vitette, a többi a harcosoké. A mesterembereket, a művészeket viszont megbecsülte, de legalábbis életbe hagyta őket. Igaz, onnantól fogva neki kellett, hogy dolgozzanak, de így is jobban jártak, mint azok, akik szembefordultak a Hódítóval. Munkájuk nyomán épült fel egy csodálatos meseváros, Timur Lenk székhelye, Szamarkand.

  Timur Lenk uram egy szép napon arra ébredt, hogy immár a világ ura. A törökök rettegett ura, I. Bajazid szultán, a Villám volt az egyetlen komoly ellenfele, aki még sosem vesztett csatát. Csak egyszer történt meg vele ezután is, de az a hatalmába, a nimbuszába és az életébe került…

 Timur, a sánta hadisten legyőzte az oszmán birodalom csúcsharcosait is, Bajazid szultán pedig a foglya lett. Aranyozott vasketrecben tartotta, mégiscsak egy szultán volt a foglya! A világtörténelem egyetlen ilyen esetet ismer, szerintem Bajazid szívesen átengedte volna másnak ezt a kétes dicsőséget. Nem is tűrte sokáig a megaláztatást, szétverte a fejét a ketrecének rácsán…

  A jó Timur ettől fogva unatkozott, nem maradt már hódításra váró birodalom. „A harc az élet fűszere”- ez volt a kedvenc mondása, de mit csináljon szerencsétlen hadvezér, ha már elfogytak az ellenfelek?

   Néhanapján megerőszakolt néhány hölgyeményt, nem mintha rászorult volna ekkora hárem mellett, csupán megszokásból. Máskor vadászgatott, harci játékokat rendezett, de nem találta a helyét. Ő csatákra, vérre, hódításra termett, nem a tespedésre.

   Ekkor jött az ötlet, hogy megfesteti az arcképét. Tele van a birodalma nagyhírű művészekkel, készítsenek róla egy portrét, de élethű legyen ám! Neki nem kell valami divatos, idealizált mázolmány, legyen felismerhető rajta a világ meghódítója. Ám ha nem tetszik a kép vagy túl nyersen festik meg, nem áll jót magáért…

 Ilyen feltételek mellett nem volt azért túljelentkezés, főleg mikor néhány fej legördült. Volt amelyik túl élethű lett (elfelejtettem említeni, hogy Timur teste a hosszú harcok alatt igencsak elhasználódott), volt, ami meg nevetségesen eltorzította és valóságos Adonisznak festette meg. Timur már babának sem lehetett valami szép, ehhez jött vagy harminc év folyamatos verekedéseinek a termése: arcán mély sebhely egy kardvágástól, jobb kezét nem tudta kinyújtani egy lándzsadöfésnek köszönhetően, míg az egyik lába rövidebb volt néhány nyíllövés következményeként. Még fiatal korában lőtték meg, ennek köszönhette a csúfnevét, a Sántát, tatárul Lenk.

 A sánta Timurba szorult jó adag hiúság, nem szerette volna fogyatékosságait viszontlátni a képen. Ez, és az a kívánsága, hogy élethű legyen a kép, igencsak megnehezítette a festők dolgát, de végül is megszületett a mű.

  A találékony festő egy vadászat végén festette meg a rettegett hódítót. Egy pompás agancsú, nyílvesszővel leterített szarvas mellett állt Timur, rövidebb lábát diadalmasan ráhelyezve a tetemre. Kacska kezében tartotta a halálos nyílvesszőt útjára bocsájtó íját, míg a diadalmas vadász az őt messziről követő híveit szemléli, természetesen profilból.

  Na, ez már tetszett a mi Timurunknak is. Szerette ő a művészetet, csak valahogy nehezen fejezte ki magát. Mindenesetre busásan megajándékozta a szerencsés kezű festőt. Ugye, hogy le lehet őt normálisan is festeni!

  Timur, aki rosszabb napjaiban hetvenezer koponyából rakatott gúlát a legyőzött ellenfeleiből, tudott nagylelkű is lenni. Mai ésszel nehezen érthető egyik másik döntése, oktalan barbárságnak tűnik az, aminek akkor nagyon is megvolt az oka. Egy ilyen vandál cselekedet után a városok szó nélkül megadták magukat, behódolva, de életben maradva.

 Timur is jól járt, rengeteg időt, harcost és fáradságot spórolt meg így. Ne a mai kor mércéjével mérjük ezt a fickót. Arról nem is beszélve, hogy manapság ugyanúgy mennek a dolgok, csak nem ilyen látványosan hordják össze a gúlát…

 Megint elkanyarodtam. A mongoloknál tartottam, akik szép számmal harcoltak a Sánta seregében. Timur egyébként Csagatáj törzséből származtatta magát, aki Dzsingisz kán harmadik fia volt. Legnagyobb szívfájdalmára nem volt a nagy kán vérvonala, árnyék kánt ültetett a trónra, aki helyett uralkodott. Később megunta a bohóckodást, lesöpörte a gyenge utánzatokat, és egyszerűen csak szultánnak nevezte ki magát.

   Barátom, a „széparcú”nuker is simán helyet követelne magának akár Dzsingisz, akár Timur csapatában. Jókora fején akkora süveg, hogy le lehetne vele takarni a svédasztalt, folyamatosan rág egyébként valamit. Egyfolytában beszél hozzám, minden mondatát az általa  ismert egyetlen angol szóval, a yes-sel fejezi be. A többit mongolul nyomja, szerintem a mai napig nem tudta felfogni, hogy nem értem a mondandóját…

  Na, az ő arcának megfestésére is jöhetne valami mentőötlet, amolyan kései Timur Lenkes. Ha úgy rajzolnám le, ahogy látom a srácot, szörnyen megharagudna, ha meg nem hasonlít, akkor meg minek strapáljam magam?

  Végül kivágtam magam, és megrajzoltam mint Dzsingisz harcosát, karddal, pajzzsal, ordítozva rohamozva. Nagyon tetszett neki, szerintem ő úgy tudja, hogy még mindig a mongolok a világ urai.

  Persze, melyik mongolnak ne tetszene, ha a nagy kán seregébe sorolnák? Hatalmas megtisztelés volt és tied lehetett a világ. A történelem nagy hódítói mind így arathattak sikert: a makedón paraszt, az anatóliai török kecskepásztor vagy a nincstelen francia földműves számára a sereg maradt az egyetlen megoldás.

   Közben kiosztják a különdíjakat. A legjobb bemutatót a rendezők szerint a görögök tartották. Felháborító döntés, és nem a csalódottság mondatja velem. Legalább öt ütősebb műsort láttam, a mienkről nem is beszélve. Még füstölgünk magunkban, amikor egyszerre megható és mulatságos jelenet tanúi lehetünk.

  A pazar mesterlövész, Tanzánia Bikája fellép a pódiumra és közli a rendezőkkel, hogy adjanak nekik is valami díjat, mert azzal engedték el őket, hogy mindenképpen nyerjenek valamit. A rendezők először csak pislognak rá, hogy komolyan beszél-e, de a komor harcos rendíthetetlenül áll. Mezítláb, egy piros takaróba csavarva, előtte az Armani öltönyös Minisztériumi ember. Ez igen, ez kontraszt..

   Végül adnak neki valami üveggolyót, boldogan öleli magához. Azért van még mit tanulnunk a fejlődő országoktól. Ezért jöttek, fizettek nekik mindent, pompásan érezték magukat, hébe-hóba el is találták a célt, kaptak egy serleget, mi kell még?

   Utoljára a bhutáni kompániát szólítják a pódiumra. Mind a négyen felmennek, kétrét hajolva, karjaikat majdnem a földig leengedve, tenyérrel előre. Ilyet még nem láttam, nem hittem volna, hogy a huszonegyedik században még van olyan ország, ahol így kell az elöljárók elé járulni. Bhután még ilyen hely. A világ talán legelzártabb országa, és ötven éve egy királyuk van. Bhután, amely nevet az indiaiak adtak neki: a Világ Vége…

   Ők maguk persze más néven nevezik országuk:A sárkányok földje. Meseszép hely egyébként, érintetlen őserdő borítja szinte egészében, az ornitológusok álma. Lenne, ha beengednék őket, de csak a király engedélyével lehet belépni az országba. Ja, és még egy érdekesség: a világban itt mérnek egyedül össznemzeti boldogságot…

   Hogy az mi és hogy mérik, fogalmam sincs. Mindenesetre a zakós, térdnadrágban, térdzokniban és makkos cipőben parádézó fickók mosolyogva veszik át a különdíjat, földig hajolgatva távoznak, tényleg boldognak tűnnek mindannyian. Ez lehet az össznemzeti boldogság?

   Kár, hogy véget ért a móka, igazán élveztem. Elképesztő fazonokkal találkozhattam, komikus és csodálatos íjászokat egyaránt láthattam. Ugyan jobb szereplésben reménykedtem, de kárpótoltak az élmények. Zárom is a levelem, stílszerűen Khoszrevani ide vágó soraival:

 „Mint esőcsepp tavasszal,

   Mint ősszel lenge szél,

   Úgy tűnt el ifjúságom

-         Örökre itt a tél.

 Volt dolgom itt a földön,

 Még lenne is talán:

 De már tevém letérdelt:

 Indul a karaván.”

 5.                             

Kedves Edit, kicsi húgom!                                              

   Erős volt a tegnapi nap, de főképp az est. Miután már kellőképpen lefárasztottam a társaságot a mongolokkal és Dzsingisszel, úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a japánokat. Végtére is vesztettünk, és nem szerettük volna, ha azt hinnék, csak a szánk járt. Szórády Ernő vezette a küldöttséget, mint a vesztes csapat kapitánya, Gergics Józsi, mint az akció szponzora és jómagam, mint botcsinálta tolmács alkottuk a kontingenst.

   A felkelő nap országának gyermekei egy emelettel feljebb laktak, és ők is az előtérben iszogattak. Éppen Icsikava és a cimborája tartott előadást a többieknek, de érkezésünk felborította a forgatókönyvet. Látványos, hajlongással teli üdvözlések után beszélgetni kezdtünk. Eleinte akadozott a társalgás, de a magyar bor, a japán szaké, az amerikai whisky és a koreai bambuszpálinka a világ legjobb nyelvtanárai.

    Két csúcspontja volt számomra az estnek, az egyik az volt, amikor Szórády Ernő bátyánk, miután többször is elmondatta velem, hogy a japánok milyen ügyesek, a tettek mezejére lépett.

   Nem elégedett meg a verbális dicsérettel, eléggé érzékenyre is ihatta magát az öreg harcos, elég az hozzá, hogy egyszerűen letérdelt előttük, majd engedve a tömegvonzásnak (és a gumibogyó szörpnek), szó szerint a lábaik előtt hevert. Csak néhány napja ismerem a Fehér Bölényt, ahogy Robival elneveztük, de ilyen rövid idő alatt is megfigyeltem, hogy Ernő tata nem az a könnyen hasra esős fajta, főleg ha íjászatról van szó.

    Sokszoros magyar bajnok íjászról beszélünk, ő aztán nem osztogatja a dicséretet akárkinek. Nem hiszem, hogy másnap megismétli az akciót, jelentős folyadékbevitelnek kellett ehhez megtörténnie…

   Az est másik fénypont az volt, hogy számomra is meglepő módon teljesen belejöttem a tolmácsolásba. Az Ernőék mindent tudni akartak, amit mondtak a japánok, a végén már szinkrontolmácsként működtem. Olyannyira belejöttem a nyelvbe, hogy már azt is fordítottam, amikor a japánok egymás között beszélgettek.

    Gergics Józsinak egy idő után feltűnt, hogy nem is angolul beszélnek, sehogy sem értette, hogy tanultam meg ilyen hamar és jól japánul. Magam is elcsodálkoztam e gyors fejlődésen, de nem zavartattam magam. Tíz perc múlva már ők is tudtak japánul…

    Az egyetlen baj az ilyen gyorstalpaló tanfolyamokkal az, hogy másnapra elfelejti az ember a tanultakat. Mondjuk, ami kevés japán kifejezést és szót ismerek, az nem ebben a tudatállapotban rögzült, így azok nem törlődnek reggelre.

   Ifjonti éveim egyik kedvenc regénye volt, sőt, a mai napig az a Sógun, James Clavelltől. Legalább tízszer olvastam már, természetesen a belőle készült filmet is láttam már jónéhányszor. Ragyogóan megírt mű, és sokat lehet belőle tanulni. Mindig is szerettem a történelmi környezetben játszódó könyveket, a harcosok világa pedig gyerekkoromtól lenyűgözött. Talán ezért is ilyen nagy kedvenceim a mongolok és a japánok…

   Természetesen az Icsikaváékkal való beszélgetésünkkor is szóba került a történelem és a harciasság. Magától értődően a japánok biztosítottak arról minket, hogy amit ők nem tudnak a harcról, az ráférne öklömnyi betűkkel egy cseresznyemagra…

    Efelől nincs is kétségem, de a túlzott harciasság és a büszke bátorság néha hátrányt jelent. Van egy elképesztő történetem erről, éppen a japánok és a mongolok a főszereplői.

    A mongolok a 13.-ik század első felében már meghódították egész Közép-Ázsiát, Oroszország déli területeit, a Közép-Kelet nagy részét. A folyamatos győzelmektől és a zsákmányolt bortól megrészegült, vad hordáik átgázoltak Európán is, Magyarországon keresztül egészen az Adriáig jutottak el. 1259-ben fejezték be Korea leigázását, s amikor 1276-ban megtörték Kínában is az utolsó szervezett ellenállást, a világtörténelem legnagyobb kiterjedésű birodalmát hozták létre.

   Egyetlen ország volt már csak Keleten, amely nem ismerte még a mongolok harci kiáltását, a khu, khu, hurrah-t, amely egyébként mongolul annyit tesz, hogy előre. Ezt vették át az oroszok tőlük, mivel sokat harcoltak velük, és állítólag mi, magyarok pedig tőlük, de nálunk hurrá-ként használták a katonáink. Ez is egy teória…

   E roppant kiterjedésű birodalom uralkodója volt Kubiláj kán, a nagy Dzsingisz kán unokája. A Világ Megrengetője ráhagyta utódaira, hogy lovasaiknak el kell jutniuk a Végső Tengerig, keleten már csak Japán maradt meghódítatlan. Amikor Kubiláj kán követeket küldött Japánba, kapitulációt követelve, az akkori császári főváros, Kiotó megrémült udvaroncai hajlottak volna is a megadásra.

  Nem így gondolták viszont ezt Kamakurában, ahol a harcosok, a tényleges hatalom gyakorlói éltek. Ez a terület ma tengerparti üdülőhely és Tokió elővárosa, itt összpontosult a katonai hatalom.

    1192-ben Jorimoto Minovara felvette a sógun nevet, amely cím az északi barbárokkal vívott háborúk hadvezéreire utalt, amely által ő lett a központi kormányhadsereg főparancsnoka. Utódai alatt alakult ki a bakufu, a „sátoros kormány”, amelyet az angolok később „sógunátusként”emlegettek. Ez lett később az általános megnevezése a harcosok osztálya minden későbbi kormányzatának.

   De még nem tartunk itt, csak 1247-ben, amikor Kubiláj fölényes követei partra szálltak az Istenek Földjén. Figymálva nézték a púderes arcú, feketére festett fogú, bizonytalan nemű udvaroncokat, előre elkönyvelve az újabb hódítást.

   Ilyen figurákat éppen nem lesz dicsőség legyőzni, gondolhatták, de ekkor színre léptek Kamakura vad harcosai is. Szó sem lehet megadásról, s hogy álláspontjukat félreérthetetlenné tegyék, lenyakazták a mongol delegáció néhány tagját.

   A nemzetközi diplomácia azért ennél ismer kifinomultabb kifejezést is a nem válaszra, de egyértelmű volt az üzenet. Egy ilyen nyílt ellenszegülést Dzsingisz unokája nem hagyhatott megtorlatlanul, s habár még csatározott Kína egyes tartományaiért, elindított egy erős hadsereget Japán meghódítására.

    Meghódított népek gyermekei, vazallussá tett harcosok, koreai hajók alkották az inváziós armadát. Néhány kisebb sziget elfoglalása után partra szálltak a Hakata-öbölben, Kjúsú sziget északi részén, a mai Fukuoka város közelében.

    A támadók értelemszerűen a legjobb harcosaikat tették először partra. Az elit egységek ellen felvonultak a japánok is, farkasszemet néztek azok az emberek, akik fegyverei előtt még nem állt meg senki. A mongolok, akik meghódították a fél világot, és a japánok, akik még sosem láttak más harcosokat, csak japán ellenfeleket.

   Mind a két fél elsáncolta magát, majd kiállt egy bátor japán busi az állások elé. Ő a busidót, a harcos útját követte, a kor japán szokásai szerint párviadalra hívta az ellenfél legbátrabb tagját. Ősi rituálé szerint fogott neki felsorolni a családfáját, név szerint megemlítve annak  híresebb tagjait, de alig kezdte el, máris teletűzték nyílvesszőkkel a mongolok.

    Gondolom, nem ilyen párbajra áhítozott a büszke ifjú, de sebaj, máris kiállt a következő japán harcos. Még hangosabban fogott hozzá a családfa ismertetéshez, de őt még hamarébb megspékelték a feketére festett mongol vesszők.

   Európai elme itt már valószínűleg sejtette volna, hogy a mongolok másképp értelmezhetik a párviadal fogalmát, mint a japánok. A japán nemes nem harcolt nálánál alábbvalóval, ezért szerette volna tudni ellenfele nevét. A mongoloknak nem voltak efféle aggályaik, ők azzal verekedtek meg, aki szembejött. A válogatást meghagyták az olyan kifinomult harckultúrájú népeknek, mint az érthetetlenül ordibáló, balga módon fedezéküket elhagyó japánoknak.

    A tréfás csak az, hogy a japánok nem jöttek rá, hogy ez a módszer nem működik ezzel az ellenféllel szemben. Több, mint húsz nemesi származású, jelentős harcost terítettek le a mongol nyílvesszők, de továbbra is folytatták a párbajra szóló kihívásokat. A mongolok nem tudták mire vélni e szokatlan harcmodort, de egy idő után megtetszett nekik. Fogadásokat kötöttek, hogy ki találja el a következő ordibáló emberkét, egyfajta célba lövési gyakorlatnak fogták fel az egészet.

    A japánok szerencséjére jött az est, így nem került sor az egész seregük lenyilazására. Vezérük rájöhetett időközben, hogy az általuk elképzelt taktika ezúttal nem működik, a háttérbe kell szorítani az egyéni bátorságra alapuló terveiket.

    Kisebb ütközetek után már a sorsdöntő ütközetre készülődtek a szembenálló felek, kezdték megismerni egymás harci stílusát. A rettenthetetlen bátorságú japán harcos, aki egyénileg rendkívül képzett, szemben a mongolokkal, kiknek fő ereje a nyilaikkal mindent elborító lovasságukban volt.

   Mielőtt döntő csatára kerülhetett volna sor, egy előcsatározásban  Kikucsi Takefusza arcon lőtte a mongolok egyik vezérét. A mongolok visszavonultak, közben futár érkezett, szükség volt a seregre máshol is. Ez a tény, a sebesülés és az egyre zordabbá váló időjárás arra bírták a mongol sereget, hogy visszahajózzanak a kontinensre. Hogy vissza fognak jönni, nem volt kétséges, hogy mikor, az igen.

   A japán harcosok most már megismerték az ellenfelüket. Egy fogságba esett mongol arra a kérdésre, hogy miért lőtték le a párviadalra kiálló embereiket, csak a vállát vonogatta. Ők csak azt látták, hogy jön feléjük egy fegyvereivel hadonászó, ordibáló ember, és különben sem beszélgetni érkeztek a szigetre…

   Ja, gondolom, jókat derülhettek e komor fickók a számukra furcsa hadviselésen. Arcukra aztán ráfagyhatott a mosoly, a japánok tényleg elképesztő vadsággal vetették magukat a csatákba. Két, a végletekig kemény harcos nemzet találkozott ott a kietlen sziklákon.

   Hogy melyik lesz a győztes, ekkor még rejtély volt. Az elkövetkező években Kamakura az ország nyugati vidékein élő vazallusai közül sokat Észak-Kjúsú védelmével bízott meg, mert ide várták  a következő inváziós sereget is. Itt volt a Hakata-öböl, amely képes volt nagy létszámú hajóraj befogadására, ezért sietve nekiláttak falat építeni az öböl köré. Ezzel kívánták feltartóztatni a mongolok hírhedten hatékony lovasságát.

   1281-ben a mongolok vissza is tértek, nem szoktak ők hozzá a kudarchoz. Ezúttal óriási, egyesített koreai és kínai hajóhaddal érkeztek, mongol elit egységekkel és parancsnokokkal. A Hakata-öbölhöz érkező  inváziós sereg a becslések szerint száznegyvenezres volt – a legnagyobb tengeri expedíciós haderő, amit a világ addig látott.

   A mongolok a nagyszabású lovassági hadműveletekhez voltak szokva, amelynek sehol és senki nem tudott még ellenállni. Emellett olyan korabeli „csúcstechnikás”fegyvereik is voltak, mint a katapultból hajítható puskaporos bomba, a lándzsa nagyságú vesszőket kilövő vagy több tucat átlagos méretű nyílvesszőt sorozatban kilövő számszeríjak, különböző füstöt okádó és olthatatlan tűzzel égő gyújtóbombák. Ezeket a boszorkányos praktikákat nagyrészt a legyőzött kínaiaktól vették át, egyszerűen minden érdekelte őket, amivel hatékonyabbá tehették seregüket.

  Ezzel a félelmetes nagyságú és harckészültségű  hadsereggel állt szemben egy maroknyi, csakis párharchoz szokott, mindenre elszánt busi. A japán busi a középkori lovagnak felel meg, ekkor még nem használták a később legendássá vált szamuráj szót. Ezek az emberek, aki szembenéztek a mongolokkal, lettek a szamuráj eszme létrehozói. Aligha tudták még akkor, hogy legendákká válnak, egyszerűen csak a hazájukért harcoltak és büszkeségük sem engedte, hogy hátráljanak.

   A mongol előretörést lelassította a fal, és az öböl szűk vizein fürgébben mozgó kisebb japán hajók szűnni nem akaró támadása. Előbb-utóbb persze így is érvényre jutott volna az elképesztő számbeli fölény, de mielőtt a hódítók teljes haderejüket felsorakoztathatták volna a parton, kitört a tájfun. Ebben az évszakban ez nem volt jellemző, de most korábban érkezett és elpusztította a mongol flottát, katasztrófába döntve az egész inváziós vállalkozást.

   A japánok szemében ez a tájfun a kamikaze volt, az „ isteni szél”,amely megvédte az istenek földjét a külső hódítóktól. Kami, azaz isten, és kaze, azaz szél, a japánok úgy érezték, maguk az istenek védték meg országukat. Az incidens óriási jelentőséggel rendelkezik a japán történelmi emlékezetben, és erősítette sok japánnak azt az irracionális meggyőződését, hogy az ő országuk szent és sérthetetlen.

    Erről az isteni szélről nevezték el a második világháború végén harcba dobott öngyilkos japán pilótákat is kamikazéknak. A fogalom ma is használatos, azokat az akciókat nevezzük így, ahol a sikerre látszódik ugyan esély, de a túlélésre nem. Biztosan ismered a régi viccet te is, amikor a kamikeze oktató így szól a tanítványaihoz:

-         Figyeljetek, mert csak egyszer mutatom meg…

   Japán mindenesetre megmenekült, Kubiláj hatalma pedig megrendült. Az addig legyőzhetetlen mongol sereget megfricskázta egy ismeretlen sziget néhány elszánt harcosa, óriási volt a presztízsveszteség. Alapjaiban reszketett meg az amúgy is mind ingatagabbá váló rendszer, Kubiláj pedig nem volt elég karizmatikus egyéniség ahhoz, hogy megfékezze a hanyatlást. Nagyapja, a Világ Ura soha nem engedte volna, hogy szégyenszemre elkullogjanak seregei. Lehet, az egész birodalma katonája kellett volna a sikerhez, de Dzsingisz nem az a fajta volt, akit csak úgy el lehet zavarni.

   Mindegy, ez már csak teória, akkor és ott már Kubiláj volt a nagy kán. Kínában felvette a Mennyei Birodalom élvhajhász életmódját, egyre messzebb került a harcos kánok életmódjától. Majd minden hódító, győztes nép így járt a történelem során, Sarukkintól Nagy Sándoron át, Attila hunjai, Róma elpuhult fiai, végtelen a sor. Igen, az éhes farkas nagyot harap és vadul támad, de ha nem kell harcolnia többé?Ha helybe hozzák az ételt, puha fekhely, készséges farkasszukák egész nap?Ha már vonyítania sem kell, mert megteszik azt is helyette?

   A történelem, ez már ezerszer bebizonyosodott, ismétli önmagát. Kubiláj egész életében Dzsingisz árnyékában élt, valahol meg lehet érteni őt is. Bár tanácsadói óvták Japántól, mondván, nincs ott semmi értékes, viszont sok áldozattal jár a hódítás, megmakacsolta magát. Gondolom, bizonyítani akart, de sorsát nem kerülhette el.

    Ekkora sereg szállításához óriási flotta kellett volna,  de az nem állt rendelkezésükre. Rohamos gyorsasággal összetákoltak egy hajóhadat, de az természetesen éppen csak megfelelt a célnak. A koreai és kínai katonák sem repestek az örömtől, hogy egy kopár szigeten halhatnak meg, a zsákmányszerzés esélye nélkül, mert az a mongol parancsnokokat illette. Demoralizált katonák, gyenge hajók, civakodó vezérek, végsőkig elszánt ellenfél, a tetejébe egy jókora tájfun. Az eredmény? Irtózatos anyagi és emberveszteség az egyik oldalon, eufórikus öröm a másikon. Ja, „c’est la guerre”…

Hát, ezt jól kiveséztük Icsikaváékkal, a szaké és a pálinka közlékennyé tett bennünket. Minden szó igaz, amit meséltem, csak szerintük a párbajok nem úgy történtek pontosan. Igaz, ami igaz, a mongolok galád módon csakugyan lenyilaztak néhány bátor japán harcost, de ők aztán irgalmatlanul elverték őket. Jó, legyen így, rájuk hagyom, végül is ők nyertek a végén csakugyan.

    Megtudom tőlük, hogy valóban ez volt a régi Japánban a bevett szokás csaták előtt. Egy klánrendszeren alapuló társadalomban a származás fontos tényező, s a csaták egyik jellegzetes vonása a hivatalos kihívás intézménye volt. A csapat vezetője vagy valamelyik más híres harcos előrelovagolt, nevét és rangját hangosan kiáltva, leghíresebb őséig, általában egy hercegig vagy császárig fennhangon visszavezetve családfáját. Ez volt az „udzsibumi o jomu”, magyarul a családfa felidézése. A busik általában megmondták a nevüket, ha megkérdezték őket, például egy párbajban a csata forgatagának kellős közepén, de el is hallgathatták azt bizonyos esetekben. Így tettek akkor, ha az ellenfél születése vagy tiszte okán egyértelműen alacsonyabb rangú volt nála.

   Na, a mongoloknál ilyen aztán nem volt csata közben. Fejbe vágtak ők mindenkit, aki karddal jött feléjük, mit bánták ők, hogy király vagy koldus az illető. Micsoda barbár szokás ez egy japán szemében…

  Azért számomra ez a módszer életszerűbb, bár a mi történelmünk is bővelkedik híres párbajokban. Minden hadakozó népnél akad ilyen jócskán, minden harcosban él a vágy, hogy kitűnjön bátorságával vagy tudásával.

   De ha már íjászfesztiválon vagyunk és beszélgetőpartnereim japánok, felemlegetünk egy másik híres esetet is. Nem tudom, de ha egy kicsit iszom, egyre több történet villan be:

   Az úgynevezett Genpei háborúban, ahol a Taira és a Minovara család hadakozott a Japán fölötti hatalomért, egy tengeri csata előtt a híresebb harcosok szokás szerint kihívták egymást. A kihívások mellett nyilak is röpködtek a levegőben, a nagy erejű íjászok megpróbálták lelőni az ellenfél soraiban álló parancsnokot, vagy valamelyik más, jól felismerhető, híres harcost.

   Egyszerre csak elhallgattak a Minovara harcosok, az íjászaik abbahagyták a lövöldözést. Egyetlen magányos ember feszített már csak íjat, Josicune tábornok leghíresebb íjásza, Naszu no Joicsi.

  Ellenfeleik, a Tairák egy arany Nappal díszített piros legyezőt erősítettek egyik hajójuk árbocának csúcsára, ezt lőtte át nyilával a parton álló Joicsi. A nem mindennapi lövést mindkét oldalról taps és üdvrivalgás fogadta. Az egyik Taira-harcosra olyan nagy hatással volt a mesteri találat, hogy felkelt a helyéről és eljárta egy rituális tánc első lépéseit.

   Őt is nagy taps fogadta, de akadt egy ember, akinek nem tetszett a magánszám. Jusicune, a rideg vezér megparancsolta íjászának, hogy lője le a táncoló busit, ami meg is történt. A Tairák ez alkalommal már nem örvendeztek, és bár a Minamoto oldalon most is felcsattant a taps, egyesek úgy vélték, ez indokolatlan kegyetlenség volt.

    Talán igazuk is volt, de senki nem mondhatja, hogy a háború szép és nemes dolog. Jusicune harci képességei legendásak voltak, talán csak Mijamoto Muszasi híresebb nála, pedig a japán történelem bővelkedik a nagyszerűbbnél nagyszerűbb harcosokban. Hogy mi volt az oka az indokolatlannak tűnő kegyetlenségnek, ma már nehéz kideríteni. Talán csak nem szerette, ha gúnyolódnak rajta, esetleg félelmet akart plántálni ellenfeleikbe. Mindenesetre seregeit győzelemre vezette, elképesztő körülmények között is. Egyetlen dologra nem volt felkészülve, arra, hogy saját testvére árulja majd el azután, hogy megszerezte számára a hatalmat.

    Ilyesmire az európai történelemben is akad jócskán példa. Jusicune ettől függetlenül, vagy éppen ezért legenda lett. Egykorú leírások szerint jelentéktelen külsejű, dülledt szemű, kapafogú emberke volt, mára daliás hősként jelenik meg a színdarabokban, filmeken. Biztos, hogy nagyon tudott verekedni, állítólag a tenguktól, a japán erdők szellemeitől leste el a fortélyokat. Hogy büszke ember is volt, arra legyen bizonyság egy újabb történet.

    Josicune a fent említett csatában a tengerbe ejtette íját. Saját maga mentette azt ki lovon ülő katonái és a csónakokban közeledő Tairák közül, nem törődve a körülötte repkedő nyílvesszőkkel. Amikor magas rangú hűbéresei szemére vetették, hogy fölösleges kockázatot vállalt, így felelt:

-         Nem azért tettem, mert sajnáltam az íj elvesztését. Ha olyan hatalmas íjam volna, hogy két-három ember sem tudná felajzani, mint amilyen nagybátyám, Tametomo íja, boldogan hagynám, hogy az ellenség kezébe kerüljön. Ez viszont egy gyenge íj, amit ha megtalálnak, kacagnának, s azt mondanák:

-         ”Ez volna hát a Gendzsik fővezérének, Josicunénak az íja?”

-  Ez elviselhetetlen volna. Még életem kockáztatása árán is vissza kellett szereznem…

 Hát így mentek akkoriban a dolgok Japánban. Sokat nem változtak, én mondom neked, pedig eltelt Josicune óta több, mint nyolcszáz év…

   Mindenesetre valahogy elszakadtunk egymástól és a történelemtől, bár kimeríthetetlen a téma. Nagyon szeretem a régi híres harcosokról szóló kis történeteket, van is egy pár már a tarsolyomban. Remélem,  nem unod őket, mert lesz még egy pár biztosan…

    Másnap reggel, érthető okokból, kicsit később mentünk le reggelizni. Most a felvidéki magyarokkal ettünk együtt, a Fekete Sólyom hagyományőrző csapat tagjaival. A vezetőjük Bogár Peti és a felesége, Vali. Őket láttam már fellépéseken, nagyon ügyesek, látványos a bemutatójuk. Peti őserő, van egy százötvenes Kassai íja, nem gyerekjáték, annyit mondhatok. Ha esetleg nem tudnád, mit jelent e szám, akkor elmondom, hogy az íjak erejét fontban adják meg, angolszász módon. Tehát egy százötven fontos íj kihúzásához megközelítőleg annyi erőt kell kifejteni, mint a földről felemelni egy hetvenöt kilogramm súlyú tárgyat egy vékony zsinórnál fogva…

    Ideadta tegnap e „játékszert”, hogy húzzam ki nyugodtan, de kétszer nem lépek ugyanabba a folyóba én sem. Mónus Józsinak volt egy hasonló förmedvénye, egy száznegyvenes Grózer, csodaszép volt és embertelenül erős. Ha jól emlékszem, egy haditorna versenyen adta a kezembe, én meg hülye fejjel nekiugrottam. Ki is húztam majdnem háromnegyedéig, de a könyököm úgy megrántottam, hogy alig bírtam emelni, rá is ment az a verseny.

   Most csak udvariasan belekapaszkodtam, de nem „tettem bele magam”, nem akartam megint pórul járni. Van valami trükkje szerintem, Mónus Józsi az egész testét megdolgoztatva húzta ki egészen, a nyakán az erek teljesen kidülledtek. Látván az erőfeszítését, nem éreztem el nem múló vágyat arra, hogy én is ily módon húzzam ki az íjat. Ha csak így lehet, ott egye meg a fene…

   Egy régebbi versenyről beszélgetünk, felemlegetjük egy közös ismerősünket, Sobotát, egy kitűnő szlovák íjászt. Abszolúte fanatikus, találkoztam már vele két versenyen is, igaz, ő long-bow-s, vagyis angol hosszú íjjal lő. Igaz, nem bánthatjuk ezért, szlovák íj tudomásom szerint nincs. Ámbár, ha Ficot kérdezzük…

   Az itt jelen lévő nemzeteknek megvan a maga íjászkultúrája. Kinek nagyobb, kinek kisebb, de valószínűleg akárkit kérdeznék meg, mindenki tudna híres, legyőzhetetlen íjászt mondani népéből, akinek mi esetleg még hírét sem hallottuk. Robin Hood csak azért lett világhírű, mert számtalan könyv, novella, ének és film dolgozta fel kalandjait. Elképzelhető, hogy volt híres román vagy szlovák íjász is, csak mi nem hallottunk róla.

    El is határoztam, hogy utánajárok a dolognak. Éppen az asztalunk mellett mennek el a kínaiak, viszik vissza a tálcákat. Elől a Boss, utána Áron, majd a kínai haverom, a hősszerelmes férj. Sandán néz a koma, de nem reagálok rá, egyrészt nem is emlékszem a történtekre igazából, másrészt meg úgysem tudok már változtatni rajta.

    Megállítom őket, majd Vali segítségével, aki jól beszél angolul, megkérem őket, hogy meséljenek híres kínai íjászokról.

    A vezetőjük jelzi, hogy ők aztán bővelkednek híres harcosokban, de most el kell mennie, mert kezdődik a szeminárium, ahol ő az egyik előadó, de utána szívesen mesél a nagy kínai íjászokról.

   Áron, a legjobb lövészük és a „sógor”marad, elmesélnek egy ősi mesét Ji-ről, a nagyerejű madarászról. A kínai mondavilág egyik ismert alakja szerintük, és nincs okom kételkedni ebben, szóval ez a Ji mintegy mellékállásban híres mesterlövész is volt.

   Történt pedig, hogy a világ teremtői a teremtés hajnalán 10 napot teremtettek az égre, hogy ha valamelyiknek baja támad, legyen helyette másik, nehogy az emberek az éltető napsugarak nélkül maradjanak. Egyszer azonban megbolondult a természet, és mind a 10 nap egyszerre ment fel az égre. Olyan hatalmas meleget árasztottak, hogy a folyók kiszáradtak és minden elpusztulni látszott, az emberek barlangokba húzódtak.

    Jao császár volt akkor az uralkodó, aki kétségbeesetten kereste a megoldást, mikor hírét vette a nagyerejű íjásznak. Hamar érte küldte embereit és egy mágikus íjat adott Ji-nek, hogy lőjön le kilenc napot az égről, mert különben elpusztul a világ.

   Ji tökéletesen megoldotta a feladatát, a kilenc napot kilenc lövéssel szép sorban lelőtte az íjával. Az emberek megkönnyebbülten bújtak elő, és Istenként kezdték tisztelni a nagy vadászt.

  Érdekes történet, nem ismertem eddig. Kár, hogy Áronék is elsietnek, érdekelt volna a történet folytatása. Mi lett a jutalma a nem mindennapi hőstettnek? Gondolom, egy világszép hercegnő feleségnek, hacsak a kínai mesék nem más kaptafára készültek.

   Éppen erről beszélünk Valiékkal, amikor a szomszéd asztalnál ülő hindu íjász kollégák nagy tisztelettel átszólnak, hogy nekik is vannak íjásztörténeteik. Nem akarták, de véletlenül belehallgattak a kínaiak meséjébe, és szeretnének elmondani ők is egyet. Természetesen örömmel fogadtuk őket, elvégre ez egy íjász találkozó, bennünket pedig amúgy is érdekelnek a legendás íjász teljesítmények.

   Már ott is vagyunk a hindu mitológia alapművében, a Rámájánában. Ráma –csandra, azaz a holdas Ráma, a háromezer éves mese hőse elsőszülött fiú volt az Ajódhá királyságban. Kalandjait most ne részletezzük, elég az hozzá, hogy a szomszédos Vidéha királyság ura, Dzsanaka birtokában volt a Viharisten, Rudra csodaíja. A királynak természetesen volt egy gyönyörű lánya is, Szítá, aki már számtalan kérőt utasított vissza. Dzsanaka versenyt rendezett, ahol a fődíj a lánya keze volt, cserében csupán a csodálatos íjat kellett felajzani és kifeszíteni. Ez egyedül Rámának sikerült, így megkapta a szépséget, és gondolom, az íjat is, ezt elfelejtettem megkérdezni.

   Később bonyodalmak akadtak, egy tízfejű démon szemet vetett az új asszonykára, és elrabolta azt. Magával vitte a birodalmába, Lanka szigetére, amit ma Sri Lankának hívunk, de régebben Ceylonként ismerhettük. Ráma csak a sziget elűzött majomkirálya segítségével tud felesége után eredni, aki hidat épített a sziget és India között, és majomhadát is a hős rendelkezésére bocsátja. Indra isten is segít, naplándzsája és csodaszekere segítségével aztán Ráma már könnyűszerrel legyőzi a gonosz démont, s királyként térhet vissza hazájába a feleségével.

    Mindezt egy idősebb, de még mindig nagyon szép hindu hölgy meséli el, kifogástalan angolsággal. A társaságában van még a kisfia, aki nagy figyelemmel csüng édesanyja szavain és egy fiatalember, aki most közbekotyog. Szerinte egy másik Ráma-mítosz is létezik, ahol a hős elűzi maga mellől szépséges asszonyát, mert az a szigeten eltöltött időben hűtlenkedett.

   Nemigen volt más választása, gondolom én, de a hölgy szeme villanása nem sok jóval kecsegteti a tudálékos ifjút. Mondjuk, minket az íjász része érdekel a meséből, bár ez az íjfeszítéses sztori kísértetiesen hasonlít Odüsszeusz történetéhez.

    Közben egy másik hindu is csatlakozik a meséléshez, ő, ha jól sejtem, malaysiai. Az ő meséjének is egy íjászverseny az alapja, amit Druapa király hirdetett meg. A fődíj nem meglepő módon, az uralkodó  leányának keze volt itt is, azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy mesésen szép volt Draupadi királylány is. Akkoriban kellett volna íjászversenyeken indulnom nekem is…

   Szóval, a nem kis tétért zajló versenyen indultak a szomszédos királyságból éppen menekülő Pandava hercegek is. Magától értődően hatalmi harcok álltak a háttérben, apjuk, Pandu király halála után gonosz unokatestvéreik vették át a hatalmat. A Pandava hercegek elmenekültek, hogy sereget gyűjtsenek, így kerültek az íjászversenyre.

   Anyjuk azt tanácsolta nekik, hogy igazságosan osztozzanak meg a nyereményen, lehet, nem tudta, mi lesz a díj. Az öt herceg együtt nyerte meg a versenyt, így Druapa király kénytelen volt nekik adni lányát. Draupadi így lett egyszerre öt férfi felesége, érdekelt volna a véleménye a hirtelen jött bőségről. Mindenesetre követte férjeit a száműzetésbe is, mígnem azok 18 év csatározásai után visszakerültek jogos trónjukra. Nem lehetett unalmas az ő élete sem…

    Nem tudom, de ezek a hinduk nem tudnak mesét szerelem és bujaság nélkül elmondani, az már biztos. Ezek után már nem csodálkozhatunk, hogy a Káma Szutrát is ők írták…

    Megköszöntük az érdekes történeteket, majd gyorsan összekaptuk magunkat, mert csak perceink maradtak a szeminárium kezdéséig. Ha jól láttam az előzetes kiírást, a kanadai tanár, egy ausztrál távlövész, a kínai prof és a lengyel cimboránk lesz a délelőtti előadó.

    Gyönyörű helyen tartják az előadásokat, valami konferencia terem lehet, fejhallgatók minden székhez, jegyzetfüzet, toll bekészítve. Angol nyelven tart előadást mindenki, belehallgatok a fülesbe, át lehet kapcsolni koreaira is, ha akarok. Nem akarok, magyart szeretnék, de az nincs. Még hogy csúcstechnika?Amikor még magyarul sem tudnak?

    Leskelődöm, a többieket nézem, néhányan tényleg figyelnek, ők, gondolom, bírják a nyelvet, de a legtöbben csak mímelik az érdeklődést. Páran már bókolnak is, valószínűleg ők is éjszakai szemináriumon vehettek részt, mint mi. Az úgynevezett kultúrnépek képviselői megtanultak ilyen helyzetben színlelni, de hogy viselhetik ezt például a mongolok, akik nem is beszélnek angolul?

    Tényleg, hogyan? Keresem őket a teremben, majdnem tele van egyébként, de Dzsingisz népét nem látom sehol. Egyedül a tolmácsukat fedezem fel, de az is csak kornyadozik leghátul, felőle a maghasadásról is tarthatnák az előadást, vagy a szupravezetőkről.

   Gondolhattam volna, hogy mongol barátaimnak több eszük lesz annál, hogy itt ücsörögjenek, amikor annyi minden mást is lehet csinálni egy ilyen szép verőfényes délelőtt. Az első adandó alkalommal lelépek én is, de azért magammal hozok két könyvet a szemináriumról. Angol és koreai nyelven íródott, majd Egerben lefordítom valakivel, mert amúgy érdekesnek ígérkezik.

    A délután így eltelt egy kis sziesztával, mert gyanúm szerint az este megint erős lesz. Vacsora után megszokott helyünkön, némi védőitallal felszerelkezve beszélgetünk, de tízpercenként megjelent egy-két figura, hogy tudását megossza velünk. Egy idő után immunissá váltam, csak az egzotikusabb arcoknál figyeltem. Ilyen volt például a tanzániai barátunk, akivel már a versenyen összehaverkodtunk.

    Nem semmi csapat az övék sem. Két hölgy van velük, óriási mellekből és fenékből áll mindkettő, és három úriember, akik összsúlya nem éri el a vékonyabb hölgyét sem. Vékonyabb, szóval relatíve, nem szeretnék egy sallert a leányzóktól. Egyébként állandóan mosolyognak, énekelnek, riszálják magukat, imádják az életet.

   A három tanzániai férfiú közül csak egy lő a versenyen, míg a másik folyamatosan kommentál mindent angolul, állítólag újságíró. Harmadik társuk nem lő, nem beszél, csak pislog egész nap. Nem tudom, mi a beosztása, de a hölgyek körbedongják, így ő lehet a főnök.

    Az országok bemutatkozásakor káprázatos produkcióval rukkoltak elő, volt szerencsém megtekinteni. Nem a hivatalos megnyitón léptek fel, mint a többi csapat, mert ők később érkeztek csak, így a verseny napján tarthatták meg a bemutatójukat. Így jártak jobban, mert az összes versenyző, kísérő és bámészkodó őket figyelte.

    A két túlsúlyos fekete Madonna megjelent a színen, egyik kezükben egy összecsukható kisszék, a másikban egy kókuszdió. Közöttük peckesen lépdelt egy apró emberke, aki a hölgyek válláig érhetett, piros kockás takaróba öltözve. Ő egy machetát és egy fadobozt cipelt magával. Folyamatosan ment az Afrikára oly jellemző zene, mindhárman ritmusra mozogtak. A narrátor közölte a szép számú közönséggel, hogy most egy igazi, hamisítatlan afrikai munkafolyamatot láthatunk.

  A kis ember leterített egy gyékényt a földre, a hölgyek kinyitották a székeket és elhelyezkedtek rajtuk. Emberünk, akiről ekkor még nem tudhattuk, hogy ő Tanzánia hivatalos íjászmestere, elkérte az egyik pihegő asszonyságtól a kókuszdiót, majd ügyesen kettévágta a machetával. Arcán üdvözült mosollyal kiitta a kókusztejet, majd a hölgyek kezébe adta a félbevágott kókuszdiókat.

   Alighanem elfáradhatott e kimerítő munkálatokban, mert ezek után lefeküdt a gyékényre és a fadobozból előszedett figurákkal játszadozott. Ő megtette a dolgát, következzék a jól megérdemelt pihenés. Tanzániában rend van, mert az asszonyok is tudták a dolgukat egyből.

    A székeik úgy voltak kifaragva, hogy a fogantyújuk egy rövid rúd volt, egy kis fagömbbel a végén. Rátették a kókuszdiót és villámgyorsan lereszelték a dió tartalmát, közben persze énekeltek. Talán egy perc, ha eltelhetett a nyitástól, és egyikük máris körbekínálta a frissen reszelt kókuszbelet.

   Természetesen megkóstoltam én is, nem volt rossz. Állítólag nagyon tápláló, meg így frissen más, mint a szárított, ízesített, becsomagolt változata. A tanzániai különítmény óriási taps közepette elvonult, hogy kisvártatva megjelenjen a kókuszkirály, most már macheta nélkül, de már íjjal a kezében.

   Hát, húgom, azt az íjat látnod kellett volna. Szerintem néhány nappal a verseny előtt gyárthatták, mert ha az őslakosok ilyen fegyverekkel harcoltak annak idején, nem csodálom, hogy olyan nehezen vívták ki a szabadságukat. Gyerekméretű játékszer, egy kérgétől megfosztott gally, befestve Tanzánia nemzeti színeivel, bálamadzag mint ideg, a nyílvesszőkre nem is vesztegetek szót.

    Nem lihegték túl a felkészülést, mármint íjász szempontból. Kókuszból felkészültek, gondolták, ez elég lesz. Kíváncsiságom felkeltették, így nyomon követtem versenyzőjüket, aki rendkívül magabiztosan állt az első célhoz.

   Néhányszor még el is találta az őzet bámulatos fegyverével, komolyan mondom, nem semmi tett volt azzal a gyalázatos tákolmánnyal. A tanzániai küldöttség önfeledten tombolt, ekkora sikerre nemigen számítottak.

   Ekkor szóltak nekik, hogy van még néhány cél, talán fáradjanak át a kettes pályára. Természetesen, nagyon szívesen, a vidám csapat átvonult a magyar tüzes kerékre. Nemes Pisti barátunkat érte az a szerencse, hogy egy csoportba került e rettenthetetlen vadásszal.

   Pista nem ismeri a tréfát az íjászatban, először furcsán nézett az elképesztő íj tulajdonosára. Miután kilőtte az öt vesszőjét, csodálkozva nézte az apró emberke szenvedését, aki a második vesszőjével birkózott éppen. Pistának azért már derenghetett, hogy a fickó nem éppen Robin Hood egypetéjű ikertestvére, a hármas pályán meg már egyenesen megszánta az elszánt bajnokot.

   Afrika rettenthetetlen lövésze bátran lövöldözött kétségkívül dekoratív, ám távlövésre teljesen alkalmatlan íjával, jó harminc méterre potyogtak le a vesszői, a probléma csak az volt, hogy a cél hatvan méterre volt kitéve. Két kísérlet után Pista elunta a meddő próbálkozást, és átadta az íját a hálásan vigyorgó emberkének. Nem kis derültséget keltett a fickó lövése, mert egyszerűen nem tudta rendesen kihúzni a negyvenhatos íjat, igaz, nem is negyvenkilós emberekre lett az tervezve. Végső kétségbeesésében lefeküdt a földre és lábait is segítségül hívta a művelethez, lábujjait úgy használva, mint egy csimpánz, míg az ideget két kézzel feszítette ki.

   Láttam már én is néhány egyedi stílusban lövő íjászt, de ez magasan vitte a pálmát. Tomboló tapsvihar tört ki, amikor a kis fickó valahogy  eltalálta a mongol célt, élete lövése lehetett. Óriási dérrel-dúrral vonultak át a kilencven méterre, komoly tömeg kísérte a próbálkozásait. Ide nekem az oroszlánt is, gondolhatta a népszerűségben valósággal lubickoló tanzániai, aki persze bátran rádurrantott a koreai célra is. Ugyan nem találta el, de egyértelműen ő volt a nap embere. Egyébként volt érzéke az íjhoz, csak nem ilyen tákolmánnyal kellene lőnie, de hát ez nem az én tisztem eldönteni.

    A verseny szünetében meglátogattuk a standjukat, a fekete Madonnák ültek a székükön és énekeltek, a mesterlövész pedig vigyorogva pózolt a fotósoknak. Az újságíró folyamatosan lökte a PR-t, míg a főnök a háttérben cigarettázott. Megnéztük a kiállított tárgyakat, egy eredeti teknősbéka páncélból készített pajzs rabul ejtett. Mónus Józsinak is nagyon tetszett, de nem tudtunk érdeklődni az áráról, mert sokan voltak nagyon.

   Este először a lövész jelent meg, arcán az örökös mosoly. Pistával megölelgették egymást, majd evett, ivott becsületesen, végül Palitól kapott egy pólót. Boldogan távozott a zsákmánnyal, ámbár szerintem olyanból, mint ő, hárman is belefértek volna. Mindenesetre nem hiszem, hogy Tanzániában túl sok magyar címeres mezben szaladgáló emberke akad, ha véletlenül arra jársz és ilyennel találkozol, akkor az valószínűleg a barátunk lesz…

    Később megjelent az újságíró is, komoly beszélgetésbe merültek Palival. Engem érdekelt volna a teknőspajzs, ezért Palin keresztül érdeklődtem az áráról.

    Egyszerű kérdésnek szántam, de a figura vagy tíz percen át beszélt. Nem írok le mindent, amit elmesélt, lényeg, hogy megtudhattuk tőle, hogy Tanzánia egy hihetetlenül dinamikusan fejlődő afrikai ország, és ő nagyon büszke arra, hogy a lakosa lehet. Lerázták az imperialista rabigát, vége a sötét elnyomatás éveinek, annak, hogy aprópénzért kiárusítsák országuk páratlan nemzeti kincseit. Néhány éven belül a világ gazdasági nagyhatalmai közé kívánnak jutni, stb. Amikor idáig ért a mondanivalójával, ránk tekintett, majd mintegy mellékesen odavetette:

-         Ötszáz dollár a pajzs…

    Hát, öcsém, te tényleg tudsz valamit. Úgy látom, a tanzániai gazdaság tényleg jó kezekben van, lehet, hogy folytatódik a kiárusítás, de hogy immár nem fillérekért, az biztos.

   Mára elég, alvás. Teknőspáncél nélkül…

4.    

Kedves Edit, imádott unokatestvérem! 

    Hát, valahogy túléltük ezt az éjszakát is. Este élménybeszámoló volt, majd összekapaszkodtunk a japánokkal néhány kupica erejéig, ezután következett a kínai kaland. Áron, a legjobb íjászuk átjött hozzánk komázni, már benne is volt néhány csepp bátorság szérum. Magamra vállaltam, hogy felveszem vele a harcot, egy végvári vitéz nem futamodhat meg. Bambuszpálinka, valami kínai ginzeng párlat, magyar kisüsti. Na, attól aztán bölcsek lettünk rendesen, úgyhogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy én is tiszteletemet tegyen a Mennyei Birodalom képviselői előtt.

   Arra még emlékszem, hogy volt köztük egy hölgy is, kínaitól szokatlanul nagy méretekkel egyes tájain, és én szerettem volna ennek a természeti csodának utánajárni. Rémlik, hogy a hölgy már hajlott is a vizsgálatra, bizonyítván ártatlanságát a szilikont illetően, de a férje, aki balszerencsémre absztinens, valahogy nem örült a tesztelésnek. Elképzelhető, hogy nem voltam már túl kifinomult, mindenesetre valahogy kiráncigáltak a többiek a Sárkány karmaiból.

     Reggelinél a fickó odaállt az asztalunk mellé és tíz percig beszélt hozzám fapofával, angolul persze. Néhány szót elkaptam, elnézést, feleség, probléma, ilyenek.

    Hát, barátom, probléma az van, de az a tied, minek választottál ekkora mellű hölgyeményt, ha nem tudsz rá vigyázni? Ha nem bírja az italt, ne itasd, vagy ne engedj részeg vitézeket a vonzáskörzetébe, mert én egy jellem vagyok ugyan, és mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértésnek.

   Amúgy is zúgott a fejem rendesen, valahogy nem hiányzott korán reggel a kínai figura szónoklata. Sejtettem a lényegét, sáros is voltam rendesen, a kínai csaj persze le sem jött, biztosan kukoricán térdepelt odafönt.

    Valamit csak mondanom kellett, mert Huan Ti császár örököse várakozásteljesen állt felettem. Mit akar itt mindenki tőlem, tegnap a mongol mami, most meg ez a csodálatos mandarin?

   Ennek ráadásul hiába mondanám, hogy meg kell néznem a lovam, egyből rávágná, hogy repülővel jöttünk. Megfordult a fejemben, hogy valami tréfával ütöm el a dolgot, de egyrészt még mindig kába voltam a jelentős mennyiségű folyadékbeviteltől, másrészt a bonyolultabb angol mondatok jelenleg meghaladták a szintemet, úgyhogy a legegyszerűbb megoldást választottam.

     Kegyesen intettem, hogy szóra sem érdemes, felejtsük el a tegnap estét, én nem haragszom a történtek miatt. Dzsebétől tanultam a trükköt, hátha nekem is bejön. Esküszöm, csak pislogott, ebbe a fickóba annyi humorérzék szorulhatott, mint egy katicabogárba. Nem csodálom, hogy a felesége néha elengedi magát mellette, eléggé sótlannak tűnik a legény. Hej, ha néhány napig …de hagyjuk ezt, végtére is ez egy útleírás, bár ez is hozzátartozik az élményekhez.

     Szegény kínai ácsorgott ott még egy ideig, balszerencséjére nem volt ott senki, aki jól beszélt volna angolul. Sanyi ugyan fordított valamit, de odáig én is eljutottam, meg a gesztusok önmagukért beszéltek. Van már tapasztalatom e téren, egyszerű a tétel, Pitagorasz mester sem állíthatta volna fel akkurátusabban: Furé+pálinka=NŐ.

    Ez van, a mindannyiunk lelke mélyén szunnyadó fenevad néha felszínre tör. Legalább Dél-Koreában is megismerték a magyar virtust. A kínai úriember- tényleg az lehet, mert jámboran tűrt tegnap is – végre elunta magát és a helyére baktatott. Nem tudom, mit szeretett volna elérni, nyilvános akasztást? Nem Kínában vagyunk…

    Mindenesetre én bocsánatot kértem, mást nem tehettem. Szerettem volna a feleségétől is, de nem engedtek a közelébe. Aha, innen fúj a cél. Nyugodj meg, haver, most tiszta vagyok, felőlem azt csinálsz a nőddel, amit akarsz. Mondjuk nem cserélnék veled, elég stresszes lehet egy ilyen cicamicával elmenni mulatozni.

     Közben lemegyünk a buszhoz, a tegnapi éjszaka másokon is nyomot hagyott. Bejönnek lassan a képek, a norvég fickóval egy jó órát beszélgettem a különböző versenyekről, angolul persze, igaz, sok rajzzal. Hiába, egy szint felett megszűnnek a nyelvi akadályok.

    Többen is elismerően bólintanak felém, valamit még csinálhattam, hogy ilyen népszerű lettem, de nem tudok még rájönni, mi lehetett az. Mindenesetre remélem, nem lesz már több asszony a dologban, egy napra elég egy féltékeny férj.

   Valaki jól hátba vágott, riadtan gondolok arra, hogy tévedtem ez ügyben, de nem, csak a mongol birkózó üdvözölt a maga keresetlen modorában. Majdnem térdre estem, de azért jókorát csaptam én is a vállára. Rómában, mint a rómaiak…

     A legtöbb mongol persze már lent van a pályán és buzgón gyakorol. Egyesek zúgolódnak, tisztességtelen előnyökről beszélnek, talán nem is alaptalanul, de végtére is amit nem tiltanak a szabályok, azt lehet. Bárki felkelhet hajnalban és lemehet lőni, nincsenek fegyveres őrök a pálya körül, mégis csak a mongolok teszik ezt meg.

    A birkózó nem lehet tagja a kiválasztott csapatnak, ezért maradhatott fent. Mikor megérkezünk, hangosan üdvözli társait, én figyelgetem a válogatottjukat. Meg sem lepődöm azon, hogy csupa Naadam bajnok alkotja a csapatukat.

    Magától értődően minden ország képviselői igyekeznek a legjobbjaikkal kiállni. Magyarország A csapatában Szórádi Ernő, Mónus Józsi, Nemes Pista és Hodosy Sanyi lő, a B-ben Lakatos Pisti, Gergics Józsi, Makai Robi és jómagam. Azért a B csapat sem tűnik rossznak, sokan elfogadnák itt elsőnek is.

     Japán, Mongólia és Magyarország évek óta a favorit, idén belépett ebbe a kategóriába Uruguay is. Ők középlövő íjakkal lőnek, ez így nem tisztességes, de állítólag nem szóltak nekik, hogy ilyennel nem lehet lőni. Erre azért nem vennék mérget, hiszen csak van Uruguayban is olyan ember, aki le tudja fordítani a traditional szót a WTAF mozaik nevéből.

    Mindegy, ez legyen az újdonsült nemzetközi bíránk, Posta Pali és társainak a gondja. A mongolok nem ennyire békésen tűrik az esetet, egyikük hangosan elégedetlenkedik, vérben forog a szeme. De jó, hogy nem náluk teszteltem a nőket tegnap este, ott nemigen úsztam volna meg sűrű sorryzással. 

     Mindegy, megkezdik a versenyt, Uruguay is lőhet, majd később döntenek róluk. Személy szerint nincs velük bajom, sőt, én például kifejezetten csípem a kis ország példamutató küzdeni akarását, amiről az idei futball világbajnokságon is bizonyságot tettek.

    Diego Forlantól és Luis Suareztől volt hangos a sajtó, milliók csodálhatták Muslera védéseit, vagy Lugano elegáns játékát. Amit pedig Godin és Fucile művelt, az egy vérbeli harcosnak, egy végvári vitéznek vagy Dzsingisz vad száguldójának is becsületére vált volna.

     Szóval, sajnálom, hogy így alakult, mert maga a nép szimpatikus, de azért ez a verseny kötött szabályok szerint kellene, hogy menjen. El is kezdődik, bár mi is morgunk, amikor a vörös szőnyegre lép Uruguay csapata, kezeikben vagyonokat érő íjaikkal.

   Elegáns egyen szerelés, nemzeti színek, sál és valami barett szerűség, talán a gauchók, az argentin marhapásztorok hordtak hasonlót. Végül is szomszédok, úgy lehet, az övék az eredeti és az argentinok koppintották le tőlük. Szerintem csak arról van szó, hogy a tehenekkel, lovakkal dolgozó emberek sállal védekeztek a por ellen, ez egyébként a magyar huszárságnál is megfigyelhető.

    A japánok iszonyat szépen lőnek, megtűzdelik rendesen az őzet, utána néhány szerényebb képességű csapat következik, majd a Sárkány gyermekei, Kína nemzeti csapata. Áron az első lövészük, minden mozdulatáról süt a fegyelem. Ha ő nem katona, akkor én vagyok Pavarotti,de szerintem nem is titok, hogy vannak köztük hívatásosok. Lehet, csak így jöhettek ki, nálunk is bevett szokás volt ugyebár egykor, nem is oly rég.

     A kínai csapat tagja az újdonsült barátom is, a „china baby”ura és parancsolója is. Hogy igazából tud-e parancsolni a Jáde istennőnek, ahogy tegnap elneveztem, nem tudom, de van még mit tanulnia. Mondjuk, nekem is. Jáde istennő, te jó ég…

      Közben a mieink is fellépnek a világot jelentő deszkákra, pontosabban szőnyegre. Idegesek a fiúk, pedig tudnak lőni, ezt mindannyiunk előtt világos. Sanyi morog, az uruguayiak, a rizs és a pára sok lehet már neki, Mónus Józsi is tiszta ideg. Nagyon jó íjász lehetne, ha le tudná vetkőzni a drukkot. Mindenki izgul lövés előtt, ez természetes, de ő néha csak a töredékét hozza valós tudásának. Elég egy rossz lövés és elszáll. Ha viszont bejönnek az első lövései, kevesen állják a versenyt vele.

    Nemes Pistát is ki tudták zökkenteni a körülmények, pedig őt nehéz megingatni. Egyedül az álmodó Buddha, Szórády Ernő bátyánk tartja magát és lő megingathatatlan hittel. Jó egy ilyen ember a csapatban, biztos kéz és hideg fej, a jó íjász legfontosabb ismérvei nála megvannak.

     Fel-le sétálgatok, nézegetem a többi válogatottat, amíg a mieink arra várnak, hogy a többi célon is végezzenek. Az uruguayiaknál igazából csak egy jó íjász van, ez a negyedik célon már tisztán látszik, igaz, ő nagyon jó, az egyéniben is brillírozott. A többiek jó esetben is csak átlagos íjászok, a mieink jobbak.

    A kínaiak gyűrik az ipart keményen, de ez nem az a sportág, amit órák alatt meg lehet tanulni. Nem tudom, amúgy milyen íjak voltak Kínában, de itt Kassai íjakkal lőnek. Mondjuk, a görögök is, míg a románok koreai íjjakkal nyomulnak. Szerintem pillanatok alatt bebizonyítanák, hogy azt is ők találták fel…

    Időközben jönnek a mongolok is, természetesen énekszó kíséri a lövéseiket. Minden találatnál ujjonganak, varázslatos a légkör. Mi is szurkolunk a fiúknak, de meg sem közelítjük a mongol buzdítást. Remélem, nem ezen fog múlni a siker.

    Még néhány válogatott, német, tanzániai, felvidéki barátaink Szlovákia színeiben, Tajvan, Malaysia, és el is fogytak a csapatok. Utána jönnek az országok második csapatai, Japán, Mongólia, Magyarország, Kína, majd a vegyes csapatok, de ez már csúszik rendesen.

    Véget is ér a móka mára, míg pakolásznak a szervezők, magamhoz veszem Pumbát, a magyar célt, már amennyiben Pumba magyar. Nem akarom, hogy rám kiabálják, ezért szólok a pályabírónak, hogy elvinném a kissé már viseletes selyemdarabot. Furcsán néz rám, nemigen érti a dolgot. Nem sok sót enne meg nálunk, az biztos. Hiába, ő jóléti társadalomban nőtt fel, nem ismeri a Dzsungel törvényeit.

    Időközben Makai Robi barátomat nem hagyja a kisördög békén, ki szeretné hívni a japánokat. Engem kér fel tolmácsnak, mert Pali a vezetőkkel van, míg Sanyi elment egy sörért, mert már nem bírta a gyűrődést. Mondjuk, megértem, nem semmi nap van mögöttünk.

    Összehozom a feleket, a japánoknál ketten hajlanak is a versenyre. Icsikava, aki az egyéniben is élen állt és egy nagydarab, jóindulatú legény a csapatuk, míg nálunk Ernő veszi fel a kesztyűt Robi oldalán.

    Most írhatnék a versenyükről sokat, de felesleges. Jól elvertek bennünket, ez az igazság. Egy ideig bírták a mieink a kiélezett csatát, de a szamurájok jobban bírták a végét. Nem szégyen, tényleg nagyon jó íjászok.

    Egy üveg ital volt a tét, biztosítom őket, hogy este megkeressük őket az anyaggal, majd nagy hajlongással elválunk. Kezdünk alkalmazkodni Ázsiához.

    Este a vacsoránál Pali meséli, hogy a mongolok valami hivatalos  levelet fogalmaznak a szervezők felé, mert nincsenek kibékülve a középlövő íjakkal. Erről a levélről jut eszembe egy történet kedvenc kánomról, rögtön el is meséltem a fiúknak, és most már neked is: 

     Amikor  Dzsingisz kán megtudta, hogy terjeszkedő birodalmának követeit a horezmi sah lemészároltatta, éktelen dühbe gurult. A sah az akkor ismert világ legnagyobb hatalmú uralkodója volt, mérhetetlen kincstárral és hatalmas sereggel. Az Iszlám kardja, Második Nagy Sándor és egyéb jelzőket aggattak rá talpnyalói, holott híján volt a hadvezéri képességeknek.

     Dzsingisz kánnak e téren nem volt gondja, sőt, talán még sok is lehetett belőle, mert úgy döntött, megosztja másokkal is tudását. Levelet íratott hát Mohamednek, a horezmi sahnak. Írnoka órákig görnyedt az írás fölött, majd rohant a kán elé. Alig olvasott fel néhány sort, „Hatalmas fejedelem, stb.”, máris a földön fetrengett Dzsingisz ütéseitől.

  -”Nem alamizsnát akarok kérni!”- írj másik levelet. Ez sem tetszett, majd a harmadikkal is elégedetlen lehetett, mert maga diktálta végül le a levelet. Egy ideig töprengett, néhány díszpárnába és szolgába belerúgott, majd intett, hogy megvan a végső forma.

-         Háborút akartál? Megkapod.

    Kész. Ennyi. Dzsingisz kán meg a levelezés…Ja, amúgy a horezmi birodalom eltűnt, a kán bőrbe öltözött lovasai az iszlám templomaiba kötötték be lovaikat, Mohamed sah háremének páratlan rafinériával összeválogatott, elragadó hölgyei a tisztek között lettek szétosztva, míg az egykor oly gazdag horezmi sah koldusszegényen halt meg.

   Valaha a muzulmán világ leggazdagabb embereként emlegették, nem telt el egy év Dzsingisz legendás levele óta, és már az az ing sem volt a sah tulajdona, amivel holttestét betakarták.

    Dzsingisz kán így oldotta meg a problémákat, de valamit tudhatott, mert a történelem szerintem máig legnagyobb rejtélye az, hogy volt képes egy írástudatlan, koldusszegény félárva nomád akkora birodalmat kiépíteni. Voltak a világtörténelemben nagy formátumú egyéniségek, birodalomalapítók, hódítók, Sarukkintól Nagy Sándoron át egészen Napóleonig, de Dzsingisz kán birodalmának nem volt párja. Unokája, Kubiláj kán alatt volt a legnagyobb kiterjedésű a Dzsingiszi örökség, de évszázadokig nyögték a mongolokat egész Ázsiában.

   Na, igyunk egyet Dzsingisz bátyánk emlékére is, mert közben azért mi sörözgetünk békésen, kitárgyaljuk a napot. Gergics Józsi egy isten, mert felajánl egy üveg tokaji aszút a japán kontingensnek, mert ez becsületbeli ügy. Közben ismét felhozza valaki témaként a mongolokat, mondván, milyen lehetett annak idején ilyen figurákkal harcolni. Nem bánom, legyen egy kis történelemóra, de most nem a történész szemszögéből tekinthettek rájuk, hanem egy harcos szemével…

   Mi magyarok még aránylag olcsón megúsztuk a velük való találkozást, igaz, a muhi mezőn szakszerűen elverték őseinket. Hozzá nem értő vezetők akartak csatázni olyan emberekkel, akiknek lételeme volt a küzdelem.

    Egy mongol a születése pillanatától harcos, ott, a pusztán csak a legkeményebbek élik túl a zord időjárást, a farkasokat, ellenséges törzsi viszályokat, a mostoha körülményeket. A természetes kiválasztódás iskolapéldái voltak Dzsingisz és az őt követő kánok katonái, sikerre, zsákmányra éhes elszánt vitézek.

    Ami elszomorító, hogy szinte menet közben, gyakorlásképp győzték le a mieinket. Könnyed újgyakorlat, rutinfeladat, még ha voltak nekik is veszteségeik. Hallottam néhány újhullámos történelem kutatóról, akik megmagyarázzák Muhit, szinte győzelemnek beállítva a csatát, de nem szeretnék ebbe belemenni. Kicsit tele van a tegezem ezekkel a magyarkodó figurákkal, akik talán még egy nyílvesszőt sem lőttek ki, de oldalakat írnak tele az íjfeszítő népek hadakozásáról. Nem kellene elfeledni azt a töméntelen levágott jobb fület, amit a mongolok ősi szokás szerint a győztes csata után vezéreik elé hordtak. A szekerek fél napig hordták a nem mindennapi szállítmányt…

   Az igazság az, hogy a mongolok legegyszerűbb cseleinek is beugrott a bátor, de szakszerűtlenül irányított magyar sereg. Béla királyt is csak nagy nehézségek árán, önfeláldozó testőrsége segítségével tudták elmenekíteni, de a mongolok a nyomába eredtek. A nyers erő itt nem sokat ért, hiába hányt volna kardélre egy magyar vitéz akárhány mongolt, ők őseik harcmodorát alkalmazták és egyszerűen lenyilazták a seregünk javát.

    Valaha mi magyarok értettük ezt a fajta harcmodort a legjobban, de ekkorra már a német módi járta, a páncélos lovagok és a súlyos testű harci mének, amelyek egy egész mongol ménest összetapostak volna. Sajnos, a mongoloknak nem szóltak előre, így azok egyszerűen arrébb lovagoltak, közben folyamatosan nyilazva ránk. Ki hitte volna, hogy így is lehet csatát nyerni?

     A nyugati országok lovagjai éppúgy fel voltak háborodva, mint a lengyelek, csehek, magyarok, az előtte leigázott oroszokról és kínaiakról nem is beszélve. A kínaiak Szun-Cu legendás könyvét, a Háború Művészetét lobogtatták, a legyőzött országok túlélői hitszegésről, árulásokról, tőrbe csalt seregekről makogtak, eközben a mongolok keresetlen egyszerűséggel leigázták a fél világot. A másik felét csak azért nem, mert Dzsingisz halálával megbomlott az egység, olyan karizmatikus egyéniség jó, ha száz évben születik egy, mint a világhódító Temüdzsin.

      Idáig értem a mesélésben, de közben bezárt az étkező. Néhány sört magunkhoz „szólítottunk”még, és felmentünk a szállásunkra. Kétszemélyes szobákban lakunk, de a társasági élet az előtérben zajlik, ahol mindannyian le tudunk ülni.

   Pali mester itt szokta tartani az eligazításokat, itt beszéljük meg a napi történéseket, és most itt folytattam Temüdzsin történetét.

    Apjától kapta a nevét, tatár nyelven vasat jelent, és rengeteg gyerekkori szenvedés után ért fel a csúcsra. Soha nem feledte a nélkülözéseket, meggyilkolt apját, azt, hogy saját testvérét is le kellett lőnie, mert az meglopta a családját. Születésekor egy vérrög volt a kezében, hű maradt ehhez élete végéig.

    Vasakarattal kovácsolta egybe a számtalan nomád törzset, hogy addig lenézett népe soha nem is álmodott magasságokba emelkedhessen. Félvad pásztorok, egyszerű nukerek hercegnőkkel hempereghettek selyem és brokátpárnákon, elképzelhetetlen gazdagságot hozva győztes harcosainak.

    Az, hogy sokan elestek csatáikban, egy pillanatnyi zavart sem okozott nekik, egyrészt egy idő után már a leigázott népek fiait hajtották maguk előtt az első sorokba, ahol a legnagyobb volt mindig a veszteség, másrészt a halál a háború velejárója, ezt igen korán megtanulták. Eddig is sokan meghaltak a törzsi villongásokban, de nem mindegy, hogy egy kehes lóért teszi kockára az életét a harcos, vagy egy soha nem látott jómódért. Nem csoda, hogy szó szerint tűzbe mentek érte az emberei.

    Dzsingisz kánnak egykor voltak olyan elit harcosai, akiket bizonyos személyek nyomába eresztett, akiknek a halálát akarta a hadúr. Ezek a katonák arról voltak híresek, hogy mindig elérték a céljukat, ha kellett, évekig a nyomába voltak a prédájuknak. Az eszközeikben nem válogattak, akadályt nem ismertek, a kudarc szó hiányzott a szótárukból.

   Ma egy kicsit meseszerűnek tűnhetnek e zord kor vad gyermekei, de akkor nagyon is valóságosak voltak. Dzsingisz elé másképp úgysem állhattak, mint sikeresen, úgyhogy nem sokat problémáztak vészhelyzetben. Talán nem véletlen, hogy a világtörténelem nem sok mongol filozófust ismer, ott, a vad pusztákon nem effajta kedvtelésnek hódoltak a legények.

    Batu kán, Dzsingisz unokája folytatni kívánta nagyapja művét, leigázni a világot a „végső tengerig”. Segítségére volt ebben Dzsingisz kán legendák övezte hadvezére is, a vén Szübőtej bagatur, aki ifjú korától a „ Világ Ura” mellett harcolt. A „hősök hőse”, megannyi csata győztes hadvezére az ifjú Batu tanítója volt, az ő tanácsai segítették diadalra az egyébként ragyogó tehetségű ifjú kánt.

     Néhány történész szerint Batu már-már hajlott volna a visszavonulásra Muhinál, nem bírván a szekérvárban hősiesen küzdő magyar sereggel, de a vén sas félszemmel is meglátta a hibáinkat. Elővette a kedvenc pusztai harcmodorát, támadás után fejveszettnek tűnő menekülés, mint már annyiszor, most is sikerrel játszották el. A magyar sereg hozta a formáját, az egymással rivalizáló vezetők lépre mentek.

    Meglehet, egész történelmünk másképp alakult volna, ha a kunok királyát nem mészárolták volna le előzőleg a magyar főurak, hanem felhasználták volna a harci tapasztalataikat, hiszen ők évszázadok óta harcoltak a mongolokkal, mindenkinél jobban ismerve azok taktikáit. Persze, ennyi idő távlatából könnyű okosnak lenni, évszázados gyűlölet élt őseinkben a kunok ellen, nem felejtették el a rablásokat, Szent László királyunk hőstetteit.

    A kunok népe vad volt, ízig-vérig nomád, nem ment egyik napról a másikra a beilleszkedés. IV. Béla király megpróbálta letelepíteni a mongolok elől menekülő kunokat országunkban és velük vállvetve fogadni a „sárga veszedelmet”, de erre nem volt még felkészülve az ország. Az emberek hitték is meg nem is az elképesztő történeteket a kutyafejű tatárokról, de a kötöttségeket nehezen viselő kunok fosztogatásait nap mint nap tapasztalhatták. Azt hihették, ezeknél a tatárok sem lehetnek rosszabbak, így állandóak voltak velük a csatározások.

   A tatárok egyébként csak egy egészen kis részét képezték a mongol seregnek, rajtuk kívül merkitek, kara kitájok, najmanok és még számtalan kisebb-nagyobb törzs képezte az inváziós sereget. A tatárok általában a felderítést végezték, jók voltak a gyors rajtaütésekben. Rablásban, fosztogatásban élen jártak, imádtak erőszakoskodni, gyújtogatni, pánikkeltésre keresve sem találhattak volna alkalmasabb embereket a mongol hadurak. Dzsingisz kán utálta ugyan őket, a tatárok ölték meg az apját, miattuk kellett egész ifjúságában kivert kutyaként élni, szívében soha nem hunyt ki a gyűlölet lángja.

     Felnőve első dolga volt leigázni e zabolátlan népet, majd besorozta őket formálódó seregébe. Legyőzte lelkében a bosszúvágyat, ekkor már nagy célok lebegtek előtte. Egy leendő világbirodalom alapjait rakta le szisztematikusan, véghezvitte a szinte lehetetlent, egyesítette a puszták elvadult fiait, évszázados vérbosszúkat, törzsi viszályokat simítva el.

     Dzsingisz kán módszere egyébként módfelett egyszerű, ám annál hatékonyabb volt. Először összevonta csapatait és döntő csapást mért ellenfeleire, majd a győzelem után választás elé állította a vert sereg vezetőit: vagy beállnak a seregébe, vagy meghalnak. A mongoloknál az adott szó szentség volt, az írástudatlan emberek nem írtak volna alá semmiféle szerződést amúgy sem, ők más normatívák szerint éltek.

    Először persze akadtak olyan emberek, akik nem voltak hajlandóak egy felkapaszkodott senki alárendeltjei lenni, ilyenkor az ekkor még Temüdzsin névre hallgató vezér csak megvonta a vállát és lemészárolt akár egy egész törzset. Nem könyörgött, kétszer nem ajánlotta fel a lehetőséget, tudta, ha egyszer gyengének mutatkozik, elsöprik az első adandó alkalommal. Csatát egész életében egyszer vesztett, még nagyon fiatalon, felkészületlenül érte egy támadás. Legyőzője futni hagyta, azt hitte, elég volt a verés a farkaskölyöknek.

    A farkaskölyök egy életre megtanulta a leckét, soha többé nem lepték meg és nem győzték le. Diplomáciai érzéke sem lehetett utolsó, azonnal szövetségeseket keresett és a még ünneplő győztesekre csapott le elképesztő erővel.

   Ő nem esett abba a hibába, mint ellenfele, egy válogatott csapatot küldött utána, akik hamarosan elé is hozták a levágott fejét. Győzelmeinek, harci sikereinek híre járt a pusztákon, ellenségeivel kegyetlen, szövetségeseit viszont aranyba-ezüstbe öltözteti.

   Még néhány siker és a zsákmányszerzésre, verekedésre mindig kapható vad harcosok már önként tódultak jakfarkas hadilobogója alá, ez a lobogó egyébként rajta van a mai mongol zászlón is.

   Amikor a mongol pusztán már nem volt ellenfele és a kurultájon, a kánválasztó nagygyűlésen megválasztották nagykánná, felvette a Dzsingisz kán nevet. Mindenki azt hitte, elérte a célját és ül a babérjain, csak néhány kiválasztott vezére sejthette az igazságot. Dzsingisz nem elégedett meg a pusztasággal, neki az egész világ kellett, de legalábbis minél nagyobbat kívánt harapni belőle.

     Egy szürke farkastól származtatta magát, totemállata is a farkas volt, a farkasoktól tanulta a hadakozást, nem a könyvekből, mint a kínaiak. Szun Cu mesterműve, a Háború Művészete nagyon jó könyv, minden hadiakadémián kötelező olvasmány, alapmű. Kár, hogy Szun Cu is karosszék stratéga volt igazából, bár nagyszerű hadvezér. Írásán nemzedékek nőttek fel, a kínai birodalom óriási volt, megszámlálhatatlan katonával és utánpótlással.

    Dzsingisz először szövetséget kötött velük, az irigyelt szomszédokkal, a vérüket ontották értük, de közben figyelt. Elleste hadi praktikáikat, seregük felépítését, megismerte gondolkodásukat harchelyzetben. Reakcióik kiszámíthatóvá váltak előtte, és soha nem felejtett el semmit. Az írástudatlan, egyszerű pásztorokból álló harcosai is remek megfigyelők voltak, egyetlen semmiség sem kerülte el a figyelmüket.

      Agyuk mélyén mindent elraktároztak, és alkalomadtán könyörtelenül fel is használták azokat. Dzsingisz, az  akkor még csak mint feltörekvő lovasvezér követségben is volt a Mennyei Birodalomban. Rezzenéstelen arccal bámulta az elképesztő pompát és fényűzést, figyelmét semmi nem kerülhette el. A vele levő mongol harcosok elképedtek ekkora gazdagság és hatalom láttán, sóvárogva nézegetve a tipegő, színes kismadaranként csiripelő nőket. Elragadtatottan cuppogtak, gondolataikban ki tudja, hol jártak a Góbi sivatag e szélcserzett bajnokai.

     Gyönyörű selyemkaftánok, drágakövekkel ékesített fegyverek, finom porcelánok, kifinomult ízlést követő tusfestmények, egzotikus országokból származó ritka fűszerek, Dzsingisz mindent megjegyzett. Harcosai irigykedtek, Dzsingisz viszont itt határozhatta el, hogy egyszer mindezt megszerzi.

     Egyetlen egyszer rándult csak meg az arca, amikor Vei herceg, a kínai császár rokona lekicsinylően szólt a mongol harcosokról, miközben finnyásan húzogatta az orrát a közelükben. A környezetében lévő udvaroncok kötelességtudóan nevetgéltek a ló, fegyverzsír és bőrszagú „vademberek”láttán, de a mongoloknak valószínűleg le sem jött a poén, ahogy ma mondanánk. Egyedül Dzsingisz értette meg a gúnyt, de ő megtanulta a küzdelmes évek alatt, hogyan kell palástolnia érzelmeit, és ő nem az az ember volt, aki elfelejti a sérelmeit.

     Jóval később, már nagykánként fogadta a kínaiak követségét. Unottan hallgatta a szócséplést, a követ arról beszélt a maga szóvirágos stílusában, hogy a két nép közötti barátságot az új császár is szeretné megőrizni és néhány aprósággal szeretne kedveskedni a nagykánnak.

    Burkolt adófizetés volt ez, a kínaiak nem féltek ugyan a mongoloktól, bár megdöbbentek hódításaiktól, mindenesetre úgy vélték, egy kis ajándékkal inkább megvásárolják a nyugalmukat.

   Bíztak persze a Nagy Falban és hatalmas seregeikben, sőt, elképzelhetetlennek tartották azt, hogy megtámadhassák őket a barbárok, de seregeiknek máshol is kellett csatázniuk. Ezt persze nem mondták el az unottan ásítozó hadúrnak, aki rezignáltan vette tudomásul egykori szövetségese, vagyis inkább kenyéradója halálát, majd mellékesen megkérdezte, hogy ki lett az új császár.

  A kínai követek földig hajolva mondták, hogy a nagy Vei herceg ült fel a Sárkánytrónra. Dzsingisz tekintetéből egyszeriben eltűnt az unalom, és tőle szokatlan elragadtatottsággal felkiáltott:

-         Az a hülye?

    A kínai követek se köpni, se nyelni nem tudtak, összevissza makogtak, de Dzsingiszt már nem is érdekelték. Rövid úton elbocsátotta őket, majd maga elé rendelte hadvezéreit és kémeit.

   Hamarosan bizonyságot szerzett arról, hogy a hír igaz, sőt, hogy az új császár tisztogatásba kezdett, régi, híres hadvezéreket elbocsátott és kegyenceit ültette fontos pozíciókba. Dzsingisz kán érezte, hogy eljött a várva várt pillanat, amiről minden nomád álmodott évszázadok óta, az ígéret földje számukra a Mennyei Birodalom volt.

    Amikor vezérei megtudták, hogy a Nagy Fal mögé mennek hadakozni, csak afféle rabló hadjáratra számítottak, nem gondolhatták, hogy a nagykán a Sárkánytrónra kíván leülni. Dzsingisz azért lett az, akinek a történelemkönyvekből megismerhettük, mert ő aztán tényleg mert nagyot álmodni. Felénk is akadt már ilyen személy, a különbség csupán annyi, hogy Dzsingisz végre is hajtotta álmait. A kínai birodalmat még soha nem győzték le addig, erre jön egy maroknyi nép és csúffá tesz óriási seregeket.

    Soha nem tapasztalt taktikával győzték le a hadakozás mestereit, betörtek a birodalomba és felégettek, kifosztottak minden útba eső várost és lakott települést. Viharos gyorsasággal hol itt, hol ott tűntek fel, vér, szenvedés, könnyek jelezték útjukat, majd ugyanolyan gyorsan el is tűntek a birodalomból. Az elkényeztetett, elpuhult császár tombolt, majd dühtől habzó szájjal, fröcsögve adta ki a parancsot, hogy hozzák elé a nomád vezér fejét a pusztából.

    Jelentős seregeket küldött utánuk, néhány véletlenül megmaradt régi tanácsadója ugyan próbálta figyelmeztetni, hogy a mongolokkal a pusztaságban nem túl szerencsés dolog hadakozni, de Vei császár nem tűrt ellentmondást. Azonnal leváltotta a felségsértőket, néhány fej legördült, nem maradtak, csak a bólogató Jánosok. Megelégedetten dőlt hátra trónusán, majd ő megmutatja a világnak, hogy vele nem lehet packázni.

    Eltelt néhány hét és a világ új neveket tanult meg. Mukali egész hadsereget csal tőrbe és mészároltat le, Dzsebe nojon, a tüneményes íjász és stratéga állandóan zaklatja rajtaütéseivel a pusztaságban vonuló kínai sereget. Dzsingisz felfedezettje, a „mongol Napóleon”, Szübőtej bagatur nem vív nyílt csatát a jelentős számbeli fölényben lévő ellenséggel, csak éppen eltűntet minden élelmet az útjukból, és rajtaütéseik is az utánpótlásra irányulnak főleg.

    Valahol olvastam ezt a „mongol Napóleont”, de jobban belegondolva, és a kronológiát figyelembe véve helyesebb lenne Napóleont hívni a francia Szübőtejnek. Korszakos zsenikről van szó, az írástudatlan mongol pásztor és az apátlan korzikai egyaránt katonai géniusz volt. Hogy tehetségük szárba szökkenhessen, ahhoz kellett egy világhódító kán vagy egy forradalom…

    Mindegy, e történelmi kitekintés után térjünk vissza a Mennyei Birodalom történelmének addigi legválságosabb időszakára.

    A mongol hadurak hamarosan kiéheztették a hatalmas sereget, majd ott és akkor kényszerítették csatára őket, ahol és amikor ők akarták, ahol a terepviszonyok nekik kedveztek.

    Ezt így írta Szun Cu is művében, pedig ők nem is olvasták, mégis tudták. A kínaiak olvasták, de nem tudtak semmit tenni ellene. Dzsingisz sem olvasta, ő csak látta a csődtömeg Vei herceget, és tudta, hogy egy ilyen bohóc császár nem lesz képes ellenállni seregének. Nagyszerű érzékkel választotta ki a vezéreit, remek emberismerő lehetett. Ja, a puszta jó iskola, csak a legkeményebbek maradnak fent, az efféle vadhajtások, mint az elpuhult Vei, itt másodpercekig sem maradna életbe.

     Miután szétszórták, legyőzték és kifosztották az ellenük küldött újabb seregeket is, Dzsingisz elérkezettnek érezte az időt az újabb mesterfogásnak. Újra behatolt a Birodalomba, de most már komolyabb sereggel, és megindult a főváros felé. Az elé küldött, egyre gyengébb, felkészületlenebb és remegő szívű seregeket szélviharként szórta szét, győzelemittas hordái lábainál hevert a világ egyik leggazdagabb civilizációja.

    Egyetlen bánata csak az volt, hogy Vei császárt nem fojthatta meg személyesen, ahogy szerette volna, mert annak törpelelkű udvaroncai megtették azt helyette. Talán Nagy Sándor érezhette ezt akkor, amikor hosszas üldözés után Dareiosz császárt saját testőrei ölték meg, belefáradván a menekülésbe. A világhódító macedón király levágta a gyáva orgyilkosokat, de ő lelke mélyén tisztelte valamennyire a perzsa uralkodót. Dzsingisz kán a kínai császárt ugyan nem, sőt, megvetette, de harag gyúlt szívében, hogy személyes bosszújában megakadályozták.

    Amúgy is sok hasonlóság van a két világhódító életútjában, küzdelmes gyerekkor, meggyilkolt apa, erős anyai hatás, a világ meghódítására való törekvés, vasakarat, egy pszichológus talán meglelné az okokat is, de ezek az urak aránylag ritkán mehettek agyturkászokhoz. Ők inkább mások agyában turkáltak, szó szerint is, és valószínűleg többet tudtak ez embereket mozgató lelki rugókról, a manipulálásokról, mint a teljes pszichológia tanszék együttesen. Akik ilyen szinten űzték az ipart, mint ők, azoknak úgy kellett olvasni a lelkekben, mint nekünk a könyvekben.

   Kiválasztottak voltak, megismételhetetlen egyéniségek, a mai emberek számára felfoghatatlan hatalommal és karizmával. Ha visszamehetnék az időben, valószínűleg valamelyikük seregében szerettem volna harcolni, ilyen vezetőkért képes az ember bármire. A mai vezetőkben már nincs meg ez a fajta nagyság, vagy csak az emberek változtak már meg nagyon.

    Megint jól elkalandoztam, de ez van, amikor a múlt e remek vezéreiről beszélek. Most már megyek is aludni, majd holnap megírom, hogy sikerült a látogatásunk a Felkelő Nap országának képviselőinél. Egy nap alatt megütközni két ilyen harcias nép fiaival, mint a mongol és a japán, lefárasztja az embert. Ha szerencsém lesz, álmomban hallom Dzsingisz hadba szólító kürtjének szavát…

3.

Drága húgom, kedves Edit!  

   Remélem, jól vagytok odahaza és mindenki egészséges. Mi itt Dél-Koreában pompásan érezzük magunkat, egyre inkább belejövünk az ázsiai életritmusba. Mondjuk, az étkezés lehetne egy kicsit változatosabb, rizst falni egész nap nem valami felemelő érzés.

    Egyfajta svédasztalon étkezünk, vagy nevezzük inkább koreai asztalnak. A szivárvány minden színében pompázó különlegességek vannak rajta, egyik-másik még emberi fogyasztásra is alkalmasnak  tűnik. Némelyik egész gusztusos, de párszor már pórul jártunk. Amelyik étel a legjobban néz ki, az általában a legszörnyűbb.

   Végigkóstolgattuk már az étlapot, de csak két-három ment át a teszten. Itt aztán nem fogsz elhízni, azt garantálom. Igaz, nem is gasztronómiai bemutatóra érkeztünk, hanem íjászversenyre. A kulináris gyönyörök helyett a versenyzőtársaimban gyönyörködhetek, tényleg van köztük néhány festői figura. Az ételekről csak annyit még, hogy már azért érdemes volt átrepülni a fél világot, hogy ilyen soha nem érzett ízekkel kényeztethessem el az ízlelőbimbóim…

     Hagyjuk meg a téma boncolgatását Gordon Ramsaynek és Stáhl Juditnak, evezzünk ismerősebb vizekre. Végre én is sorra kerülök, vagy ahogy az angol mondja, egyszer minden nagy nap eljön. Reggeli közben még meghallgatjuk tegnap lövő társaink beszámolóját, miután aludtak egyet a versenyükre. Nagyon nehéz lesz, az mondjuk már előző nap is megvilágosodott. Amúgy meg lehet órákig beszélni róla, úgyis rajtad áll minden, amikor odaállsz a rajtvonalhoz…

     A pazar reggeli után máris úton vagyunk a verseny színterére, természetesen a mongolok nélkül. Meg sem lepődött senki, hogy ők már javában ott lövöldöztek. Náluk megszokott lehet a koránkelés, az Internet még nem kényeztette el őket túlságosan. Állataikhoz mindennap fel kell már hajnalban kelni, ők állnak a természethez legközelebb azon népek közül, akikkel eddig volt alkalmam találkozni.

   Néhány éve pestis söpört végig a mongol pusztákon, tömegével hullottak az állatok, gazdáik minden erőfeszítése ellenére. Annyira megviselte őket a katasztrófa, hogy szociológusoknak és pszichiátriai szakembereknek kellett a mind a mai napig nomád körülmények közt élő családokhoz kimenni, hogy ne tömeges öngyilkosság legyen a vége a dolognak.

      Elfoglaljuk a számunkra kijelölt sátrat, amíg a többiek kipakolnak, én átmegyek bratyizni új kedvenceimhez. A vezetőjüket elneveztem Dzsebe nojonnak, Dzsingisz egyik legjobb hadvezéréről, akinek a neve magyarul Nyíl vagy Nyílvessző herceget jelent.

    Legendásan híres íjász volt, a feljegyzések szerint a nyulat száz lépésről bármikor fejbe lőtte, vágtató lóról persze. Egy régi csatában kilőtte a lovat Dzsingisz alól is, a nagy kán később seregébe fogadta a nagyszerű harcost. Nevetve emlegették a hírhedtté vált lövést, Dzsingisz amúgy is szerette a bátor embereket és értékelte a hűséget. Talán éppen ezért  Dzsebe azon társait, aki elárulták akkori kánjukat és megadták magukat, Dzsingisz parancsára könyörtelenül lemészárolták.

-          Ha egyszer elárultátok vezéreteket, megtennétek újra – hangoztatta, és nála nem volt második lehetőség. A becsülettel helytálló, fogságba esett vitézeket viszont válaszút elé állította.

   Dzsebe csak rövid ideig habozott, kánja halott volt, Dzsingiszből pedig áradt a karizma. A kán valamilyen szinten amúgy is a lekötelezettje volt, hiszen Dzsebe apja egyszer megmentette az akkor még Temüdzsinnek nevezett ifjút, aki soha nem felejtett el ilyesmit.

   Sivár és kemény gyerekéveit megérezte a világ, az a kevés ember viszont, aki átfért Dzsingisznél a rostán, szinte bármit megtehetett. Ménesek, arany, ezüst, brokát és selyem, káprázatos fegyverek és a leggyönyörűbb nők a világ minden részéből, korlátlan hatalom a nagy kán bizalmasainak.

  Dzsebe egy kisebb csapatot kapott először, a  kán talán nem bízott benne még, vagy úgy gondolta, ha valóban tehetséges az ifjú, úgyis kitűnik. Így is lett, számtalan ének említi Dzsebe kalandjait. Később Szübőtej keze alá került, majd együtt igázták le Oroszország nagy részét.

    Majd mesélek még az igazi Dzsebéről, van néhány kedvenc történetem a magának való harcosról, kinek egyetlen gyengéje talán csak a mongolok szemében nem igazán megszokott  igényesség volt ruhái iránt. Ezüstös páncél, ragyogó csizmák, divatos haj, ápoltság, csupa felesleges fényűzés egy mongol szemében. Hát még amikor megtudták, hogy néhanapján nem átall meg is mosdani!

   Az ő hitviláguk szerint a víz ártalmas és betegségek hordozója, kerülték is becsülettel. Ki is nevették volna Dzsebét „tisztaságmániáját”látva, de nem merték, tartottak a közismerten hirtelen haragjától. Nem volt egy tréfás fickó az egykori Dzsebe, ritka vendég volt nála a  mosoly.

     Na, szóval erről az egykori híres harcosról neveztem el

magamban a mongolok csapatvezetőjét. Nagyon tisztelik a többiek, kétségkívül fontos ember lehet náluk odahaza, meg valószínűleg íjásznak sem lehet utolsó. A süvegén öt vastag aranycsík jelzi, hogy ennyiszer lett Naadam győztes, gondolom, ott sem tombolán lehet nyerni országos bajnokságot. A vékony aranycsíkok jelzik azt, hogy hányszor volt döntős a süveg gazdája, azokat már meg sem számoltam rajta.

    Találkoztam a cimboráimmal, a kerek arcú, szexmániás és enyhén másnaposnak tűnő nukerral és a hegyomlásnyi birkózóval, jól hátba veregettük egymást. Rejtő Jenő után szabadon fogalmazva, a viharos üdvözlések után felsegítettek a porból, majd valami elképesztő angolsággal beszélgetni kezdtünk, de akkor odajött Dzsebe nojon is.

   Kőarcú egy figura, van valami tiszteletet parancsoló a mozgásában és a mozdulataiban. Simán beférne Dzsingisz seregébe, de ezek közé az emberek közé ilyen vezető kell.

   Mónus Józsi és Posta Pali mesélték, hogy tavaly össze is verekedtek a puszták e vad fiai. Valami szakmai vitájuk támadhatott, végül Dzsebe bepancsolt egyet a helyettesének. Másnap, mint ha mi sem történt volna, peckesen lépdelt a pályán, a balszerencsés vesztes meg akkora monoklival sunnyogott le az ebédlőbe, hogy még a tarkóján is volt belőle.

     Most odajött hozzám Dzsebe, szája sarkában egy fogpiszkálóval és rámutatott a nyakamba akasztott karikás ostorra. Tegnap Sanyi meg Pisti olyan szépen cifrázták, hogy kedvet kaptam hozzá én is, így lehoztam a sajátomat a versenyre.

    Dzsebe áttolta a fogpiszkálót a szája másik sarkába és mondott valamit mongolul, feltételeztem, azt kérdezte, hogy kipróbálhatja-e. Természetesen rábólintottam, így egy pillanat múlva már suhogott is e varázslatos szerszám.

    Próbáltam megmutatni neki a legegyszerűbb cserdítést, a hátracsapott kanászost, de Dzsebe nem az a figura, akit csak úgy lehet irányítani. Miközben megmutattam a mozdulatsort, figyelmesen nézett, majd bólintott. Türelmetlenül kivette a kezemből a karikást és a pálya közepére baktatott vele, hogy legyen helye.

    Elsőre úgy mellbe húzta magát, hogy azt hittem, ott esik össze, de Dzsingisz népét keményebb fából faraghatták, mert meg sem borzadt. Újra és újra próbálta, akkorákat sózott magára, hogy már nekem fájt. Nem mertem elnevetni magam, pedig közel álltam hozzá, de a mongolok rezzenéstelen arccal bámulták a Főnököt. Elég szépen összeverte már magát, de egy mosolyt nem csalt az arcukra a szerencsétlenkedés. Ostor bizonyára volt már a kezében számtalanszor, ott a pusztákon mindennapi használati tárgy, de ilyen rafinált szerszám még nem.

    Már vörösödött a feje, hogy az erőlködéstől vagy az ostorcsapásoktól, azt nem tudtam eldönteni, de egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Féltem, hogy valami komolyabb kárt tesz magában az eszelős csapkodásával, de nem úgy nézett ki, mint aki feladja. Sejtésem szerint az emberei előtt már csak a presztízse érdekében is megpróbált valami hangot kicsalni az ördöngös magyar csodaostorból.

     Tanácstalanul álldogáltam a pálya szélén, nem nagyon volt kedvem közelebb menni a fáradhatatlanul kísérletező nojonhoz, amikor mellém lépett egy koreai pályabíró. Van belőlük egy jó tucatnyi, lila selyem zakó arany sújtásokkal az egyenruhájuk.

    Európában nemigen venné fel egyetlen, magára valamit is adó vezető, de itt lehet, ez a trendi. Tört angolsággal és kézjelekkel értésemre adta, hogy kezdenék a versenyt, szóljak a pálya közepén bűvészkedő kollegámnak, hogy tegye szabaddá a terepet.

     Én ugyan nem, pajtás, én nem megyek a közelébe. Elmutogattam neki, hogy talán szóljon neki ő, mégiscsak ez a dolga. Ránézett a kifejezéstelen arccal bámuló mongolokra, de hamar rájött, hogy ők nemigen fognak segíteni, egyre csak a Főnököt lesték.

    Bátor ember a kis ping-pong Matyi, mert némi habozás után odasompolygott Dzsebéhez. Ő éppen fújtatott, pillanatnyi szünetet tartott, ezt használta ki a kis koreai és hátulról megráncigálta a kaftánja ujját.

    Dzsebe, a vezér hátra sem nézett, hogy ki mert belépni az intim szférájába, csak hátranyúlt és mellbe lökte a bírót. Ha nem látom, nem hiszem el, de tényleg megtörtént. Utólag még jobban tetszik a sztori, számomra ékes példája annak, hogy ezek a figurák mind a mai napig a múltban élnek.

    Közben odaért egy másik bíró is, valószínűleg magasabb beosztásban lehetett, mint balszerencsés társa, mert pattogva kérdezett tőle valamit. Gondolom, arra volt kíváncsi, miért nem jön le a bősz mongol harcos a pályáról, az első bíró hosszasan magyarázott neki. Ennyire szerintem nem volt bonyolult a történet, csak ismerni kéne a mongolok lelkületét. Gyermekien egyszerű nép, ösztönlények. Ezért szeretem őket, megőriztek valamiféle lelki tisztaságot…

    A két koreai bíró nem érezhetett ilyen rajongást irányukba, mert most már ketten próbálták Dzsebét jobb belátásra bírni. Rossz ütemben indultak el, angol és koreai szavaik leperegtek a Főnökről, az ostor pedig újra felsüvöltött. A következő pillanatban a két bíró egymás hegyén-hátán hempergett a földön, hogy elkerüljék a csapást, de végre-valahára megtörtént a csoda, csattant az ostor.

   Dzsebe nojon maga is meglepetten bámult, cserdített még egyet, majd megelégedetten bólintott. Kiismerte a praktikát, most már pihenhet, gondolhatta.

   Megfordult és odajött hozzám. Csodálkozó pillantást vetett a földről éppen feltápászkodó pályabírókra, de mentségére szóljon, nem teremtette le őket! Végül is szívük joga, hogy mivel töltik a szabadidejüket. Ha nekik az a jó, hogy a versenypálya közepén, selyemruhában hempereghessenek, ám legyen. Kicsit talán már öregek az efféle pajkossághoz, de Dzsebe úriember, nem foglalkozik ilyen apróságokkal.

    Visszatolta a fogpiszkálót az eredeti helyére, majd egy mordulással a kezembe nyomta az immár kiismert karikást. Biccentését köszönetnek fogtam fel, flegmatikusan fogadta rajongói elismerő szavait,  majd leült a számára fenntartott székre. A király, az király…

    A pályabírók időközben összeszedték magukat és Dzsebe elé járultak, talán kérdőre akarták fogni, már sosem tudjuk meg. Dzsebe türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe őket, nincs neki kedve itt bájcsevegni, miért nem kezdik már a versenyt?

    A két bíró csak hápogott, én bedőltem a szomszéd sátorba a nevetéstől, a mongolok pedig kérdően tekintettek a „selyemfiúkra”. Tényleg, miért nem kezdik, már itt az idő!

    Közben Dzsebe angyali ártatlansággal az arcán tekintett a megsemmisült bírókra. Vagy tényleg nem tudja, mi történt, vagy ő a legjobb színész a világon.

    A két bíró, maradék méltóságát megőrizve inkább elvonult, bár a magasabb rangú motyogott valamit az orra alatt. Bizonyára arra szerette volna rábírni kollegáját, hogy jövőre fizessenek be egy mongol társasutazásra. Ahol ilyen színpompás egyének élnek, mint az ostoros fickó, ott nem unatkozik az emberfia…

     A könnyeimet törölgetve tértem vissza a mi sátrunkhoz, ahol időközben már lázasan készülődtek a társaim. Lassan én is sorra kerülök, felszerszámozom magam. Öv, tegez, íj, séta az egyes pályához.

    Szólítanak is. Richárd, az angol gentleman, Jónás Laci a felvidéki Fekete Sólymoktól, egy maláj harcos, egy koreai fiú és jómagam alkotjuk a nemzetközi kontingenst. Már ott is állunk a vörös szőnyegen, ahol be van jelölve mindenkinek a helye. Utoljára akkor álltam a szőnyeg szélén, amikor a sorkatonai szolgálatomat töltöttem, letolások alkalmából persze, rettegtünk is tőle rendesen. Már nem is gondoltam volna, hogy újra sor kerülhet rá, de ez itt másnak tűnik. Tiszta dekadencia, otthon majd elmesélhetem, hogy amikor megérkeztünk, vörös szőnyeget terítettek elénk…

    Húsz méter, amerikai őz, öt lövés. Jónás Laci kezd, vele már voltam otthoni versenyen egy csapatban, nagyon jó íjász. A csodálatos ételek viszont nem lobbantották lángba Laci barátom szenvedélyeit az ázsiai konyhaművészet irányába, két napja csak ténfereg, árnyéka önmagának. Utána a maláj lő, szerelése Sandokant idézi, gyerekkorom kedvenc kalózáét. A maláj tigris, ez volt az alcíme. Nem is olyan régen láttam valamelyik csatornán, jókat derültem a harci jeleneteken, de akkor ez volt a sláger. Istenem, boldog békeidők…

    Richárd jön, az angol, akkora long-bow-t használ, hogy maga Robin Hood is csettintene. Csettintene az íjra, de nem a lövésre. Eddig senki nem találta még el a célt, nem akarom elhinni. Húsz méter egy közepes íjásznak nem kihívás, majd én megmutatom!

   Lövök, tök. Így nevezzük a szakmában, ha nem halljuk az imádott becsapódást, és kilőtt vesszőnk valami ördögi praktika folytán elkerüli a célt. Megsemmisülten állok ott, egyszerűen nem akarom tudomásul venni, hogy innen hibáztam. Biztos csak valami tévedés…

   Még így is jobban jártam, mint a mellettem lövő koreai fiatalember, mert ő a sikertelen lövés után szitokáradatot kapott a mellette álló barátnőjétől. A vérmes koreai menyecske nem érte be a verbális szankciókkal, szabályosan belelovalta magát az ügybe, úgyhogy jókorákat sózott a barátjára a kezében lévő legyezővel. Mit mondjak, nem is tudtam, hogy errefelé ilyen kemények a leányzók!

   Arra jó volt a közjáték, hogy eltereljék a gondolataim a sikertelenségről. Aki jó versenyző szeretne lenni, annak meg kell tanulnia „elengedni”a lövést. Sokáig nem értettem ezt a mondást, ma már kapizsgálom a lényegét. Olyan nincs, hogy egy versenyen nem hibázol, de ne felejtsük el, a többiek is „emberből vannak”. Az nyeri a versenyt, aki kevesebbet hibázik, ilyen egyszerű. Egy gyerek is megérti egyből. Nekem speciel öt évembe került, mire megértettem…

    A második körben már összekapja magát kisded csapatunk, az angol kivételével mindenki eltalálja a jószágot. Az angol óriási pozőr, de nem tud lőni, ennyi az egész. Viszont tény, hogy igazi úriember, még a szőnyegen is árad belőle a méltóság. Azért nekem Dzsebéék eredetiebbek…

    Utána már simán mennek a lövések, kicsit lenyugodtunk. Richárd is eltalálja valahogy az őzet, felesége a háttérben hisztérikusan ujjong. Végül is igazuk van, apró örömökből áll az élet. Nem kell magasra tenni a lécet, és máris jönnek a sikerek.

    Jó, könnyen beszélek én is, de tényleg el tudok csodálkozni, hogy egyesek mennyire kevéssel is beérik. Persze, itt van a másik véglet is, a koreaiak, ahol a fehérnép összeveri a barátját, ha az sikertelen. Itt aztán lehet teljesítményorientáció. Nem csodálom, hogy gazdasági világhatalom, de azon sem lepődök meg, hogy nagyon magas náluk az öngyilkosságok száma. Ezért ez az állandó stressz sem lehet akármi…

    Végül is három kettessel és egy hármassal jövök le az őzről, ez a kilenc pont elmarad a várakozásomtól. Kisded csapatunkban így is én lőttem a legeredményesebben, de ez nem kiindulópont, Lacin kívül itt nincs komoly íjász. Tegnap láttam azért néhány egész jó lövészt, és biztosan maradt még mára is belőlük. Mindegy, tovább a kettes pályára, a „hungarien targetre”.

    Negyven méterre lövünk, tizenöt másodperc alatt egy mozgó célra. A legtöbb lövész itt szenved meg legjobban, egyszerűen ők még nem lőttek hasonló célokra. Valaha persze, harci körülmények között szükséges volt a gyorsaság is egy képzett íjásznál. A vadászatnál nem volt igazán jelentősége, a vad az első lövés után vagy elszaladt, vagy ottmaradt, semmiképp nem lőhettél rá ötöt, mint most. A harctéren viszont, főleg az íjat lóhátról használó népeknél igencsak fontos volt a lőgyorsaság. A talpas íjászoknál is elvárt volt azért egy sebesség, feljegyezték, hogy egy angol íjász átlagosan tizenkét vesszőt lőtt ki percenként, ez öt másodpercenként egy vessző. Ez igazából nem kihívás egy jó íjásznak, igaz, más egy long-bow-val célzott lövést leadni, és más ösztönből, mintegy gépiesen lőni. A lényeg azon van, eltalálod a célt vagy nem.

    Amikor Egerben megszerkesztettük  a barátaimmal ennek a célnak az eredetijét, nem gondoltam volna, hogy néhány év múlva, a messzi Ázsiában erre fogunk lőni. Az első levelemben már írtam arról, hogyan kerültünk a képbe, mindenesetre büszkeséggel tölt el, hogy mi, magyarok, egriek is tettünk valamit egy világverseny asztalára.

   Ehhez képest nem szaggatom szét a célt, bár pillanatok alatt kilövöm az öt vesszőt. Miután végeztem, még legalább öt-hat másodperc, egy örökkévalóság telik el, lett volna időm jobban célozni. Ugyan megterveztem a lövéseim, hármat az első felében, kettőt a másodikban, de más a terv és más a kivitel. Pedig nem az első versenyem, mégis elkövetek kezdőkre jellemző hibákat. Hiába, a légkör, a kaja, a környezet, az esti összetartások és ismerkedési esték nyomot hagynak a teljesítményemen. Ugyan négy vesszőm is táblát fog, de csak kettő van zónán belül. Kevés…

     Harmadik cél, a japán. Hatvan méter, nyolcvan centis kör, a hagyományos japán cél, ők szinte kizárólag ezt lövik odahaza. Bámulatos, amilyen alázattal és elhívatottsággal állnak a célhoz a szamurájok e kései utódai. A kard mellett a legáltalánosabb fegyvere az íj volt egy szamurájnak, sőt, a XIII.-XIV. századi harcosok még az „íj és a nyíl útjának”követőiként emlegették magukat.

   „Kjúba no micsi”, bár ma már a harcos útjaként emlegetik, szó szerinti fordítása viszont arra utal, egykor az íj volt a legfontosabb fegyvere a többnyire lóháton küzdő harcosoknak. A kardkultusz később, a Tokugava sógunok korában ért tetőpontjára, bár még ma is nagy a japán kard nimbusza. Mi maradjunk azért a kedvenc fegyverünknél, azon belül is a japán íjnál.

    A japán íjak hosszúak, a fennmaradt példányok megközelítik a két métert is. Hosszúságuk ellenére használhatták akár lóhátról is, mert nem középen, hanem – a világon egyedülálló módon -  alsó végükhöz közelebb markolták őket. Ennek kialakulására már számos magyarázat született, a legelterjedtebb az a variáció, hogy fájuk így kisebb valószínűséggel tört el. Egy harcos számára fegyverével kapcsolatban talán a két legfontosabb dolog a hatékonyság és a megbízhatóság. Valószínűleg egy kísérletezési folyamat végterméke a japán jumi, mint ahogy ilyen csúcstermék a magyar visszacsapó íj is. Minden harcos és vadász nép törekedett a tökéletes fegyverre, kinek mi állt a rendelkezésére a gyártás folyamán, az határozta meg a minőséget.

   A legrégebbről fennmaradt és legegyszerűbb japán íjak ruganyos ágakból, facsemetékből vagy nagyobb fadarabokról lehasított lécekből készültek. A fejlesztések során itt is megjelentek az összetett, kompozit íjak, melyek ívének belső oldalát bambuszból alakították ki. Ezt szarvaszsigerből nyert enyvvel ragasztották a belső oldal anyagához, és bár így a bambusz kevésbé volt hajlékony, lehetővé tette, hogy az íj a húr elengedése után gyorsan visszanyerje alakját.

     Ez a módszer biztosította, hogy az íj nagyobb erővel röpítse ki a nyílvesszőt, majd tovább tökéletesítve ezt a típust hosszú, rugalmas bambuszdarabokat ragasztottak a külső oldalra is.

    A nyílvesszők ugyancsak bambuszból készültek – hároméves hajtásokból. Gondolom, hosszú évek kísérletezéseinek eredménye az, hogy miért pont ezek  a legjobbak, miképpen az is, a bambuszt ősszel, a nyolcadik hónapban vágták, s az egykori leírások szerint a kompozit íjak összeragasztásának legmegfelelőbb időszaka a tavasz és az ősz. Ne kérdezd meg, miért van ez, én csak egy íjász vagyok…

    Nem is akarok mélyrehatóbban foglalkozni a jumikkal, egyrészt van ennek komoly szakirodalma, másrészt ez az írás nem szaklap, inkább csak érdekességeket szeretnék megemlíteni.

    Ilyen talán az is, hogy a szamurájoknak voltak megkülönböztetett figyelemmel elkészített nyílvesszőik, amelyeken nevüket is feltűntették, s amelyeket csak akkor használtak, ha magas rangú ellenfelekre lőttek. Ez lehetővé tette, hogy sikeres találat esetén maguknak biztosíthassák a diadal dicsőségét, míg az alacsonyabb rangú harcosoknak szánt nyilak nem utaltak az íjász kilétére.

   A jó lövéshez, mint tudjuk, három dolog kell: jó íj, jó nyílvessző, jó lövész.

  Az első adott volt, a Közép-Japánban termett bambuszból, mely a legerősebb volt,  készítették a legjobb jumikat. Az íj erejét azzal határozták meg, hogy hány emberre volt szükség a felajzásához: voltak három-, négy-, sőt ötemberes íjak is. Nem tudjuk, a valóságban mennyire voltak gyakoriak az ilyen elképesztő erejű íjak, egyáltalán létezett-e, vagy csak irodalmi túlzásról van szó. Ha létezett, nem mindennapi erejű fickó lehetett az, aki használta…

   A legjobb vesszők a különleges gonddal kiválasztott bambuszokból, mesterien kikovácsolt nyílhegyekből és valamilyen ragadozó madár farktollából készültek. A legbecsesebb daraboknak a sastollak számítottak, a szamurájok e tollakat még öt csoportba osztották, a legértékesebbnek a legszélső farktollakat tartották.

  A kaburaja a japán zengő nyíl, míg a csatákban a szoját használták. Ez többnyire rövid, vékony heggyel van ellátva, de akadt köztük szép számmal speciális heggyel, karimatával ellátott is, amit az arc és a nyak támadására terveztek. Ilyet használt Kikucsi Takefusza, a híres íjász is, amikor 1274-ben arcon talált egy mongol tábornokot, aki a Japán elleni inváziós sereg egyik vezetője volt.

    Állítólag ez idézte elő a mongolok visszavonulását, amiben én látok némi költői túlzást. A mongolok mindenesetre el tudták olvasni a nevét, és feljegyzéseikben megemlítik, hogy megsebesítette parancsnokukat, ez egyébként megegyezik a Kikucsik családi hagyományaival. Leszármazottai rendkívül büszkék voltak ősük tettére, számtalan kiváló íjászt adtak Japánnak.

    Jó lövész: hát a  szamurájoknak aztán volt idejük, kora gyerekkoruktól a harcra készültek, lőhettek eleget. Gyakorlatilag erre „gyúrtak” folyamatosan, magától értődik, hogy itt is kiválasztódtak a tehetségesebbek. Elképesztő tudású íjászokról olvashatunk máshol is, de azért ne essünk hasra: a ma embere is képes lenne hasonlókra, amennyiben annyi ideje lenne gyakorolni, mint e „ zord kor zord gyermekeinek”.

  A különleges fogásmód jobban megterheli a csuklóízületeket, viszont a szokványosnál erősebb visszacsapódást tesz lehetővé, ezáltal nagyobb energiát közvetít a nyílvesszőhöz. Rövid távon a japán íj borzalmas pusztításra képes, tizenöt méterről átütötte a páncélt is. Hosszú távra ritkán használták, mert a nyilak átütő ereje jelentősen csökkent. Ettől függetlenül feljegyeztek 463 méteres lövést is, jóllehet a jelenlegi japán íj lőtávolság rekordja 385 méter!

     Szóval, kyudó, az íj útja, ahogy ma nevezik az egykor rettegett fegyver mai használói. Ha van nép, aki tiszteletben tartja a hagyományait az íjjal kapcsolatban, akkor az a japán. Ahogy bánnak a jumikkal, ahogy az éppen nem lövő társaik tartják a versenyző társuk felszerelését, egyáltalán a hozzáállásuk a versenyhez, az bámulatos. Szerencsére nálunk is van rengeteg íjász, köztük egészen kiváló képességűek is, de ez azért más kávéház. A mentalitásban lehet a különbség…

   Félre ne érts, drága húgom, nem irigykedem rájuk, magyar vagyok, az is maradok. Csodálatos kultúránk van, csak valahogy nem tudjuk úgy őrizni, mint például a japánok vagy a mongolok. Szerencsére azért már nálunk is megindult egy folyamat. Tudod, nem elég felvenni egy bőrruhát vagy kaftánt, és onnantól hagyományőrző vagyok…

   Kicsit megint elkalandoztam, vissza a versenyre. Kétszer találtam el a táblát, körön kívül mindkettő. Egyre rosszabb leszek, ennél lényegesen többet vártam magamtól. Lassan én is elméleti íjásszá válok, aki órákig beszél az íjászatról, aztán sorba lövi a tököket.

   Átslattyogunk a mongol célra, közben hallgatom Richard előadását a telitalálatáról. Nem tudom, hogy csinálta, de egyszer telibe verte a célt. Olyan peckesen lépdel mellettem, mintha maga lenne Azincourt hőse. Jó srác, nem sajnálom tőle a sikerélményt, csak zavar, hogy én nem tudtam „megvenni”a célt. Figyelem, fegyelem, alázat, mindig elfelejtem a hármast, amit sportolóként próbáltak belém verni, ezek szerint kevés sikerrel.

   Na, Mongólia, jövök. Ránézésre is veszélyes cél lesz ez, meg az önbizalmam is romokban hever a sikertelen japán cél miatt.

   Mónus Józsiék már meséltek erről a feladatról meg az itt használandó speciális vesszőkről. Mivel a cilinderek előtt lepattanó, de azokat kiütő találatok érvényesek, mindenki kísérletezik. A mongolok kúpos vesszője az alap, mégiscsak nyolcszáz éve lövik a célt, de számtalan érdekes megoldást láttam. Némelyek egészen elképesztő konstrukciókkal rukkoltak elő, nem hétköznapi fantáziáról téve tanúbizonyságot. Pezsgősdugók, parafa dugók, fütyülős hegyek, a legkülönbözőbb nagyságú, alakú és állagú bumszlik a vesszők végén, a finnek egyenesen fagolyókat szerkesztettek rá. A szőrmeruhába öltözött finn menyecske lövésekor vagy negyven métert csúszott a vesszője, majd célba ért.

    A legkevésbé nem zavarta, hogy nem értékelték parádés lövését a szigorú bírák, a következő négy lövést ugyanúgy adta le, ugyanolyan eredménnyel persze. Egy centit nem emelt az íjon, ugyanabból a szögből adta le a lövéseit. Hát, nemigen lesz Naadam bajnok…

    Na mindegy, csak érdekességként jegyeztem meg, én sem lőttem több pontot nála, hiába potyogtak a vesszőim a célok közelébe. Egy a vonal előtt esett le öt centivel, kettő a vonalon belül, de átpattant a cilindereken, kettő pedig felettük szállt el centiméterekkel. Hiába, a mongolok tudnak valamit, az ő vesszőik nemigen pattannak át a céltárgyakon.

   A vesszőiken, a hegy közelében van egy kis gumi vagy bőrszalag, aminek hozzá kell érnie az íjat markoló kezükön a hüvelykujjukhoz. Mindig ugyanakkorát húznak, fix pontra, az íjat tartó kezüket emelik feljebb vagy lejjebb, attól függően, hogy a célnál álló társuk mit jelez. Amikor gyakoroltak, érdekes volt látni, hogy társaik lövésekor el sem mozdultak a cilinderek közvetlen közeléből, maximálisan megbíztak egymásban. Bezzeg, ha egy idegen állt a célvonalra, villámgyorsan szétspricceltek.

    Lövés után egyből mutatják, hogy hol ment el a lövés, karmozdulatokkal egészen pontosan lejelzik, hol ment el társuk lövése. Gondolom, egyezményes jeleket használnak, meglehet, évszázadok óta, mert nincs fennakadás. Sztoikusan veszik tudomásul a sikertelen lövéseket, majd megjelölik kezükön a következő lövést.

    Minden mongol két-három golyóstollat hord a vesszőtartó övére függesztve, ezekkel azonnal tesznek egy vonást a sikertelen lövések után az íjat tartó kezük hüvelykujjára. Attól függően, hogy alá vagy fölé ment a vessző és mennyivel, teszik meg a jelöléseket. Ugyanabból az enyhén süllyesztett alapállásból lőnek mindannyian, a kis szalag segítségével ugyanakkorát húznak, tényleg csak a szöget kell belőniük.

    Jut eszembe, tudtad, hogy a golyóstollat is egy magyar ember találta fel? Bíró László a fasizmus elől menekült el Európából, hogy aztán Argentínában telepedjen le. A golyóstoll ötletét, egy dugattyút és egy forgó golyóval ellátott csövet még itthon megszerkesztette, de odakint tökéletesítette. Dél Amerikában ma is birom a neve a golyóstollnak, Franciaországban biron, míg az angolszász nyelvterületeken biropen. Nem tudom, Mongóliában hogy nevezik, és kétlem, hogy ott tudnák, hogy egy honfitársunk találmányával firkálgatják össze a kezük fejét.

   Visszatérve az íjászathoz, Mongóliában a lövészek a hegyekhez, egy fához, valami kiemelkedő tárgyhoz viszonyítanak, itt az emeletes házak erkélyeihez. Mondom,hogy tudnak alkalmazkodni, mert működik a rendszer. Miközben valamelyik társuk lő, folyamatosan énekelnek, sikeres találat esetén felviszik a hangot, feltételezem, az íjászt méltatják. Nagyon tetszik az ének, meg fogom szerezni cd-n, ilyet még nem hallottam más íjászoknál.

     Állítólag a 3 Férfias Sport, a Naadam harmadik napján, ahol Mongólia legjobb íjászai az egész ország előtt bizonyíthatják rátermettségüket, egész nap énekelnek a versenyzők barátai és segítői. Számomra óriási élmény hallgatni a mongolok ősi énekét, azokat a dallamokat, amiket egykor talán Dzsingisz kán is hallgatott. Az élő történelem e nép, minden rezdülésében.

    Írok még erről, de közben már ott vagyunk a koreai célon, a Gunk Do-n. Eredetileg 145 méter, de mint említettem, itt most kilencven méterre csökkentették helyhiány miatt. Ez sem babatáv azért, első lövésem a tábla előtt csapódik be. Nem tudom miért, de valami hihetetlen nyugalom fogott el ekkor, teljesen megszűnt a külvilág, csak a pálya volt, az íjam és én. Kettes, hármas, kettes, a társaim már tomboltak körülöttem, de csak lőttem rendületlenül. Sajnos, ennek az állapotnak is vége lett hamarosan, rendkívül prózai ok miatt. Az utolsó vesszőm jelentősen rövidebb volt a többinél, így el is kerülte a célt. Nagyon ritkán jutok el ebbe a tudatállapotba, a japánok musinnak, tudattalan tudatnak nevezik. Csak felkészült és egy bizonyos tudásszinttel rendelkező emberek képesek eljutni idáig, az igazán nagyok szerintem bármikor képesek rá.

   Sajnos, én még messze járok ettől. Most is csak úgy megtalált a musin, talán éppen azért, mert már nem nyomta felelősség a vállam. Nem tudom, de jöhetne gyakrabban…

   Mindenesetre sokkal jobb érzés megszórni a táblát, mint lőni egy rakás tököt. Nem valami korszakalkotó megállapítás, de igaz. A versenybe már nem szólok bele, de az önbecsülésemnek jót tett. Társaim veregetik a vállam, bennem persze van hiányérzet jócskán. Ezek a találatok bónuszok voltak, aki itt jól akar szerepelni, annak többet kell lőnie a többi célon. Ilyen a verseny, voltam már néhányon, a csókos célokon kell sok pontot szerezni, a bónuszosokon pedig megnyerni. Milyen egyszerű is ez így leírva…

     Mára véget is ér a versengés, holnap lesznek az országok közötti döntők. A mai teljesítményem alapján nem csoda, hogy a Hungary-B csapatban kaptam helyet. Nem baj, ha már itt vagyok, megteszek mindent, talán tanultam is már valamit ma.

   Hazafelé a mongolok közé kerültem, félig-meddig véletlenül, de valószínűleg látják rajtam, hogy érdeklődöm irántuk, mert folyamatosan foglalkoznak velem. Egy idősebb hölgy percekig beszél hozzám, természetesen mongolul, számára egyértelmű lehet, hogy mindenki beszéli a nyelvét. Biztos fontos dolgokat mond, időnként rám tekint, mintha választ várna, ilyenkor sejtelmesen bólogatok vagy vonogatom a vállam. Hogy lehetek ilyen bunkó, hogy nem tanultam meg még mongolul sem?

    A mongol mami nem adja fel, rendületlenül beszél, veregeti a kézfejem. Mi van, lagzit szeretne?Rá ne bólintsak már valami érdekességre, nehéz lenne otthon megmagyarázni egy ilyen mongol szuvenírt...

    Amikor megérkezünk a szállásunkra, szinte várakozóan tekint rám, kissé kínosan érzem magam. Lehet, hogy csak vacsorára hívnának, nem tudom, de valahogy szabadulnom kell. Tört angolsággal tudatom vele, hogy nekem most sürgősen meg kell néznem a lovamat.

    Széles indián arcán boldog mosoly terül el, társainak mond is valamit, ami nagyon tetszik nekik. Valószínűleg értékelik, hogy ismerem a kultúrájukat valamennyire, hiszen ennek a mondatnak mélyebb jelentése van.

    Még a Dzsingiszi időkben történt, hogy a nagy kán vacsorára hívta meg az egyik fiatal harcosát, aki kitűntette magát a harcokban. Óriási megtisztelés volt ez azokban az időkben, a fiatalember egész nap idegeskedett, természetes nyugtatóként meghúzogatta a kumiszos tömlőt. Estére már volt benne folyadék jócskán, de kemény harcos volt, tartotta magát vitézül a vacsorán. Ott még számolatlan kupa ki lett ürítve a kán, valamelyik híresebb vezére vagy a fiatal baatur tiszteletére, így a végére már ugyancsak tartania kellett magát a vitéznek. Nem azért lett a csaták rettegett hőse, hogy néhány korty kumisztól kifeküdjön, viszont a természet közbeszólt.

    Már hosszú ideje tartotta vissza a vizeletét, gondolta, majd csak kimennek könnyíteni magukon a vendégek, de senki nem állhatott fel addig, amíg erre Dzsingisz nem adott jelet. A nagy kán erre viszont semmiféle hajlandóságot nem mutatott, révedezve hallgatta zenészei egyhangú muzsikáját, szeme be-becsukódott. Hősünk egyre kínosabban érezte magát, a megivott rengeteg folyadék kikívánkozott belőle, de akármerre nézett, mindenhol nyugodtan ücsörgő embereket látott.

    Nem bírta tovább, hirtelen előredőlt a kán lábaihoz. Dzsingisz testőrei és a vendégek egy pillanat alatt harcra készen álltak útjába, maga Dzsingisz is, álmodozásából kiragadva, csodálkozva pislantott fel, ki zavarja meg gondolataiban.

    Az est ünnepeltjének, a fiatal vitéznek szerencsére nemcsak a kardja volt éles, hanem az esze is. Gyorsan feltalálta magát:

-          Ó, nagy kán, engedd meg kérlek, hogy megnézhessem a lovamat. Ma vettem, és nyugtalan vagyok miatta nagyon…

   Dzsingisz természetesen beleegyezően bólintott, hiszen egy mongol harcosnak az életét jelentette a lova. Békében, háborúban társa, nagy megbecsülésnek örvendett minden nemesebb paripa. A fiatalember nehézkesen feltápászkodott, majd boldogan hagyta el a sátrat.

    Tényleg a végsőkig kivárhatott, mert a következő pillanatban a vacsora minden vendége hallhatta, miképpen könnyebbül meg a harcos. Záporként verte a sátor ponyváját a felesleg, odabent megfagyott a levegő. Félve tekintettek a kánra, akinek szeme villanására ezreket hánytak kardélre emberei, hogy mit szól a Világ Ura e példátlan tetthez.

   Ki tudja, mi járhatott Dzsingisz agyában ekkor? Úgy lehet, előtte is lefutott élete, a nélkülözések, üldözések, számolatlan csatája, nője, ellensége és kevés barátja?Nem tudni ma már. A lényeg, hogy a kán, hallván a nyilvánvaló tényeket, csak elmosolyodott- nem túl gyakran történt meg ez egyébként.

   Közben a vitéz visszatért, immár megkönnyebbülten, bár kissé gondterhelten, hiszen sejthette, hogy produkcióját odabent is halhatták. A kán kérdésére, hogy rendben van e a lova, igennel felelt.

-          Az jó – felelte a kán – a ló az fontos dolog egy harcosnak.

  A történet persze szinte azonnal legenda lett, futótűzként terjedt el a pusztán a nagy kán és a találékony harcos esete. Ettől kezdve a mongolok így jelzik, ha ki akarnak menni a mellékhelyiségbe, a mai napig él ez a hagyomány. A női változatnál megnézik a virágjaikat, de ezt már csak utólag alakult így, a klasszikus a lovat megnézni.

  Na, tényleg elég lesz mára ennyi. Holnap csapatverseny, oda kéne tenni magam egy kicsit jobban, meg valamelyik mongollal meg szeretnék birkózni, de nem azzal, amelyik akkora, mint egy teve, mert abban annyi érzés is lehet. Valahogy nincs kedvem megnézni belülről egy koreai kórházat…

2.

Kedves Edit, kicsi húgom!

   A múltkor a mongolokkal fejeztem be a levelem, most velük kezdem. Nem semmi figurák, azt már most mondhatom. Tegnap jókat derültünk rajtuk, fergetegesen érezték magukat, látszik, hogy élvezik az életet, ma reggel persze nem jelentek meg időben.

   Kilencre volt megbeszélve a találkozó a buszoknál, reggeli után, mi magyarok háromnegyedre értünk oda a felszerelésünkkel, természetesen a németek és a japánok már ott voltak. Ezen nem is lepődött meg senki, de a mongoljaink még fél tízre sem kerültek elő.

    Végül lázas telefonálgatás után nélkülük indultak el a színes pomponokkal feldíszített különjáratok, hogy egy jó negyedórás buszozás után megérkezzünk egy nagy parkba. A buszon elnevetgéltünk a nagy Dzsingisz kán késői utódain, hogy valószínűleg még mindig buliznak, de jó leckét kaptunk profizmusból.

    Mongol barátaink már javában lövöldöztek a pályán, szépen be is lőtték a távokat maguknak. Ki tudja, mióta lehettek már itt, egyáltalán hogy találták meg a pályát. Igaz, annak idején számtalan nép lenézte őket és harcmodorukat, többek között az elbizakodott magyar vezetőink is, ne csodálkozzunk hát, hogy a maiak is kihasználták a lehetőséget. Lehet, hogy nem teljesen sportszerű tett, de szerintem a mongolok ezt nem is tekintik sportnak, hanem egyfajta harcnak.

    Náluk a Naadam verseny, a Dzsingiszi idők óta hagyományos háromnapos ünnep a sportteljesítmény csúcsa, habár ezek, a lovaglás, birkózás és íjászat, egyértelműen harci játéknak tekintendő. Mi, elpuhult európaiak, meg a mindenből sportot kreáló amerikaiak csináltunk csak ezekből mára sportot. A mongol, az aztán nem.

   Véresen komoly a Naadam náluk, minden évben rengeteg sérülttel. A lovaglásban nincs pardon, mindennel ütik egymást vágta közben, a birkózásban, ahol ezerhuszonnégy, ritkábban ötszáztizenkét elszánt ember feszül egymásnak, eleve kemények a feltételek. Itt nincs szőnyeg, szabály alig, akkora sallerek csattannak, hogy egy gyengébb legény kirepülne a stadionból is tőle. Még az íjászat talán az, ami nem ennyire a nyers erőről szól, bár ide is kell erő, csak másfajta. Kötélidegzet, acélos izmok, hiszen több százszor ki kell feszítenie az íjat a döntősöknek, itt már az idegek harca folyik.

    Nos, a Naadamról írok még alkalomadtán, most nézzük a mi versenyünket. Idén már negyedszer rendezik meg itt, Dél-Koreában a Világ Hagyományőrző Íjászainak Fesztiválját, bár erről már írtam az előző levelemben. Csak azért említem megint, mert ismét szembesültem azzal, hogy milyen nagy a világ és mennyi különös emberke létezik benne. Persze, ők esetleg rajtunk derülnek  jókat, de hát így kerek a világ…

    A mai program szerint tízkor ünnepélyes megnyitó, majd a résztvevő országok rövid, néhány perces bemutatója, lehetőleg a nemzetükre jellemző célokra lőve. Ez, tekintettel a harmincöt országra, nem is olyan egyszerű feladat, végül megoldják, mert két-három ország egymás mellett, párhuzamosan is „dolgozhat”. Kisebb fennakadások azért vannak, a törökök például eltűnnek a „performance”-uk előtt, állítólag nem találták a helyszínt. Ja, a mi országunkat azért elég szépen megtalálták annak idején, olyannyira, hogy százötven évig el sem hagyták…

    A lengyel kollega viszont megtalálta a helyszínt, de ő meg úgy találhatta, hogy egyedül nehéz látványos műsort leadnia, ezért illegalitásba vonult. Hogy mégiscsak bemutasson valamit a lengyel virtusból, egy vodkásüveggel védekezett a további felkérésekkel szemben.

   Ketten együtt egyébként már egész csinos attrakciót jelentettek egy idő után, a lét elviselhetetlen könnyűsége így mindjárt más értelmet kap. Néhányan rácsodálkoztak a párosukra, de nekünk, magyar kocsmákban edződött vitézeknek semmi rendkívülit nem jelentettek. Hamar el is felejtettük a pattogó mazurkákat fütyörésző polák harcost, inkább az egzotikusabb népeket szemrevételeztük.

   Nagyon tetszett a nepáli íjászok harci tánca, de fenségesek voltak a japánok megfontolt lövései is. Az élő tradíció volt a bemutatójuk számomra, a kimért mozgás, az, hogy nem lépnek fel a szőnyegre, csak fehér zokniban, ahogy szertartásos mozdulatokkal hajtják végre a lövéseket.

   Ha nem magyar íjász lennék, japán íjjal szeretnék lőni, az biztos. Tudom, hogy Magyarországon is vannak kyudo szakosztályok, de a magam részéről örülök, hogy a mi népünkre jellemző íjjal megtanultam elfogadhatóan lőni, nemhogy egy elég markánsan eltérő stílussal kezdjek el kísérletezni. Arról nem is beszélve, hogy nem tudnám használni az esetleg megszerzett tudást, mert a mi hazai bemutatóinkon furcsán nézne ki egy végvári „szamuráj”. Mindenesetre kipróbálom majd a lövést ezekkel a hatalmas, gyönyörű íjakkal…

     A „svájci Gárda” csupa Tell Vilmosból állt, a németek az egyikük gyártotta archaikus őskori íjakkal lövöldöztek, de a bhutániak íja tetszett legjobban. Egy látszólag primitív íj, a mi laminált íjainkhoz hasonlóak, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy mindegyik két darabból van összeillesztve, középen összeragasztva. Úgy néznek ki, mintha egy gyerek eltörte volna az apja íját, és hogy ne verjék meg, összeragasztaná valahogy. Hozzápászítaná az alsó kart a felsőre úgy, hogy egy jó húsz centi fedné egymást, majd leukoplaszttal összefogatná. Először azt hittem, tréfából hoztak egy ilyet is, csak amikor láttam, hogy mind ilyen, lett gyanús.

   Barátságos kis figurák egyébként, mint négy kis manó, engedelmükkel kihúztam az egyik íjukat. Meglepően erős, gondolom, a leukoplaszt alatt valami erős ragasztó lehet. Valószínűleg ősi módszerek szerint készítik íjaik, így enyvre gyanakszom.

   Nem ismerem az okot, hogy miért ilyen fegyvereket használtak, de gondolom, nem a poén kedvéért készítették. Harcos nép volt, de ott a Himalája árnyékában nem is maradt fent gyenge faj. A szokatlan megoldás talán a célzást hívatott segíteni, mivel, mint megfigyelhettük, úgy illesztik össze a félbevágott feleket, hogy végeik kicsit balra tartanak, ezáltal szinte középlövővé válnak az íjak. Eredeti megoldás, az már biztos.

    Lefotóztattam magam a görögöknél, egy hoplita sisakkal a fejemen. Spártai stílus, nem sok kilátást enged, de takarja az arcot és védi a fejet. Egy sisaktól körülbelül ezt is várták a viselőik, mindenesetre érdekes élmény volt felpróbálni. Amikor kitekintettem a nyíláson, pont egy nagyobb csoport tartott felénk, szinte úgy éreztem magam, mint Leonidász, mikor meglátta Dareiosz hadait. Inkább levettem, mielőtt úgy járok, mint Spárta legendás hőse.

    Nézegettem a görögök kiállítását, de egyéb érdekesség nem akadt. Kassai mester tanítványai egyébként, a vezetőjük egy kissé túlsúlyos amerikai. Nem egészen értettem, mint keres egy jenki az achájok ivadékait vezetve Koreában, magyar lovasíjász technikát használva, de lehet, hogy csak számomra volt erős ez a turmix. Amúgy is mindegy, jó arc volt és íjász, innentől meg csak ez az érdekes.

   Az önkifejezésnek számtalan módja van egyébként is, biztos van valami kötődése Hellászhoz, és gondolom, lovon szívesebben jár, mint gyalog.

     A klasszikus világban egyébként kevés híres görög íjász akadt, ennek elsősorban az volt az oka, hogy aránylag gyenge íjakkal lőttek, és a technikájuk is ehhez igazodott. Mellükig húzták csak az ideget, így a nyílvesszők átütő ereje csekély volt, magát valamire tartó harcos ezért nem is használt ilyen „játékszert”. Homérosz hallhatatlan művében, az Iliászban a jó harcos a jó dárdavetőt jelentette. A helyzet pikantériája, hogy minden idők egyik legnagyobb harcosát, Achilleuszt éppen egy íjász, Párisz nyila sebezte halálra.

   Az ókor híresebb íjfeszítői között megemlíthető még Philoktétész, a Tróját ostromló görögök legjobb íjásza. Egy jóslat szerint a görögök nem győzik le Tróját mindaddig, amíg a harcokban el nem esik Párisz, szép Heléna elrablója és a hosszan tartó háború okozója. Nem volt ez kis feladat, mert Párisz barátunk csak a hálószobákban volt legyőzhetetlen hős, a csataterek dicsőségét szívesebben átengedte őserejű bátyjának, a daliás Hektórnak. Hogy ne érje szó a ház elejét, azért lement ő is a csatatérre, de csak biztos távolból eregette nyílvesszőit a görögök sorai közé.

   Agamemnón király parancsára aztán Philoktétész, ez az „ókori mesterlövész” halálosan megsebezte  a balszerencsés hősszerelmest, akinek buja vágyai miatt egy egész városnak kellett később elpusztulnia. Philoktétészé volt egyébként Héraklész, az istenné vált hős íja, így nyílvesszői, melyek hegyeit gazdájuk a lernai hidra mérgébe mártotta egykor, a halált hordozták magukon. Híres még Odüsszeusz íja is, melyet rajta kívül nem tudott felajzani senki.

    Valószínűleg akad ebben némi túlzás , de annyi bizonyosnak tűnik, hogy nem hagyományos görög íj lehetett a legendás fegyver, és Odüsszeusz sem lehetett átlagos íjász. Amerikai reprodukciója, a jenki-acháj-szkíta egyveleg most lelkesen beszélt a hallgatóságának, keveset értettem belőle, de engem amúgy is a gesztusok, mozdulatok érdekelnek. A figura elhívatott, ez egyből lejött, és szerette, amit csinál.

    Megnéztem a bemutatójukat, de hamar rájöttem, hogy ilyet  láttam már néhány százat Magyarországon, úgyhogy a felénél otthagytam, amúgy is lassan mi következtünk. Dunaújvárosban begyakoroltunk néhány formációt, amit mára már szinte mindenki elfelejtett, úgyhogy Pali gyorsan átismételtette velünk még a sorrendet.

    Néhány pillanat múlva felhangzott a Hungary team felszólítás, mellettünk Malaysia. Íjainkból jurtát formáltunk, elhangzott az elmaradhatatlan huj, huj, hajrá, majd a lövésekre került sor.

    Miközben Lakatos Pisti és Hodosy Sanyi látványosan pattogtattak a karikás ostoraikkal, mi kilőttünk egy szakajtónyi vesszőt. Először csoportosan, majd én párbajoztam Nemes Pistivel, koronglövészet, ahol az első korongot még lekapta előlem Mónus Józsi barátom, de a másik kettőt már én szedtem le, morgott is az élő maximalizmus.

    Ezután az örökös magyar bajnok következett, Szórády Ernő, aki a Saár Judit által egy karó segítségével feltartott korongokat lőtte szét halálos biztonsággal. Nem semmi az Ernő, én eddig nem ismertem, csak a hírét hallottam, de tényleg nagyon jól lő. Nem egy kapkodó idegbeteg, kinézetre egy álmodó Buddha, de maga a precizitás.

    Még néhány lövés, körbesétálva eregetjük a táblába a vesszőket, vagy ahogy nem egy helyen hívják otthon, a pálcákat, majd nagy ostorpattogtatás közepette középre baktatunk, ahol mindenki átnyújt egy vesszőt Posta Palinak, aki egy nyalábba gyűjti, majd egy nemzetiszín szalaggal átköti.

   Az egységet szimbolizálja, utalva a régi történetre, ahol egy vezér úgy demonstrálta az összefogás erejét, hogy először egyesével eltört néhány vesszőt, majd egy tegeznyit átadott a törzs legerősebb emberének, akin persze kifogott már a feladat.

   Pali vezérünk is eljátszotta, hogy ő sem bír a vesszőnyalábbal, majd színpadias mozdulattal átnyújtotta a verseny főszervezőjének, Won úrnak. Hiába, Pali egy született diplomata, egy modern Talleyrand. Francia „kollegáját”a diplomácia nagy kaméleonjának nevezték, Pali azért még nem tart itt, de kétségkívül van érzéke a műfajhoz. Mi ettől függetlenül sajnáltuk a vesszőket, de valamit valamiért…

    Közben ment a protokoll része is a versenynek, először néhány minisztériumi figura bugyogott valamit, majd a verseny szervezői biztosították mindenkit, hogy ilyen jól szervezett rendezvényt még nem látott ez a bolygó. Össze-vissza hajlongott mindenki a pódiumon, már attól féltem, lefejelik egymást, de ők ebben nőttek fel. Ha egy magyar kocsmában bólintgatna felém ennyi fej, azért lennék bajban, lehet, hogy ösztönösen visszabólintanék vagy kettőnek…

    A páston közben véget értek a bemutatók, a személyzet pillanatok alatt eltűntette a kellékeket. Elképesztő a fegyelem, mindig tevékenykednek, nem ehhez a munkamorálhoz szoktam hozzá, na. Olyan, mintha mindig csinálnának valamit, vagy csak nagyobb a rutinjuk ebben is. A minisztériumi vezető, aki biztosítja az anyagi hátteret, meg lehet elégedve, mert állandó a nyüzsgés körülötte és előtte. Mindenesetre „deja vu” érzésem van, a beszédekből szinte egy szót sem értek, de merem állítani, hogy szinte szóról szóra vissza tudnám adni, a lényeget legalábbis.

   Azért mégiscsak tudnak meglepetést okozni, ugyanis a bemutatók végén a minisztériumi kádernek annyira bejött az íjászat, hogy látni szeretné a versenyt is. Valaki bátortalanul megjegyzi, hogy a verseny másnapra van kiírva, de elég a főmufti egyetlen pillantása, hogy máris újabb parancsszavak hangozzanak el. Hiába, mindegy az, hogy Ázsia legdinamikusabban fejlődő országában, vagy a legeldugottabb borsodi faluban lépsz fel, a lényeget mindig az mondja ki, aki a pénzt adja. Ahogy ősz atyám mondogatja, aki fizeti a zenészt, az választja a zenét.

     A rendezőkön azért látni, hogy ez számukra is meglepetés, most először került homokszem a gépezetbe. Válságtervet nem dolgoztak ki, azt már látom, de dicséretes ügybuzgalommal látnak neki az újabb kihívásnak. Nem kis pénzt kaphatnak a kormányuktól, hogy egy pillanat alatt átírják a forgatókönyvet.

    Azért szerintem nálunk ezt nehezebb lenne véghezvinni egy íjászversenyen, ámbár ki tudja. Létezik az a pénz, mint tudjuk, amiért az ember enged az elveiből. Megfigyelésem szerint ez elvek szilárdsága egyenes arányban van az összeg nagyságával. Kivétel, persze, akad, de én még nem találkoztam vele. Végül is az vesse rájuk az első követ, akinek még nem kellett kompromisszumot kötnie egy verseny rendezése közben. Elbeszélgetnék vele, hogy mi a titka…

   A versenyzők, persze, zúgolódnak, de be kell látnunk, hogy akár tetszik, akár nem, a verseny hamarosan megkezdődik. Kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor Ceausescu mester, a román népvezér medvére akart vadászni. Amit a „ Kárpátok géniusza”a fejébe vett, az meg is lett akkoriban, ezer vadőr rohant egyből, hogy befogjanak néhány macit.

   Kivitték a vezért a lesre, elébe vonszoltak egy jobb sorsra érdemes Micimackót, a géniusz meg begőzölt és elkezdett lövöldözni. A medvén kívül, ami vagy tíz méterre volt tőle, mindent eltalált, fű, fa, bokor szétlőve, szerencsétlen vadászok, akik a csalitban lapultak, azt sem tudták, hová bújjanak a zárótűzben, csak a jámbor négylábú pislogott bambán.

   A vezér habzó szájjal cserélt újabb és újabb puskát, alig győzték tölteni a fegyvereket, mégsem sikerült eltalálni a  szerencsétlen jószágot. Végül  megelégelhette az éktelen durrogtatást ő is, így úgy döntött, véget vet a zenének, utánajár a dolognak. Természetesen szinte a bódulásig el volt kábítva, így igencsak nehézkesen tápászkodott fel, majd a zaj forrása felé tántorgott. A géniusz hisztérikusan rikácsolt, szíve szerint már a légvédelmet is bevetette volna az elpusztíthatatlan szörny ellen,csak egy közelben lapuló vadász őrizte meg a hidegvérét, és lőtte szíven közelről a fenevadat.

   Talán mondanom sem kellene, hogy a dicsőség a nemzet hőséé lett, néhány óra múlva, ahogy elmúlt a hideglelése, már boldogan hencegett legújabb hőstettével. Nemigen mertek a szemébe nevetni, akkoriban ez nem volt túl szerencsés ötlet, de a történet fennmaradt.

    Ez a régi história a felkapaszkodott cipészlegényről (megdöbbentő egyébként, hogy a becsvágy minő magasságokba képes embereket repíteni), most csak azért ugrott be, mert itt is egy nagy hatalmú ember akart valamit, és nem mondta neki senki, hogy ugyan ne szórakozzon már kétszáz emberrel. A koreaiak inkább lenyelték volna a nyelvüket, nekünk meg igazából mindegy volt.

   Azért zárójelben megjegyzem, hogy néhány íjászversenyt rendeztem már én is, akadt is mindig olyan, aki kifogásolt valamit, de amit a külföldi versenyeimen láttam idén, az nem semmi. Zokszó persze nem hagyja el ajkam, hiszen csodálatos helyeken versenyezhettem, nagyszerű emberekkel ismerkedhettem meg és kitűnő íjászokkal mérhettem össze tudásom. Az egzotikus figurák, az elképesztő ruhák, az idegen kultúrákba való belepillantás csak ráadás.

   Így hát verseny lett hamarosan. Persze pánik tört ki a mi soraink között is, hiszen a jó öreg Murphy törvénye itt is beigazolódott. „Ha valami elromolhat, az el is fog romlani”- állapította meg egykor a repülőmérnök, aki tudtán kívül egy „vallás”alapját rakta le.

   Számtalan alkalommal szembesültem már én is ezekkel a törvényszerűségekkel, most Murphy törvényének 112-es cikkelye lépett érvénybe: Ha Dél-Koreában van egy tíztagú magyar csapat, és abból két embernek, az előzetesen megadott forgatókönyvtől eltérően, még aznap lőnie kell, az a két ember lesz kiválasztva, aki a szálláson hagyta az íját.

    Elméletileg mindenki hozhatta volna a fegyverét, mégiscsak egy íjászverseny kezdetét ünnepeltük, de Posta Pali dobolt, Hodosy Sanyi pedig karikás ostorral pattogtatott, eme tevékenységek végzéséhez pedig nem okvetlenül szükséges az íj. Magától értődően ez a két emberünk volt kénytelen még aznap a lővonalhoz állni. Innentől fogva elképzelheted, mi történt: pánik, kapkodás, telefonálás, taxi, őrült vágta. Végül is visszaértek időben, de Sanyinál elgurult a gyógyszer, azt láttam.

    Szobatársam nagyszerű figura, nagyon olvasott, van humorérzéke, benne van minden buliban, de nem túl magas az ingerküszöbe. Már a kajáknál is morgott néha, szerintem évekig nem fog rizst enni, de a terelgetés sem nagyon nyerte el a tetszését. A koreaiak imádják a rendet, a vonalakat, sarkokat, egyszerre mozognak, étkeznek, vonulnak, egyenfejek, kódolható reakciók. Sanyi a puszták fia, lovasíjászként megszokhatta a teret, itt szabályosan szenved néha.

   Monológját, amit a koreaiaknak ad elő, nem idézem inkább, maradjunk abban, hogy akkor sem fordítanám le a házigazdáinknak, ha beszélném a nyelvüket. Szerintem, ha megértenék, még évekig élvezhetnénk a vendégszeretetüket, csak más körülmények között.

     Miután csillapodtak kissé a kedélyek, elballagtunk nézni a már javában folyó versenyt. Illetékes koreai elvtárs, miután megnézett néhány lövést, készített pár képet, pózolt a nagy számban nyüzsgő fotósoknak, majd amúgy „koreaiasan”lelépett.

    Angolos távozásról már hallottam, most megismerhettem a koreai verziót is. Lényege, hogy okozz minél nagyobb felfordulást, legyél te a forgószél közepe, majd a káosz csúcsán dobd a lovak közé a gyeplőt és mentsd ki magad halaszhatatlan ügyeidre és saját fontosságodra hivatkozva.

   Aki bemutatta ezt a kiselőadást, már hét határon túl járt, ámbár az is lehet, hogy neki is be kell számolni a versenyről. Gondolom, leszakította magának ő is a sápot, így fejre legalábbis így néztem, meg valószínűleg neki is el kellett számolnia egy még nagyobb kutyának. A világ minden részén így játsszák ezt a játékot, miért pont Dél-Korea lenne a kivétel?

     Lépjünk túl a minisztériumi figurán, és máris ott vagyunk az egyes célon. Nem a nálunk megszokott körforgás szerint megy a verseny, itt „ rend”van, az elsőn kezd mindenki, úgy lép a kettesre, egészen az ötösig. Szerintem, ha egy hazai versenyre bedobnánk egy koreait, lenne bajban. Sehogy sem értené a rendszert, a belső világa romokba heverne pillanatokon belül. És ez még csak a verseny, az élet egyéb területeiről most ne is beszéljünk.

   Szóval, egyes pálya, amerikai cél. Mind az öt cél egy-egy országról van elnevezve, a hagyományosan nagy és híres íjásznemzetekről van szó. Amerika talán a kivétel, már ha tradicionális íjjakról beszélünk, de Amerika, mint tudjuk, mindenben nagy…

    Húsz méter, öt lövés egy 3D-s őzbakra, blatt három pont, test kettő, lábak, nyak és fej egy pont. A pontozás végig a 3-2-1 rendszerben folyik, ahogy hallom a tavaly már itt járt társaimtól. Nézem a leendő ellenfeleinket, vegyesek a benyomásaim. Nagyszerű lövészeket éppen úgy látok itt, mint teljesen képzetlennek tűnő íjászokat. Ha már húsz méteren szenvednek, mint disznó a jégen, mi lesz majd velük a nagyobb távokon?

   Na mindegy, ez legyen az ő gondjuk, mindenesetre a legtöbben kényszeroldásban szenvednek, magyarán mondva nem húzzák ki teljesen az ideget, mi úgy mondjuk, hogy húzásból oldanak. Nem akarok belemenni nagyon a szakmába, de ez a fajta stílus jó a lovasíjászoknak, és a talpasoknak is rövid távon, de a hosszú távon használhatatlan, én legalábbis még csak egy embert láttam életemben eredményesen lőni ezt a technikát használva.

   Végül is mindenki úgy lő, ahogy akar: ezt tanulta, ezt érzi eredményesnek, ennyit tud, vagy csak egyszerűen nem tudja megtartani a felajzott fegyvert, mert baromi erős íjat vett magának. Ez akár egyfajta macsó dolog is lehet a kezdő íjászoknál, számtalanszor találkoztam már hasonlóval az évek során.

    Tetszenek viszont a japánok, eszméletlenek, ahogy rákoncentrálnak a lövésekre. Nagy számban buzdítják éppen sorra kerülő versenyzőiket, egységes csapatnak tűnnek. Ezen a távon egyébként még eléggé egybe van a mezőny, bár itt kell sok pontot szerezni, ez egyből világos, mert nagyon húzósnak tűnnek a további célok. Azt megállapítottam azért, hogy a félelmetes hírű mongolok ezen a rövid pályán nem nagyon csillogtak, de tudom, hogy ők ilyen „közelre”nem is nagyon szoktak lőni.

   Átballagunk a kettes célra, a magyarra. Az előző levelemben már írtam róla, most csak annyit még, hogy kb. tizenöt másodperc van az öt vessző kilövésére. Így már nagyon sok a negyven méter, pláne úgy, hogy a blatt egy húsz centi átmérőjű kör. Pumba, az Oroszlánkirály felejthetetlen varacskos disznója a céltárgy, erre vannak körök rajzolva, nyolcvan centi a legnagyobb.

   Negyvenről, mozgó célra, negyed perc alatt? Aki itt maximumot lő, nekiadom az íjamat, pedig nagyon szeretem. Elnézve a versenyzőket, ez a veszély nem fenyeget, a célt viszont szidják rendesen, remélem, a magyarokat azért nem. Európában kapunk eleget, legalább Ázsiában ne szidjanak bennünket.

     Érdekes látni a japán és mongol versenyzők kapkodását ezen a célon, nem az ő lövési stílusukhoz találták ki. Ez még Magyarországon is kemény feladat, pedig nálunk elég sokfelé láttam már hasonló feladatokat. Egy átlagos íjász vagy gyorsan lő, vagy pontosan, csak az igazán kiválóak tudják egyszerre a kettőt. Ez a cél fekszik nekünk, remélem, holnap „odavágunk” neki, úgyhogy tovább bandukolunk a japán célhoz.

   Hatvan méter, a hagyományos japán távolság a kyudo íjászoknál. Egy méteres kör, három mező, a belső jó harminc centis lehet. Ez sem tűnik sétagaloppnak, itt már csak a jó íjászok tesznek kárt a céltáblán. Sok íjászon látszik, hogy még nemigen lőtt ekkora távolságra, keresi az optimális tartást. Nem igazán nyerő megoldás egy íjászversenyen belőni a fegyvered, mire megtalálod a szöget, elfogyott a vessződ. Ja, ezért verseny.

    Néhányan megkérdőjelezték ennek a versenynek – találkozó, fesztivál, dzsembori, őrsi gyűlés, nevezd, ahogy akarod, - létjogosultságát és komolyságát. Nos, még közel sem vagyunk a végén, de azt már most kijelenthetem, hogy ez egy komoly kihívás minden, magára valamit is adó íjász számára.

    A negyedik pálya a mongoloké, a Naadam verseny híres feladata. Eredetileg hetvenkét, nyolc centiméter magas és ugyanennyi átmérőjű, tevebőrrel bevont henger, melyeket két sorban tesznek egymásra, kb. másfél-két méter hosszan.

   A legenda szerint Dzsingisz kán egyszer megorrolt egy uralkodóra, aki elzavarta a követeit, mondván, hogy azok lószagúak. Dzsingisz kán ingerküszöbe még Hodosy Sanyi barátoménál is alacsonyabb lehetett, mert menet közben irányt váltott seregével és lendületből lerohanták a kifinomult szaglással megáldott császárnő birodalmát.

   A győzelem után Dzsingisz a lovászainak lökte az öregecske, de még mindig büszke úrnőt, hogy annak legyen alkalma hozzászokni a lovak illatához, ragyogó szépségű menyét nemes egyszerűséggel besorakoztatta lavinaként növekvő létszámú ágyasai közé, míg a bukott trónörököst, fogságba esett, szám szerint hetvenegy főemberével együtt nyakig a homokba ásatta.

    Kivezényelt egy tument, egy nagy létszámú harci egységet és célba lövette az embereit, jó hetven-nyolcvan méterről. A meghódított területet hozzácsatolta egyre növekvő birodalmához, majd új hódítások után nézett. Tanulság: nem jó, ha egy felelős vezetőnek túl érzékeny a szaglószerve…

       Dzsingisz szerette az eredeti megoldásokat, emberei pedig jól szórakoztak a szokatlan célon, úgyhogy bevezették „játékaik” közé. Sur a cél mongol neve egyébként, szor-nak ejtik és imádják, mint mindent, ami Dzsingiszre emlékezteti őket.

   A mongoloknál ő a mai napig egy bálvány, regőseik, mesemondóik a nagy kán minden rezdülését megénekelték. Valószínűleg jókora túlzások is vannak ezekben a történetekben, de ne felejtsük el, hogy a világtörténelem legnagyobb kiterjedésű birodalmának alapjait Dzsingisz rakta le! Az ő unokája, Kubiláj kán uralkodása alatt érte el a fent említett rekordot a mongol birodalom, természetes, hogy próbálják őrizni a hagyományokat.

    Manapság már mégsem illik embertársaink fejére íjjal lövöldözni, ezért alakultak át a fejek hengerekké, tevebőr meg a Góbi sivatagban kéznél lehetett. Nyílvesszőik hegyére egy kúpot tesznek, egyrészt hogy ne lőjék szét a cilindereket, ahogy az angol nyelvű ismertetőkben szerepel, másrészt így segítve a vesszők csúszását. A hengerektől egy méterre húznak egy vonalat, kimérik a hetvenöt métert, a női versenyzőknél hatvanötöt, és mehet a versengés.

    Ha a vessző a vonal mögött ér le és pattanásból kiüt legalább egy hengert, egy pont, a vonal előtt lepattanó vessző érvénytelen. Középen van négy-hat, pirosra festett cilinder, amennyiben ezt pattanás nélkül telibe verik, három pont, a szélső cilinderek telitalálata kettő pont. Láttam már könnyebb célpontokat…

     És végül megérkeztünk az utolsó célhoz, a koreaihoz. Ez eredetileg száznegyvenöt méterre kellene, hogy legyen, száznegyvennégyszer száznyolcvanhat centis fehér téglalap, benne egy fekete kocka, majd egy piros kör. Tavaly a japánok megszenvedték ezt a távot, az ő íjaik nem kimondottan ilyen távoli akadályok leküzdésére lettek megalkotva.

   Idén kilencvenre van kitéve a Gung Do, a koreai nemzeti cél. Méretarányosan kisebb persze, de ettől még igencsak rágós falatnak tűnik. Itt, ebben a parkban nem lehet kitenni a hagyományos feltételek mellett, de szerintem ezt egyetlen versenyző sem kifogásolja. Ámbár Mónus Józsi barátunk morog, hogy ő az eredeti távolságra edzett, meg így a japánok esélyei jelentősen megnőttek.

   A magam részéről mindegy, sztoikusan elfogadom a megváltozhatatlan tényt. Persze, ki tudja? Lehet, holnap egy újabb fontos és pénzes emberke kerül elő, aki másképp szeretné a versenyt, ezért néhány célt átszervezését javasolja. Én már meg sem lepődnék…

     Bekódoltam az összes feladatot, én szerencsére csak holnap kerülök sorra. Nem tűnik könnyűnek a feladat, ráadásul az itteni éghajlat, páratartalom és a szokatlan légkör valószínűleg nem növeli a teljesítményem, de ezekkel a kihívásokkal versenyzőtársaimnak is meg kell küzdeniük.

    Holnap eljön a „recibir”, az igazság pillanata: amikor a matador, vagy franciásan szólva a torreádor a bika szemébe néz. Bal kezében a muleta (skarlátszínű posztó), mélyen leeresztve, jobbal tartja a kardot, a bikára szegezve.

   Amikor a bika rámegy a muletára, a matador jobbjával beüti a pengét a koponyaalap és az első nyakcsigolyacsont közé – már amennyiben ez sikerül neki. Ha nem, rövid a történet, ha sikerül, akkor a bal kezében tartott muletával ellendíti magától a bikát.

    Pase de pecho, ha hihetünk Hemingwaynek, a bikaviadal csúcspontja: mindaddig, amíg a kard be nem ment, a matador lába nem mozdul. A legnehezebb, legveszélyesebb és érzelmileg a legfeszültebb módja a bikaölésnek. Manapság már csak ritkán látható, Manoletével kihaltak az igazán nagy torreádorok.

      Úgy veszem észre, megint elkalandoztam. Hogy kerülnek ide a torreádorok, tehetné fel a kérdést valaki, jogosan? Nos, csak arra akartam utalni, hogy holnap eljön az a perc, amikor mindenkinek szembe kell néznie a maga bikájával…

    Hát, kedves húgom, mára ennyi, zárom levelem, holnap, a verseny után folytatom. Most megyünk haza, a szálláson még meghallgatjuk Posta Pali és Hodosy Sanyi élménybeszámolóját, majd alvás. Hiába, Dél-Koreába nem jut el mindennap az ember…

1.

Drága Edit, legkedvesebb unokatestvérem! 

    Ne haragudj, hogy csak most jelentkezem, de már nagyon régen  találkoztunk, és furdal a lelkiismeret a hallgatásom miatt. Beszéltünk telefonon, mielőtt kijöttem volna Dél-Koreába, kérted, hogy majd meséljek. Nos, itt vagyok már Ázsiának e varázslatos szegletében, de ezt nem lehet néhány szóval elmondani. Mikes Kelemen példája lebeg előttem, aki követte fejedelmét a száműzetésben, és irodalmunk gyöngyszemei lettek nénjéhez küldött levelei.

     Ilyen sikerekben persze  azért én nem reménykedem, de az itt átélt élmények megérnek néhány sort. Tudom, hogy téged is vonzanak az érdekes emberek, engem mindig magukkal ragadtak az egyéniségek, de ilyen elképesztő kavalkádra még én sem voltam felkészülve. Azért megpróbálom eléd tárni e színes mesevilágot, de tartok tőle, hogy csak töredékét tudom visszaadni az érzéseimnek. Mindenesetre hálát adok a Sorsnak (emellett  Posta Palinak, a vezetőnknek, aki meghívott a csapatba, és még néhány szponzoromnak), hogy itt lehetek.

    Igaz, még nem is meséltem, hogy kerültem ily távol szép hazánktól. Tudod jól, hogy íjászedző vagyok, évek óta szervezünk Egerben versenyeket, amelyek idővel egyre rangosabbakká váltak. Az ország minden szegletéből jönnek a Dobó, Mekcsey és Bornemissza kupákra, néhányszor külföldiek is részt vettek már a megmérettetéseken, így néhány évvel ezelőtt itt járt egy Daniel Seong nevű úriember, aki a dél-koreai Íjászszövetség megbízásából járta Európa rangosabb hagyományőrző versenyeit. Náluk igen komoly tradíciói vannak az íjászatnak, az utóbbi olimpiákon és világversenyeken rendszeresen az élmezőnyben végeznek a versenyzőik. A legmodernebb edzésmódszerek és a tökéletes technikai háttér, a kormány maximális támogatásával és szinte korlátlan pénzügyi fedezet, csupán ennyi a „koreai csoda” titka.

   A hagyományőrző íjászatban természetesen nincs ekkora pénz, de jut a tortából erre is jócskán. Én azért boldog lennék, ha nálunk csak töredéke jutna imádott sportágunkra. Daniel Seong a Szövetsége pénzén beutazta a fél világot, rengeteg fényképet készített és publikált is a versenyekről. Az egri verseny nagyon tetszett neki, az egyik cél, a „tüzes kerék”olyan mély benyomást tett rá, hogy alig tudta otthagyni.

   Ez egy egyszerű, enyhe lejtésű vályú, az elején csapágyra szerelt pajzs egy kampóval, amit beakasztunk egy vastag szivacsból készült kerékbe, a végén egy paraván. A versenyzőnek két lövésre van alkalma, ha eltalálja a pajzsot, kiold a szerkezet és a kerék fokozatosan gyorsulva legurul a takarásba. A sikeres első lövés tíz pont, majd a gördülő kerékre, gyorsan újabb vesszőt előkapva kell a második lövést leadni. Különböző értékű zónák vannak a keréken, koncentrikusan elhelyezve. Egy átlagos magyar tradi íjász számára nem okozhat gondot, elég sokfelé alkalmaznak már hasonló célokat, de a kis koreait lenyűgözte a feladat. Nem tudott betelni vele, kb. ezer képet készített róla, majd elkezdte benne keresni a chip-et, ami az egészet mozgatja.

    Egész egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a kerék magától legurulhat, váltig kereste a „technikát”a szerkezetben. A gravitációt, mint olyat, figyelmen kívül hagyta, úgy utazott végül haza, hogy ezek a trükkös magyarok elrejtették előle a „szerkezetet”. Mindenesetre megcsinálták ők is, ez lett először a „ Firewheel of Eger”, később csak egyszerűen a magyar cél, ami már harmadik éve nagy kihívás a résztvevőknek.

    Mindezekről csak azért írtam ilyen hosszasan, mert jórészt emiatt az egyszerű, ámbár ötletes cél miatt lehetek itt. Kis csapatunk vezetője, Posta Pali, akivel még az egri versenyek idején barátkoztam össze, jó kapcsolatot ápol Daniel Seonggal, aki meghívta néhány társával az egy WTAF versenyre. World Traditional Archery Festival, a világ hagyományőrző íjászainak talán legszínesebb találkozója, az egyetlen olyan megmérettetés, ahol ennyiféle íjat láthat az ember. Pali révén a szövetségnek már van magyar alelnöke is, és a kis koreai emlékezett rám, már évek óta hívott, de csak most tudtam „összekaparni”rá az anyagiakat.

    Dunaújvárosban részt vettünk egy kétnapos „összetartáson”, tíztagú csapatunk itt állt össze először.  Néhányukat ismertem már a különböző versenyekről, de a többiekkel is hamar megtaláltam a hangot. A tradicionális íjászok között van egyfajta összetartozási érzés, de ez egyébként ugyanúgy jellemző a más kategóriákban jeleskedő íjászokra is. Hasonló a hasonlónak örül, megmondták már az antik világban is, mi ezt a részét szeretjük az íjászatnak.

    Természetesen mindenki a saját fegyverére esküszik, de ez így van az előemberek óta, akik először hasonlíthatták össze a szakócát a kőbaltával. Én tisztelek mindenkit, aki íjat fog a kezébe, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az íjászat összes ága az ősember primitív botíjából fejlődött ki. Elfogadom, hogy valakit nem elégit ki egy egyszerű íj, technikai segédeszközök egész tárházát szereli az íjára, csak közben elveszíti a dolog a varázsát számomra. Arról nem is beszélve, hogy mi azért furcsán néznénk ki a történelmi viseletünkben egy csigás íjjal lövöldözve, az olyan lenne, mintha legközelebb Dobót alakítva egy Kalasnyikovval lövöldöznék.

  Ott, Dunaújvárosban természetesen csak tradicionális íjak voltak, és tapasztalt lövészek alkották a magyar küldöttséget. Az interneten, az íjászfórumon kisebb vitát kavart a csapat összetétele, amit máig nem értek. Érthetetlen ellenszenvet tapasztaltam és vad dühöt a csapat összetételével kapcsolatban, nevetséges szőrszálhasogatással körítve. Valószínűleg olyan ügyek is húzódhattak a háttérben, amikre nincs rálátásom, mindenesetre már-már a paródia határát súrolta a vita. Végül is nem a Szövetség pénzén utaztunk ki, azért pedig remélem, nem kell magyarázkodnom, hogy a koreai ismerősöm meghívott, nekem pedig sikerült szponzorokat szereznem.

    Hogy a többieket mi alapján válogatta össze Posta Pali, a delegáció vezetője, nem tudom, de sejtem. Szerintem három fő pont alapján döntött. Egyrészt próbált az ország minden területéről hívni legalább egy íjászt(Pécs, Szigetvár, Törökbálint, Kecskemét, Dunaújváros, Eger, Miskolc, Hajdúnánás, Paks), másrészt társaid elfogadjanak, végül, de nem utolsó sorban anyagilag tudd vállalni az expedíciót.

   Mónus Józsit, Gergics Józsit és Nemes Pistát jól ismertem előtte is, remek íjászok, Szórády Ernő is tisztában volt vele sokszoros magyar bajnokként, hogy melyik részét kell húzni az íjnak. Hodosy Sanyi, Makai Robi, Lakatos Pisti és Saár Judit szintén rutinos versenyzők, két napon át lőttünk együtt, majd volt egy kis beszélgetés némi borocska mellett. Jó a csapat összetétele, kiegészítjük egymást.

     Azt azért nem gondoltam volna, hogy túl a negyvenen még felvehetem a címeres mezt. Lehet belekötni, hogy kiérdemelte-e közülünk mindenki, mindenesetre itt valamennyi résztvevő a nemzeti zászlójával vonul fel, nemzetére jellemző ruházatban és országa nevét jól feltüntetve.  Akármerről is nézem, mi itt Magyarországot képviseljük, remélem, méltó módon tesszük majd ezt. Tudom, hogy ez nem olyan, mint egy olimpián hallgatni a himnuszt vagy vinni a magyar zászlót, de hidd el, borzongató érzés itt lenni.

    Harmincöt országból vannak itt versenyzők, majdnem kétszáz regisztrált íjász, és elképesztő a felhozatal. Egzotikus országokból is érkeztek sporttársak, azt sem tudtam például eddig, hogy van Bhután nevű ország. Négyen vannak a küldöttségükben, zakófelső, valami szoknyaszerű nadrág, sötétbarna térdzokni és lakkcipő! Ha nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen szerelésben még közlekednek emberek…

    Méltóságteljes malájok, mosolygó nepáliak, hajlongó japánok, rezzenéstelen arcú kínaiak. Mexikót egy család képviseli, fantasztikusan jól néznek ki a nemzeti viseletükben. Az apa még a legvisszafogottabb köztük, az anyán tarka, élénk színű népviselet, a két lányukon eszméletlen szép azték tolldísz. Rendkívül csinosak amúgy is, a kisebbik olyan tizenöt lehet, nagy ígéret, a nagyobbik tizenhét-tizennyolc, és már most hegyeket hordanának el érte. Valamiféle titokzatosság lengi körül, kifejezőek a szemei, arcvonásai Mexikó rég elfeledett istennőit idézik.

    Hernan Cortez és konkvisztádorai láthattak ilyen egzotikus szépségeket annak idején. Mexikóban kevert nép él, az azték, tolték, miszték indiánok, a mayák  és a spanyol hidalgók kései utódai magukon hordják őseik vonásait. Az anya is igézően szép lehetett egykor, még most is szemrevaló, ő a csapat lelke. Irányít, mosolyog, fényképez és bárkivel összeáll egy fotóra.

     A repülőút kissé megviselt minket, majdnem egy nap az út repülővel is, de már most azt mondom, megérte. Alighogy megérkeztünk és elfoglaltuk a szobáinkat, máris be kellett öltöznünk a felvonuláshoz. A csapatunk legnagyobb része honfoglalás kori ruházatban jelenik meg, csak én vagyok tizenhatodik századbeli vitéz, de olyan nagy különbség amúgy sincs.

   A szálló előtt gyülekezünk, Pali már többször volt kint, lépten-nyomon ismerősökbe botlik, én inkább nézelődöm. Nem hoztam most sem fényképezőgépet, nem vagyok egy technikai zseni, a legegyszerűbb masinák is kifognak rajtam, viszont kitárom az érzékszerveim, látok, hallok, tapintok, ízlelek, szagolok, érzem a rezdüléseket. Már többen megjegyezték, hogy hogyan tudok olyan sok kis apróságot megjegyezni, amin mások átsiklanak. Egyszerű a válasz, valaha a legtöbb ember jó megfigyelő volt, elemi érdekükben állt, akár vadászatról, akár harcról legyen szó.

     A technika rohamos fejlődésével ezek a dolgok háttérbe szorultak, vakon rábízzuk magunkat a gépeinkre. Egy ilyen őskövület, mint én, kénytelen a megfigyelőkészségére és a megérzéseire hagyatkozni, gépek és kielégítő nyelvtudás hiányában. Most is csak fejben rögzítem a látnivalókat, majd utána „elemzek”. A legtöbben, amikor fényképeznek, nem tudnak mindenre figyelni, csak egyes mozzanatokat tudnak megörökíteni.

     Kétségtelen tény, hogy egyfajta előnye van annak a hozzáállásnak is, ahogy én figyelek, a dolgokat egészében befogadva, de így kerek a történet. Számomra is jó végignézni a cimborák fotóit, legtöbbször adnak amúgy is, mindig eszembe jut róluk néhány momentum.

    Amikor Szöllősy Gáborral voltunk Törökországban, ő rengeteg képet készített, és ezeket kiírta egy lemezre, amit nekem adott. Meghívtak néhány előadásra, ahol e képek segítségével parádés produkciókkal rukkolhattam elő. Biztos vagyok benne, hogy itt Koreában is lesz anyag, ahogy körbenézek, mindenütt buzgón fotózó honfitársaimat látom. Szerencsére csak én vagyok ilyen lusta, bár már tényleg nem ártana venni valami egyszerűbb gépet. Majd egyszer…

    Mindenesetre most egyre csak kapdosom a fejem az újabb és újabb látnivalókra. Néhány koreai lovas érkezik, középkori bőrpáncélban és fegyverzetben, ők lesznek a kísérőink a verseny helyszínére. A japán szamurájokon és a mongol nehézlovasságon volt hasonló páncélzat, rákfarokként védve a harcos testét. Az egyikük különösen vad fej, az ilyenekre szokták az olcsó gengszterfilmekben osztani a gonosz szerepét.

    A másik lovas sem piskóta, iszonyúan nagy feje van, alig találhattak rá sisakot. Igazán nem akarom kritizálni az arcvonásait, elég legyen róla annyi, mintha a kezedbe adnának egy baltát egy kőtömb előtt, hogy faragd meg embernek, utána öt ütés után elvennék a szerszámot tőled. Végtelenül jóindulatú figura lehet egyébként, állandóan mosolyog, hátborzongató látvány amúgy, de ő nem zavartatja magát, örül az életnek…Hát, nem semmi, majd küldök egy képet róla, komolyan mondom, ekkora fejű embert még nem láttam.

   Közben előkerültek a mongolok, róluk elég sokat meséltek azok, akik jártak már itt az előző versenyeken is. Nekem amúgy nagy kedvenceim, elég sokat olvastam már róluk, igazi harcos nép, most kíváncsian figyelem őket. Első benyomás: a repülőút alatt nem narancslevet ittak…

    Legtöbbjük csak dúdolgat, egyfajta mélabú lengi őket körül, ahogy színpompás deel-jükben, díszes csizmáikban himbálóznak, de néhányuknak már sikerült annyit inniuk, hogy újra Dzsingisz kán seregében érzik magukat. Miután mindenkit megölelgettek és körbekínálgatták butykosaikat, portyára indulnak. A nagy kedvencem egy kerek képű fiatal nuker, aki cirka tizenötször jött oda hozzám, hogy biztosítson örök barátságáról. Minden egyes ilyen alkalommal illendően be is mutatkozott, az ötödik után már kerestem a kandi kamerát, hogy szórakoznak-e velem, de nem, a harcos itta csak bátorra magát.

   A mongoloknál az egyszerű harcosokat nukernek nevezték a régi időkben, ha valaki kitűnt hősiességével a csatákban, az a baatur nevet kapta. Talán innen ered a mi bátor melléknevünk is, állítólag rokonnépek is vagyunk szegről-végről, mindenesetre a mongol baaturt inkább hősnek lehetne fordítani, Ulaanbaatur, a főváros szó szerint Vörös Hőst jelent. Na igen, a fényes szelek Mongólián is átsüvítettek…

    A szépreményű nuker mindenesetre még egyszer átölelt, darabos angolsággal közölte velem, hogy nagyon jó haverok vagyunk, ám ekkor észrevette a mexikói leányzókat. Lelkében felébredt a vadállat, szeme felcsillant, ősei példája lebeghetett szeme előtt, vagy csak egyszerűen ilyenek. Odavágódott az azték babához és keresetlen egyszerűséggel átölelte, majd csattanós csókot adott a meglepődött leányzónak. Szegény illedelmesen tűrte az ismerkedésnek e számára talán kissé rámenősnek minősíthető formáját, kényszeredetten várta a rítus végét, de újdonsült mongol barátom egyszerűen nem tudott betelni a pompás hölgyeménnyel. Újra és újra ölelgette volna az egyre jobban feszengő szenyoritát, átszellemült arcán láttam, hogy nem lesz egyszerű kivenni a zsákmányt a karmaiból.

   Dzsingisz kán, a mongol birodalom megalapítója azon túl, hogy megdöbbentően jó hadvezér volt, számtalan egyéb jó tulajdonsággal is rendelkezett, többek között híres volt emberismeretéről. Tudta, mi kell a harcosainak egy győztes csata után: ital, nők, fékevesztett életöröm.

   Akik olyan közeli ismerősei voltak a halálnak, mint vad seregének tagjai, azok nem a hosszas udvarlásaikról, andalító szonettek énekléséről, meseszépen elrendezett virágcsokros szerenádjaikról lettek híresek. A nagy kán, később legendás hadvezérei, Szübőtej bagatur, vagy Dzsebe nojon, egy győztes ostrom után általában három napot engedélyeztek diadalittas katonáiknak.

    Elképzelhető, hogy mi minden fért bele ebbe a három napba, voltak meghódított városok, amelyek évekig nyögték ezt a rövid, de annál vehemensebb „mulatozást”. Dzsingisz valószínűleg tudta, hogy ha ennél tovább maradnak emberei, a városban nem marad élet, valamit viszont adni kellett a zsákmányra éhes vitézeknek.

    A kincskeresők persze megtalálták az elbújtatott asszonyokat, lányokat, majd rövid, „mongolos”udvarlás után megtörténtek a dolgok a természet törvényei szerint. A feltűnően szép nőket vezéreik elé vitték, néhányat meghagytak szolgálataikra, a többséget lemészárolták. Minek annyi éhes szájat etetni, kell a kocsijukon a hely amúgy is a zsákmánynak, nőt úgyis találnak majd megint. Szigorú, zord világ volt ez, a hosszú hadjáratok eldurvítják még a jámborabb emberek lelkét is, a mongolokat amúgy sem kényeztette el a környezetük.

    Most mintha hallanám a csatakürtök rikoltozásait, a fémpengék csattogását, ahogy az ifjú nuker a mexikói lány után eredt. Talán az járt a fejében, hogy mexikói nője még Dzsingisz kánnak sem volt, pedig a Világ Megrengetője sikerei csúcsán számtalan nép szebbnél szebb nőjét birtokolhatta, talán csak ősei vére taszíthatták Tenochtitlan lánya felé, mindenesetre idejét éreztem a beavatkozásnak.

    Most én toppantam a vágytól fűtött nuker elé és mutatkoztam be neki, majd átöleltem és én is biztosítottam soha el nem múló, mélységes barátságomról. Egy kicsit zavarba jött, valami rémlett neki, hogy mintha most mást szeretett volna csinálni, mint barátkozni, de kihasználva megingását, tovább ütöttem a vasat. Előkaptam a flaskámat és megkínáltam egy kis jóféle kisüstivel. A mongoloknak nagy gyengéjük az alkohol, ezzel még Dzsingisz kán sem tudott mit kezdeni, szeretik tiszta szívükből.

    A probléma inkább azzal van, ahogy hat rájuk a szesz. Állítólag a  mongloid rassz genetikai felépítéséből hiányzik egy DNS, ami az alkohol lebontását segítené, így másképp hat rájuk az ital, mint a kaukázusi vagy a negroid típusú embercsoportokra. Az észak-amerikai indiánok, szintén a mongloid rassz gyermekei, egyszerűen képtelenek megbirkózni a „Tüzes Vízzel”. Mivel nagyon nehezen bontja le az alkoholt a szervezetük, másképp reagál a testük az italra. Elég hamar függővé válnak, arról nem is beszélve, hogy teljesen kivetkőznek magukból ittasan.

    Távoli rokonaik, a mongolok hasonló „csizmában”járnak, nem volt véletlen, hogy a régmúlt időkben csak fegyvertelenül vehettek részt a kánok vacsoráin. Gondolom, néhányszor rövidre zárták a vitás eseteket a helyszínen, amúgy is híresek a toleranciájukról és a problémamegoldó készségükről.

     De most veszem csak észre, hogy nagyon leragadtam a mongoloknál. Kétségkívül figyelemre méltó nép, de vannak itt mások is. A legnagyobb létszámú csapattal egyébként a kínaiak, a japánok, a magyarok és a mongolok képviselték a hazájukat. Valóban elképesztő a kavalkád, minden pillanatban újabb érdekességeket fedezek fel, tényleg leírhatatlan a látvány. Harmincöt ország fiai és lányai, a kísérőkkel együtt vagy kétszáz ember. Legtöbbjük nemzetükre, országukra utaló ruházatban, viseletben,egyszerűen imádtam nézni e színes forgatagot.

    Az egyik pillanatban egy spártai hoplitát bámulsz csodálkozva, majd eléd toppan néhány kőarcú katona a Csin dinasztia idejéből, hátrébb néhány szamuráj az óriási jumikkal, amott a mongolok egy szőrmébe öltözött finn házaspárral beszélgetnek.

   Gondolom, sok közös témájuk lehet, ámbár itt mindenki egyenlő abban, hogy szereti az íjászatot és a hagyományokat. Malájok és nepáliak, néhány long-bow-s angol, egy kanadai tanár gyönyörűen megmunkált indián íjjal, eredeti tegezzel, török íjászok szépen festett íjaikkal, románok népviseletben, felvidéki magyar barátaink, a Fekete Sólymok, természetesen magyar íjakkal. Nem hozta mindenki magával az íjat erre az első találkozóra, itt még nem kell lőni, de a legtöbben felszerelkeztek. Néhány egészen érdekes íjat egyből kiszúrtam, később még meg akarom nézni őket jobban is. Lassan összegyűlt a csapat, néhány koreai fiatal érkezik és elindítják a színes forgatagot a verseny helyszínére.

    Harley Davidsonon járőröző rendőrök biztosítása mellett sétálunk Daejeon főutcáján. Incsonba, Szöul mellé érkezett a repülőgépünk, egy távolsági busszal érkeztünk a versenynek helyet adó városba. Nagyon kényelmes, színes tévével ellátott járat, nem ilyenekhez szoktam otthon, a jó egy órás út elrepült hamar.

   A versenynek helyet adó városról, Daejeonról annyit tudok csak, hogy a 2002-es futball világbajnokságon itt volt az ominózus Dél-Korea-Olaszország mérkőzés, ami a nyolc közé jutásért zajlott. Több, mint gyanús körülmények között, a hosszabbítás utolsó perceiben fejelt góllal a hazaiak nyertek, az olaszok habzó szájjal kergették a bírót.

   Byron Moreno, a bolíviai játékvezető örökre beírta magát a futballtörténelembe, ennyire pofátlanul csalni kevés ember merne a világ szeme láttára. Mindegy, legyen ez az ő keresztje, megfizethették érte rendesen, utána otthon is volt valami iszonyú botránya, el is tüntették ügyesen a pályákról, de ez az olaszokat nemigen vigasztalhatta Daejeonban.

   A dél-koreai embereket persze az olaszok lelkiállapota messzemenően hidegen hagyta, ők eufórikus állapotba kerültek a mérkőzés végére. Állítólag a győzelem után százezres tömeg lepte el azt a főutcát, amin most mi, íjászok sétáltunk a verseny helyszínére.

   Mindenfelől integető emberek, mosolygó járókelők, megszokhatták a csodabogarakat az évek alatt. Mondják, a VB idején külön parancsba kapták az emberek, hogy ne csodálkozzanak rá az európaiakra. Ebben az országban rend van, a gazdaság pedig ezerrel dübörög, az utcán csak hazai gyártású kocsikat látni: Daewo, Hyundai, Kia.

  Feltételezem, megengedhetnék itt is maguknak néhányan a külföldi luxusautót, de itt nem ez a trend. Ázsia kis tigrise, ahogy nevezik mostanában házigazdánkat, már szorongatja a japán ipart is, és a kínaiak is megérezték a konkurenciát.

    Minket, magyarokat persze ez nem érint, egy ilyen gazdasági nagyhatalom, mint mi, csak nevetünk ezen a fényűzésen, amit mindenfelé láthatunk. Egy idő után szinte immunis leszel a már-már dekadens kényelemkeresés láttán, de én voltam már a cső másik végén is, három éve Romániában turnéztunk. Magyarfaluban, Európa legkeletibb magyarok lakta részén szerepeltünk, nem semmi hely, annyit mondhatok.

   Túl Tündérországon, Erdélyen, a gyimesi csángókon, már az igazi belső Romániában egy elszigetelt kis falu, ahol még beszélik a magyar egy archaikus változatát. Itt még használják a megszólításkor a kendet, amit szerintem az óhazában már senki, én legalábbis élő beszédben még nem találkoztam vele. Itt, ebben a kis faluban voltunk olyan szálláson, ahol a wc-t egy fabódé jelentette. Kerestünk benne valami ülőalkalmatosságot, de semmi nyugati puhulás. Puritán egyszerűség, néhány deszka, közepén egy lyuk, itt nem fogsz olvasgatni vagy filozofálni munkavégzés közben.

    Miközben a sarkaimon billegtem a rendkívül szűk bodegában, a fejemmel kinyomtam az ajtót, mire egy baromi nagy kakas két centiről a képembe kukorékolt. Mit mondjak, jelentősen felgyorsította a folyamatot, hamarább végeztem, mint gondoltam.

    Néhány napig elszerencsétlenkedtünk e nomád formációval, de akkor felfedeztük, hogy Antiéknál, a csángó vezérnél van faülőke. Itthon finnyásan ülnénk rá, ott maga volt a szibarita fényűzés csúcsa. A csángó élményekről majd máshol írok még, hihetetlen volt egyébként, csak most eszembe jutott mint kontraszt, a luxuskényelmet elfigyelgetve.

    Apropó, toalett. Nem akarom a témát túl sokáig boncolgatni, de történt egy mulatságos eset velem az érkezéskor. A veteránok már mesélték a repülőút alatt, hogy mire számítsunk, kényelem és technika mindenben és mindenhol, a wc automata lesz, gombnyomásra működik minden.

    Így is volt valóban, amikor megérkeztünk a szállásunkra, nekem egyből akadt némi elintéznivalón, így bedübörögtem a tényleg extravagáns fürdőszobába. Alkotás közben kíváncsian nézegettem a „műszerfalat”, az ülőke mellett volt vagy tizenkét gomb, sematikus ábrákkal és koreai írásjelekkel. Utóbbiak ugyan érdekesen néztek ki, de tanulmányaim nem terjedtek ki a megfejtésükre, így próbáltam a jelek alapján útmutatást kapni.

   Az akció végeztével szerettem volna a végterméket eltüntetni, de hiába nyomkodtam egyre dühösebben a gombokat, csak nem jártam sikerrel. Vizet vágott rám, lepermetezett mindenhol, szárított, tán meg is fésült, de nem volt hajlandó gombnyomásra eltűntetni a produktumot.

    Hodosy Sanyi barátom, akivel egy szobába kerültem, már jelezte, hogy ő is szeretné tiszteletét tenni az egységben, kínomban már több gombot is megnyomtam egyszerre, hátha így sikerrel járok, de nem. Nem és nem indult meg a víz, bár a gombok ötletszerű nyomkodása néhány meglepő eredménnyel járt számomra, amiket itt nem részleteznék, elég az hozzá, hogy már azon voltam, hogy amúgy parasztosan csak leöblítem a cuccot, de még csak egy pohár sem volt a közelemben.

    Kacérkodtam a gondolattal, hogy mint a pelikán, a számba veszem a vizet és így oldom meg a gondom, de annyit azért  feltételeztem a koreai barátainkról, hogy lehet itt más megoldás is.

   Végső kétségbeesésemben felhajtottam az ülőkét és ím, láss csodát, találtam a vezetéken egy bazi nagy rozsdás kart. Elszántan elfordítottam és jóleső érzéssel hallgattam a lezúduló víz dübörgését. Csúcstechnika, mi? Amúgy a mai napig nem tudom, hogy tényleg ez volt a megoldás, vagy csak én nem találtam meg a megfelelő gombokat, de nem szeretem az olyan helyzeteket, ahol pin-kód kell egy wc-lehúzáshoz.

     Kicsit ismét elkanyarodtam a témától, de tudod, milyen csapongó szellem vagyok. Egyszerűen túl sok az információ, élmény és benyomás, amit szeretnék másokkal is megosztani, de nem megy egyszerre. Amikor idegenben jár az ember, érdeklődve figyel mindenre, óhatatlanul összehasonlítja a dolgokat az otthoni megfelelőjével.

    Mondjuk a magyar gazdaságot összehasonlítani a dél-koreaival önmagában is paródia, de én nem vagyok gazdasági szakértő, hogy a miértet keressem. Döngetjük a mellünket, hogy mi magyarok vagyunk, mennyi tudóst, művészt, híres embert adtunk a világnak, csak közben szép lassan elmegy mellettünk mindenki. Többre van ez a nép hívatva, mint ahol ma tart, de ugorjunk, mert erről oldalakat lehetne írni.

    Közben megérkeztünk egy nagy parkba, ahol már megépítették a pavilonokat, minden résztvevő ország neve fent virított rajtuk, koreai írásjelekkel és angolul. Miközben valami hivatalos személy koreai nyelven, angol tolmácsolással fogadta a versenyzőket és hosszasan ecsetelt valami nagyon fontos dolgot, én rutinosan inkább nézelődtem és ismerkedtem.

    Hogy, hogy nem, a mongolok mellé sodródtam, egyszerűen elvarázsoltak. Van köztük egy figura, akkora mint egy hegy, oszlopnyi lábak, fatörzsnyi karok, jókora has, a süvege mint egy kisebbfajta jurta. Ő is érdeklődve mért fel, a harcosok a világ minden pontján megismerik egymást.

    Barátságosan a vállamra ütött, én persze nem maradtam adósa, erre a szemében örömtüzek gyúltak és egyből birkózni akart. A csuklyás izma bizisten a fülétől indult, ilyet se láttam még, őserő a cimbora.

   Hja kérem, aki hároméves korától minden nap birkózik meg verekszik, az csak így marad fent. Játékosan  összekapaszkodtunk, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha az egri várat próbálnám arrébb lökni egy kicsit, úgyhogy nem is bántam, amikor elengedtük egymást.

   Éreztem, hogy maradt benne jócskán még tartalék, nem szívesen birkóztam volna vele akkor, amikor elgurul nála a gyógyszer. A mongoloknál nagy hagyománya van a birkózásnak, Dzsingisz maga is támogatta az efféle versengéseket, egyik öccse pedig híres birkózó volt.

    A mongolok legnagyobb ünnepén, a Naadam versenyen, ami három napig tart, a második nap a birkózóké. Az első nap a lovaglás, nagyon keményen mennek, kicsi, nagy mind bajnok akar lenni, a győztes a nők bálványa lesz. A harmadik napon kerül sor az íjászversenyre, amire egész évben mennek az előselejtezők, a főversenyre már csak az ország legjobb lövészei jutnak el. A Naadam bajnokokat óriási tisztelet övezi Mongólia szerte, egyedül ők viselhetnek olyan süveget, aminek a csúcsdísze egy nyílvesszőhegy.

    A mongol versenyzők között is akadt néhány ilyen süveg, az egyik egy nagyon fiatal, ránézésre tizenkilenc-húsz év körüli srác fején ült. Kicsit csodálkozva kérdeztem rá angolul, hogy ő tényleg Naadam bajnok-e, bólintott és egyből könnybe lábadt a szeme.

    Roppant kínos volt a szitu, elég hülyének éreztem magam, a mongolok ráadásul egy pillanat alatt körbekaptak és vadul néztek. Úristen, mibe nyúltam bele? Átfutott az agyamon néhány variáció, az apja után örökölhette, ifjúsági bajnok, mit tudom én, nem akartam megbántani, csak nagyon fiatalnak éreztem még Naadam bajnoknak.

    Posta Pali barátom mentette meg a helyzetet, ő mondta, hogy tényleg bajnok a legény, most nyerte és még fel sem tudta teljesen dolgozni a címet. A mongol köztársaság elnöke személyesen adja át a bajnokoknak a süvegeket és egy kitüntetést, ami most is ott virított a legény büszke mellén. Megrohanhatták az emlékek, azért hatódott meg ennyire. Mindenesetre ezentúl óvatosabb leszek akkor, ha Dzsingisz népétől kérdezek valamit…

    Lassan be is fejezem a levelem, elég lesz mára ennyi, majd írok a versenyről meg az íjjakról is, a bhutániaké például teljesen lenyűgözött, pedig láttam már néhány száz íjat.

   Utoljára még egy történet Dzsingisz kánról. Már hatalmas hadúr volt, lábainál számtalan nép kincseivel, sátraiban szebbnél szebb nőkkel, amikor egyszer megkérdezte a vezéreit, mi a legjobb dolog a világon?Azok töprengeni kezdtek, majd egyikük - Dzsingisz, ha kérdezett valamit, arra választ is várt, lehetőleg hamar- így felelt:

-          A végtelen pusztán egy gyors paripa hátán vágtatni, jó sólymommal vadászni, miközben a szél muzsikál a fülembe…

   A Világ Ura csóválta a fejét, nem rossz dolog, ez biztos, de van ennél jobb is. A többi emberére tekintett, mire egy másik vezére:

  -  Egy győztes csata után, egyik kezemben kumisszal teli tömlőt, a másikkal egy szép lányt ölelve, a hőstetteinkről beszélgetve múlatni az időt…

  Dzsingisz kán csak intett a fejével, hogy ez sem az igazi, majd látva vezérei tanácstalan arcát, megosztotta velük a titkot:

-          Ellenségeid koponyájának reccsenését hallani lovad patái alatt, asszonyaik sikítása, égő váraik látványa, nincs ehhez fogható a földön…

  Ő volt Dzsingisz kán, és ezek a zord arcú férfiak és nők körülöttem az ő leszármazottjai. Velük fogunk holnap versenyezni…