5.                             

Kedves Edit, kicsi húgom!                                              

   Erős volt a tegnapi nap, de főképp az est. Miután már kellőképpen lefárasztottam a társaságot a mongolokkal és Dzsingisszel, úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a japánokat. Végtére is vesztettünk, és nem szerettük volna, ha azt hinnék, csak a szánk járt. Szórády Ernő vezette a küldöttséget, mint a vesztes csapat kapitánya, Gergics Józsi, mint az akció szponzora és jómagam, mint botcsinálta tolmács alkottuk a kontingenst.

   A felkelő nap országának gyermekei egy emelettel feljebb laktak, és ők is az előtérben iszogattak. Éppen Icsikava és a cimborája tartott előadást a többieknek, de érkezésünk felborította a forgatókönyvet. Látványos, hajlongással teli üdvözlések után beszélgetni kezdtünk. Eleinte akadozott a társalgás, de a magyar bor, a japán szaké, az amerikai whisky és a koreai bambuszpálinka a világ legjobb nyelvtanárai.

    Két csúcspontja volt számomra az estnek, az egyik az volt, amikor Szórády Ernő bátyánk, miután többször is elmondatta velem, hogy a japánok milyen ügyesek, a tettek mezejére lépett.

   Nem elégedett meg a verbális dicsérettel, eléggé érzékenyre is ihatta magát az öreg harcos, elég az hozzá, hogy egyszerűen letérdelt előttük, majd engedve a tömegvonzásnak (és a gumibogyó szörpnek), szó szerint a lábaik előtt hevert. Csak néhány napja ismerem a Fehér Bölényt, ahogy Robival elneveztük, de ilyen rövid idő alatt is megfigyeltem, hogy Ernő tata nem az a könnyen hasra esős fajta, főleg ha íjászatról van szó.

    Sokszoros magyar bajnok íjászról beszélünk, ő aztán nem osztogatja a dicséretet akárkinek. Nem hiszem, hogy másnap megismétli az akciót, jelentős folyadékbevitelnek kellett ehhez megtörténnie…

   Az est másik fénypont az volt, hogy számomra is meglepő módon teljesen belejöttem a tolmácsolásba. Az Ernőék mindent tudni akartak, amit mondtak a japánok, a végén már szinkrontolmácsként működtem. Olyannyira belejöttem a nyelvbe, hogy már azt is fordítottam, amikor a japánok egymás között beszélgettek.

    Gergics Józsinak egy idő után feltűnt, hogy nem is angolul beszélnek, sehogy sem értette, hogy tanultam meg ilyen hamar és jól japánul. Magam is elcsodálkoztam e gyors fejlődésen, de nem zavartattam magam. Tíz perc múlva már ők is tudtak japánul…

    Az egyetlen baj az ilyen gyorstalpaló tanfolyamokkal az, hogy másnapra elfelejti az ember a tanultakat. Mondjuk, ami kevés japán kifejezést és szót ismerek, az nem ebben a tudatállapotban rögzült, így azok nem törlődnek reggelre.

   Ifjonti éveim egyik kedvenc regénye volt, sőt, a mai napig az a Sógun, James Clavelltől. Legalább tízszer olvastam már, természetesen a belőle készült filmet is láttam már jónéhányszor. Ragyogóan megírt mű, és sokat lehet belőle tanulni. Mindig is szerettem a történelmi környezetben játszódó könyveket, a harcosok világa pedig gyerekkoromtól lenyűgözött. Talán ezért is ilyen nagy kedvenceim a mongolok és a japánok…

   Természetesen az Icsikaváékkal való beszélgetésünkkor is szóba került a történelem és a harciasság. Magától értődően a japánok biztosítottak arról minket, hogy amit ők nem tudnak a harcról, az ráférne öklömnyi betűkkel egy cseresznyemagra…

    Efelől nincs is kétségem, de a túlzott harciasság és a büszke bátorság néha hátrányt jelent. Van egy elképesztő történetem erről, éppen a japánok és a mongolok a főszereplői.

    A mongolok a 13.-ik század első felében már meghódították egész Közép-Ázsiát, Oroszország déli területeit, a Közép-Kelet nagy részét. A folyamatos győzelmektől és a zsákmányolt bortól megrészegült, vad hordáik átgázoltak Európán is, Magyarországon keresztül egészen az Adriáig jutottak el. 1259-ben fejezték be Korea leigázását, s amikor 1276-ban megtörték Kínában is az utolsó szervezett ellenállást, a világtörténelem legnagyobb kiterjedésű birodalmát hozták létre.

   Egyetlen ország volt már csak Keleten, amely nem ismerte még a mongolok harci kiáltását, a khu, khu, hurrah-t, amely egyébként mongolul annyit tesz, hogy előre. Ezt vették át az oroszok tőlük, mivel sokat harcoltak velük, és állítólag mi, magyarok pedig tőlük, de nálunk hurrá-ként használták a katonáink. Ez is egy teória…

   E roppant kiterjedésű birodalom uralkodója volt Kubiláj kán, a nagy Dzsingisz kán unokája. A Világ Megrengetője ráhagyta utódaira, hogy lovasaiknak el kell jutniuk a Végső Tengerig, keleten már csak Japán maradt meghódítatlan. Amikor Kubiláj kán követeket küldött Japánba, kapitulációt követelve, az akkori császári főváros, Kiotó megrémült udvaroncai hajlottak volna is a megadásra.

  Nem így gondolták viszont ezt Kamakurában, ahol a harcosok, a tényleges hatalom gyakorlói éltek. Ez a terület ma tengerparti üdülőhely és Tokió elővárosa, itt összpontosult a katonai hatalom.

    1192-ben Jorimoto Minovara felvette a sógun nevet, amely cím az északi barbárokkal vívott háborúk hadvezéreire utalt, amely által ő lett a központi kormányhadsereg főparancsnoka. Utódai alatt alakult ki a bakufu, a „sátoros kormány”, amelyet az angolok később „sógunátusként”emlegettek. Ez lett később az általános megnevezése a harcosok osztálya minden későbbi kormányzatának.

   De még nem tartunk itt, csak 1247-ben, amikor Kubiláj fölényes követei partra szálltak az Istenek Földjén. Figymálva nézték a púderes arcú, feketére festett fogú, bizonytalan nemű udvaroncokat, előre elkönyvelve az újabb hódítást.

   Ilyen figurákat éppen nem lesz dicsőség legyőzni, gondolhatták, de ekkor színre léptek Kamakura vad harcosai is. Szó sem lehet megadásról, s hogy álláspontjukat félreérthetetlenné tegyék, lenyakazták a mongol delegáció néhány tagját.

   A nemzetközi diplomácia azért ennél ismer kifinomultabb kifejezést is a nem válaszra, de egyértelmű volt az üzenet. Egy ilyen nyílt ellenszegülést Dzsingisz unokája nem hagyhatott megtorlatlanul, s habár még csatározott Kína egyes tartományaiért, elindított egy erős hadsereget Japán meghódítására.

    Meghódított népek gyermekei, vazallussá tett harcosok, koreai hajók alkották az inváziós armadát. Néhány kisebb sziget elfoglalása után partra szálltak a Hakata-öbölben, Kjúsú sziget északi részén, a mai Fukuoka város közelében.

    A támadók értelemszerűen a legjobb harcosaikat tették először partra. Az elit egységek ellen felvonultak a japánok is, farkasszemet néztek azok az emberek, akik fegyverei előtt még nem állt meg senki. A mongolok, akik meghódították a fél világot, és a japánok, akik még sosem láttak más harcosokat, csak japán ellenfeleket.

   Mind a két fél elsáncolta magát, majd kiállt egy bátor japán busi az állások elé. Ő a busidót, a harcos útját követte, a kor japán szokásai szerint párviadalra hívta az ellenfél legbátrabb tagját. Ősi rituálé szerint fogott neki felsorolni a családfáját, név szerint megemlítve annak  híresebb tagjait, de alig kezdte el, máris teletűzték nyílvesszőkkel a mongolok.

    Gondolom, nem ilyen párbajra áhítozott a büszke ifjú, de sebaj, máris kiállt a következő japán harcos. Még hangosabban fogott hozzá a családfa ismertetéshez, de őt még hamarébb megspékelték a feketére festett mongol vesszők.

   Európai elme itt már valószínűleg sejtette volna, hogy a mongolok másképp értelmezhetik a párviadal fogalmát, mint a japánok. A japán nemes nem harcolt nálánál alábbvalóval, ezért szerette volna tudni ellenfele nevét. A mongoloknak nem voltak efféle aggályaik, ők azzal verekedtek meg, aki szembejött. A válogatást meghagyták az olyan kifinomult harckultúrájú népeknek, mint az érthetetlenül ordibáló, balga módon fedezéküket elhagyó japánoknak.

    A tréfás csak az, hogy a japánok nem jöttek rá, hogy ez a módszer nem működik ezzel az ellenféllel szemben. Több, mint húsz nemesi származású, jelentős harcost terítettek le a mongol nyílvesszők, de továbbra is folytatták a párbajra szóló kihívásokat. A mongolok nem tudták mire vélni e szokatlan harcmodort, de egy idő után megtetszett nekik. Fogadásokat kötöttek, hogy ki találja el a következő ordibáló emberkét, egyfajta célba lövési gyakorlatnak fogták fel az egészet.

    A japánok szerencséjére jött az est, így nem került sor az egész seregük lenyilazására. Vezérük rájöhetett időközben, hogy az általuk elképzelt taktika ezúttal nem működik, a háttérbe kell szorítani az egyéni bátorságra alapuló terveiket.

    Kisebb ütközetek után már a sorsdöntő ütközetre készülődtek a szembenálló felek, kezdték megismerni egymás harci stílusát. A rettenthetetlen bátorságú japán harcos, aki egyénileg rendkívül képzett, szemben a mongolokkal, kiknek fő ereje a nyilaikkal mindent elborító lovasságukban volt.

   Mielőtt döntő csatára kerülhetett volna sor, egy előcsatározásban  Kikucsi Takefusza arcon lőtte a mongolok egyik vezérét. A mongolok visszavonultak, közben futár érkezett, szükség volt a seregre máshol is. Ez a tény, a sebesülés és az egyre zordabbá váló időjárás arra bírták a mongol sereget, hogy visszahajózzanak a kontinensre. Hogy vissza fognak jönni, nem volt kétséges, hogy mikor, az igen.

   A japán harcosok most már megismerték az ellenfelüket. Egy fogságba esett mongol arra a kérdésre, hogy miért lőtték le a párviadalra kiálló embereiket, csak a vállát vonogatta. Ők csak azt látták, hogy jön feléjük egy fegyvereivel hadonászó, ordibáló ember, és különben sem beszélgetni érkeztek a szigetre…

   Ja, gondolom, jókat derülhettek e komor fickók a számukra furcsa hadviselésen. Arcukra aztán ráfagyhatott a mosoly, a japánok tényleg elképesztő vadsággal vetették magukat a csatákba. Két, a végletekig kemény harcos nemzet találkozott ott a kietlen sziklákon.

   Hogy melyik lesz a győztes, ekkor még rejtély volt. Az elkövetkező években Kamakura az ország nyugati vidékein élő vazallusai közül sokat Észak-Kjúsú védelmével bízott meg, mert ide várták  a következő inváziós sereget is. Itt volt a Hakata-öböl, amely képes volt nagy létszámú hajóraj befogadására, ezért sietve nekiláttak falat építeni az öböl köré. Ezzel kívánták feltartóztatni a mongolok hírhedten hatékony lovasságát.

   1281-ben a mongolok vissza is tértek, nem szoktak ők hozzá a kudarchoz. Ezúttal óriási, egyesített koreai és kínai hajóhaddal érkeztek, mongol elit egységekkel és parancsnokokkal. A Hakata-öbölhöz érkező  inváziós sereg a becslések szerint száznegyvenezres volt – a legnagyobb tengeri expedíciós haderő, amit a világ addig látott.

   A mongolok a nagyszabású lovassági hadműveletekhez voltak szokva, amelynek sehol és senki nem tudott még ellenállni. Emellett olyan korabeli „csúcstechnikás”fegyvereik is voltak, mint a katapultból hajítható puskaporos bomba, a lándzsa nagyságú vesszőket kilövő vagy több tucat átlagos méretű nyílvesszőt sorozatban kilövő számszeríjak, különböző füstöt okádó és olthatatlan tűzzel égő gyújtóbombák. Ezeket a boszorkányos praktikákat nagyrészt a legyőzött kínaiaktól vették át, egyszerűen minden érdekelte őket, amivel hatékonyabbá tehették seregüket.

  Ezzel a félelmetes nagyságú és harckészültségű  hadsereggel állt szemben egy maroknyi, csakis párharchoz szokott, mindenre elszánt busi. A japán busi a középkori lovagnak felel meg, ekkor még nem használták a később legendássá vált szamuráj szót. Ezek az emberek, aki szembenéztek a mongolokkal, lettek a szamuráj eszme létrehozói. Aligha tudták még akkor, hogy legendákká válnak, egyszerűen csak a hazájukért harcoltak és büszkeségük sem engedte, hogy hátráljanak.

   A mongol előretörést lelassította a fal, és az öböl szűk vizein fürgébben mozgó kisebb japán hajók szűnni nem akaró támadása. Előbb-utóbb persze így is érvényre jutott volna az elképesztő számbeli fölény, de mielőtt a hódítók teljes haderejüket felsorakoztathatták volna a parton, kitört a tájfun. Ebben az évszakban ez nem volt jellemző, de most korábban érkezett és elpusztította a mongol flottát, katasztrófába döntve az egész inváziós vállalkozást.

   A japánok szemében ez a tájfun a kamikaze volt, az „ isteni szél”,amely megvédte az istenek földjét a külső hódítóktól. Kami, azaz isten, és kaze, azaz szél, a japánok úgy érezték, maguk az istenek védték meg országukat. Az incidens óriási jelentőséggel rendelkezik a japán történelmi emlékezetben, és erősítette sok japánnak azt az irracionális meggyőződését, hogy az ő országuk szent és sérthetetlen.

    Erről az isteni szélről nevezték el a második világháború végén harcba dobott öngyilkos japán pilótákat is kamikazéknak. A fogalom ma is használatos, azokat az akciókat nevezzük így, ahol a sikerre látszódik ugyan esély, de a túlélésre nem. Biztosan ismered a régi viccet te is, amikor a kamikeze oktató így szól a tanítványaihoz:

-         Figyeljetek, mert csak egyszer mutatom meg…

   Japán mindenesetre megmenekült, Kubiláj hatalma pedig megrendült. Az addig legyőzhetetlen mongol sereget megfricskázta egy ismeretlen sziget néhány elszánt harcosa, óriási volt a presztízsveszteség. Alapjaiban reszketett meg az amúgy is mind ingatagabbá váló rendszer, Kubiláj pedig nem volt elég karizmatikus egyéniség ahhoz, hogy megfékezze a hanyatlást. Nagyapja, a Világ Ura soha nem engedte volna, hogy szégyenszemre elkullogjanak seregei. Lehet, az egész birodalma katonája kellett volna a sikerhez, de Dzsingisz nem az a fajta volt, akit csak úgy el lehet zavarni.

   Mindegy, ez már csak teória, akkor és ott már Kubiláj volt a nagy kán. Kínában felvette a Mennyei Birodalom élvhajhász életmódját, egyre messzebb került a harcos kánok életmódjától. Majd minden hódító, győztes nép így járt a történelem során, Sarukkintól Nagy Sándoron át, Attila hunjai, Róma elpuhult fiai, végtelen a sor. Igen, az éhes farkas nagyot harap és vadul támad, de ha nem kell harcolnia többé?Ha helybe hozzák az ételt, puha fekhely, készséges farkasszukák egész nap?Ha már vonyítania sem kell, mert megteszik azt is helyette?

   A történelem, ez már ezerszer bebizonyosodott, ismétli önmagát. Kubiláj egész életében Dzsingisz árnyékában élt, valahol meg lehet érteni őt is. Bár tanácsadói óvták Japántól, mondván, nincs ott semmi értékes, viszont sok áldozattal jár a hódítás, megmakacsolta magát. Gondolom, bizonyítani akart, de sorsát nem kerülhette el.

    Ekkora sereg szállításához óriási flotta kellett volna,  de az nem állt rendelkezésükre. Rohamos gyorsasággal összetákoltak egy hajóhadat, de az természetesen éppen csak megfelelt a célnak. A koreai és kínai katonák sem repestek az örömtől, hogy egy kopár szigeten halhatnak meg, a zsákmányszerzés esélye nélkül, mert az a mongol parancsnokokat illette. Demoralizált katonák, gyenge hajók, civakodó vezérek, végsőkig elszánt ellenfél, a tetejébe egy jókora tájfun. Az eredmény? Irtózatos anyagi és emberveszteség az egyik oldalon, eufórikus öröm a másikon. Ja, „c’est la guerre”…

Hát, ezt jól kiveséztük Icsikaváékkal, a szaké és a pálinka közlékennyé tett bennünket. Minden szó igaz, amit meséltem, csak szerintük a párbajok nem úgy történtek pontosan. Igaz, ami igaz, a mongolok galád módon csakugyan lenyilaztak néhány bátor japán harcost, de ők aztán irgalmatlanul elverték őket. Jó, legyen így, rájuk hagyom, végül is ők nyertek a végén csakugyan.

    Megtudom tőlük, hogy valóban ez volt a régi Japánban a bevett szokás csaták előtt. Egy klánrendszeren alapuló társadalomban a származás fontos tényező, s a csaták egyik jellegzetes vonása a hivatalos kihívás intézménye volt. A csapat vezetője vagy valamelyik más híres harcos előrelovagolt, nevét és rangját hangosan kiáltva, leghíresebb őséig, általában egy hercegig vagy császárig fennhangon visszavezetve családfáját. Ez volt az „udzsibumi o jomu”, magyarul a családfa felidézése. A busik általában megmondták a nevüket, ha megkérdezték őket, például egy párbajban a csata forgatagának kellős közepén, de el is hallgathatták azt bizonyos esetekben. Így tettek akkor, ha az ellenfél születése vagy tiszte okán egyértelműen alacsonyabb rangú volt nála.

   Na, a mongoloknál ilyen aztán nem volt csata közben. Fejbe vágtak ők mindenkit, aki karddal jött feléjük, mit bánták ők, hogy király vagy koldus az illető. Micsoda barbár szokás ez egy japán szemében…

  Azért számomra ez a módszer életszerűbb, bár a mi történelmünk is bővelkedik híres párbajokban. Minden hadakozó népnél akad ilyen jócskán, minden harcosban él a vágy, hogy kitűnjön bátorságával vagy tudásával.

   De ha már íjászfesztiválon vagyunk és beszélgetőpartnereim japánok, felemlegetünk egy másik híres esetet is. Nem tudom, de ha egy kicsit iszom, egyre több történet villan be:

   Az úgynevezett Genpei háborúban, ahol a Taira és a Minovara család hadakozott a Japán fölötti hatalomért, egy tengeri csata előtt a híresebb harcosok szokás szerint kihívták egymást. A kihívások mellett nyilak is röpködtek a levegőben, a nagy erejű íjászok megpróbálták lelőni az ellenfél soraiban álló parancsnokot, vagy valamelyik más, jól felismerhető, híres harcost.

   Egyszerre csak elhallgattak a Minovara harcosok, az íjászaik abbahagyták a lövöldözést. Egyetlen magányos ember feszített már csak íjat, Josicune tábornok leghíresebb íjásza, Naszu no Joicsi.

  Ellenfeleik, a Tairák egy arany Nappal díszített piros legyezőt erősítettek egyik hajójuk árbocának csúcsára, ezt lőtte át nyilával a parton álló Joicsi. A nem mindennapi lövést mindkét oldalról taps és üdvrivalgás fogadta. Az egyik Taira-harcosra olyan nagy hatással volt a mesteri találat, hogy felkelt a helyéről és eljárta egy rituális tánc első lépéseit.

   Őt is nagy taps fogadta, de akadt egy ember, akinek nem tetszett a magánszám. Jusicune, a rideg vezér megparancsolta íjászának, hogy lője le a táncoló busit, ami meg is történt. A Tairák ez alkalommal már nem örvendeztek, és bár a Minamoto oldalon most is felcsattant a taps, egyesek úgy vélték, ez indokolatlan kegyetlenség volt.

    Talán igazuk is volt, de senki nem mondhatja, hogy a háború szép és nemes dolog. Jusicune harci képességei legendásak voltak, talán csak Mijamoto Muszasi híresebb nála, pedig a japán történelem bővelkedik a nagyszerűbbnél nagyszerűbb harcosokban. Hogy mi volt az oka az indokolatlannak tűnő kegyetlenségnek, ma már nehéz kideríteni. Talán csak nem szerette, ha gúnyolódnak rajta, esetleg félelmet akart plántálni ellenfeleikbe. Mindenesetre seregeit győzelemre vezette, elképesztő körülmények között is. Egyetlen dologra nem volt felkészülve, arra, hogy saját testvére árulja majd el azután, hogy megszerezte számára a hatalmat.

    Ilyesmire az európai történelemben is akad jócskán példa. Jusicune ettől függetlenül, vagy éppen ezért legenda lett. Egykorú leírások szerint jelentéktelen külsejű, dülledt szemű, kapafogú emberke volt, mára daliás hősként jelenik meg a színdarabokban, filmeken. Biztos, hogy nagyon tudott verekedni, állítólag a tenguktól, a japán erdők szellemeitől leste el a fortélyokat. Hogy büszke ember is volt, arra legyen bizonyság egy újabb történet.

    Josicune a fent említett csatában a tengerbe ejtette íját. Saját maga mentette azt ki lovon ülő katonái és a csónakokban közeledő Tairák közül, nem törődve a körülötte repkedő nyílvesszőkkel. Amikor magas rangú hűbéresei szemére vetették, hogy fölösleges kockázatot vállalt, így felelt:

-         Nem azért tettem, mert sajnáltam az íj elvesztését. Ha olyan hatalmas íjam volna, hogy két-három ember sem tudná felajzani, mint amilyen nagybátyám, Tametomo íja, boldogan hagynám, hogy az ellenség kezébe kerüljön. Ez viszont egy gyenge íj, amit ha megtalálnak, kacagnának, s azt mondanák:

-         ”Ez volna hát a Gendzsik fővezérének, Josicunénak az íja?”

-  Ez elviselhetetlen volna. Még életem kockáztatása árán is vissza kellett szereznem…

 Hát így mentek akkoriban a dolgok Japánban. Sokat nem változtak, én mondom neked, pedig eltelt Josicune óta több, mint nyolcszáz év…

   Mindenesetre valahogy elszakadtunk egymástól és a történelemtől, bár kimeríthetetlen a téma. Nagyon szeretem a régi híres harcosokról szóló kis történeteket, van is egy pár már a tarsolyomban. Remélem,  nem unod őket, mert lesz még egy pár biztosan…

    Másnap reggel, érthető okokból, kicsit később mentünk le reggelizni. Most a felvidéki magyarokkal ettünk együtt, a Fekete Sólyom hagyományőrző csapat tagjaival. A vezetőjük Bogár Peti és a felesége, Vali. Őket láttam már fellépéseken, nagyon ügyesek, látványos a bemutatójuk. Peti őserő, van egy százötvenes Kassai íja, nem gyerekjáték, annyit mondhatok. Ha esetleg nem tudnád, mit jelent e szám, akkor elmondom, hogy az íjak erejét fontban adják meg, angolszász módon. Tehát egy százötven fontos íj kihúzásához megközelítőleg annyi erőt kell kifejteni, mint a földről felemelni egy hetvenöt kilogramm súlyú tárgyat egy vékony zsinórnál fogva…

    Ideadta tegnap e „játékszert”, hogy húzzam ki nyugodtan, de kétszer nem lépek ugyanabba a folyóba én sem. Mónus Józsinak volt egy hasonló förmedvénye, egy száznegyvenes Grózer, csodaszép volt és embertelenül erős. Ha jól emlékszem, egy haditorna versenyen adta a kezembe, én meg hülye fejjel nekiugrottam. Ki is húztam majdnem háromnegyedéig, de a könyököm úgy megrántottam, hogy alig bírtam emelni, rá is ment az a verseny.

   Most csak udvariasan belekapaszkodtam, de nem „tettem bele magam”, nem akartam megint pórul járni. Van valami trükkje szerintem, Mónus Józsi az egész testét megdolgoztatva húzta ki egészen, a nyakán az erek teljesen kidülledtek. Látván az erőfeszítését, nem éreztem el nem múló vágyat arra, hogy én is ily módon húzzam ki az íjat. Ha csak így lehet, ott egye meg a fene…

   Egy régebbi versenyről beszélgetünk, felemlegetjük egy közös ismerősünket, Sobotát, egy kitűnő szlovák íjászt. Abszolúte fanatikus, találkoztam már vele két versenyen is, igaz, ő long-bow-s, vagyis angol hosszú íjjal lő. Igaz, nem bánthatjuk ezért, szlovák íj tudomásom szerint nincs. Ámbár, ha Ficot kérdezzük…

   Az itt jelen lévő nemzeteknek megvan a maga íjászkultúrája. Kinek nagyobb, kinek kisebb, de valószínűleg akárkit kérdeznék meg, mindenki tudna híres, legyőzhetetlen íjászt mondani népéből, akinek mi esetleg még hírét sem hallottuk. Robin Hood csak azért lett világhírű, mert számtalan könyv, novella, ének és film dolgozta fel kalandjait. Elképzelhető, hogy volt híres román vagy szlovák íjász is, csak mi nem hallottunk róla.

    El is határoztam, hogy utánajárok a dolognak. Éppen az asztalunk mellett mennek el a kínaiak, viszik vissza a tálcákat. Elől a Boss, utána Áron, majd a kínai haverom, a hősszerelmes férj. Sandán néz a koma, de nem reagálok rá, egyrészt nem is emlékszem a történtekre igazából, másrészt meg úgysem tudok már változtatni rajta.

    Megállítom őket, majd Vali segítségével, aki jól beszél angolul, megkérem őket, hogy meséljenek híres kínai íjászokról.

    A vezetőjük jelzi, hogy ők aztán bővelkednek híres harcosokban, de most el kell mennie, mert kezdődik a szeminárium, ahol ő az egyik előadó, de utána szívesen mesél a nagy kínai íjászokról.

   Áron, a legjobb lövészük és a „sógor”marad, elmesélnek egy ősi mesét Ji-ről, a nagyerejű madarászról. A kínai mondavilág egyik ismert alakja szerintük, és nincs okom kételkedni ebben, szóval ez a Ji mintegy mellékállásban híres mesterlövész is volt.

   Történt pedig, hogy a világ teremtői a teremtés hajnalán 10 napot teremtettek az égre, hogy ha valamelyiknek baja támad, legyen helyette másik, nehogy az emberek az éltető napsugarak nélkül maradjanak. Egyszer azonban megbolondult a természet, és mind a 10 nap egyszerre ment fel az égre. Olyan hatalmas meleget árasztottak, hogy a folyók kiszáradtak és minden elpusztulni látszott, az emberek barlangokba húzódtak.

    Jao császár volt akkor az uralkodó, aki kétségbeesetten kereste a megoldást, mikor hírét vette a nagyerejű íjásznak. Hamar érte küldte embereit és egy mágikus íjat adott Ji-nek, hogy lőjön le kilenc napot az égről, mert különben elpusztul a világ.

   Ji tökéletesen megoldotta a feladatát, a kilenc napot kilenc lövéssel szép sorban lelőtte az íjával. Az emberek megkönnyebbülten bújtak elő, és Istenként kezdték tisztelni a nagy vadászt.

  Érdekes történet, nem ismertem eddig. Kár, hogy Áronék is elsietnek, érdekelt volna a történet folytatása. Mi lett a jutalma a nem mindennapi hőstettnek? Gondolom, egy világszép hercegnő feleségnek, hacsak a kínai mesék nem más kaptafára készültek.

   Éppen erről beszélünk Valiékkal, amikor a szomszéd asztalnál ülő hindu íjász kollégák nagy tisztelettel átszólnak, hogy nekik is vannak íjásztörténeteik. Nem akarták, de véletlenül belehallgattak a kínaiak meséjébe, és szeretnének elmondani ők is egyet. Természetesen örömmel fogadtuk őket, elvégre ez egy íjász találkozó, bennünket pedig amúgy is érdekelnek a legendás íjász teljesítmények.

   Már ott is vagyunk a hindu mitológia alapművében, a Rámájánában. Ráma –csandra, azaz a holdas Ráma, a háromezer éves mese hőse elsőszülött fiú volt az Ajódhá királyságban. Kalandjait most ne részletezzük, elég az hozzá, hogy a szomszédos Vidéha királyság ura, Dzsanaka birtokában volt a Viharisten, Rudra csodaíja. A királynak természetesen volt egy gyönyörű lánya is, Szítá, aki már számtalan kérőt utasított vissza. Dzsanaka versenyt rendezett, ahol a fődíj a lánya keze volt, cserében csupán a csodálatos íjat kellett felajzani és kifeszíteni. Ez egyedül Rámának sikerült, így megkapta a szépséget, és gondolom, az íjat is, ezt elfelejtettem megkérdezni.

   Később bonyodalmak akadtak, egy tízfejű démon szemet vetett az új asszonykára, és elrabolta azt. Magával vitte a birodalmába, Lanka szigetére, amit ma Sri Lankának hívunk, de régebben Ceylonként ismerhettük. Ráma csak a sziget elűzött majomkirálya segítségével tud felesége után eredni, aki hidat épített a sziget és India között, és majomhadát is a hős rendelkezésére bocsátja. Indra isten is segít, naplándzsája és csodaszekere segítségével aztán Ráma már könnyűszerrel legyőzi a gonosz démont, s királyként térhet vissza hazájába a feleségével.

    Mindezt egy idősebb, de még mindig nagyon szép hindu hölgy meséli el, kifogástalan angolsággal. A társaságában van még a kisfia, aki nagy figyelemmel csüng édesanyja szavain és egy fiatalember, aki most közbekotyog. Szerinte egy másik Ráma-mítosz is létezik, ahol a hős elűzi maga mellől szépséges asszonyát, mert az a szigeten eltöltött időben hűtlenkedett.

   Nemigen volt más választása, gondolom én, de a hölgy szeme villanása nem sok jóval kecsegteti a tudálékos ifjút. Mondjuk, minket az íjász része érdekel a meséből, bár ez az íjfeszítéses sztori kísértetiesen hasonlít Odüsszeusz történetéhez.

    Közben egy másik hindu is csatlakozik a meséléshez, ő, ha jól sejtem, malaysiai. Az ő meséjének is egy íjászverseny az alapja, amit Druapa király hirdetett meg. A fődíj nem meglepő módon, az uralkodó  leányának keze volt itt is, azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy mesésen szép volt Draupadi királylány is. Akkoriban kellett volna íjászversenyeken indulnom nekem is…

   Szóval, a nem kis tétért zajló versenyen indultak a szomszédos királyságból éppen menekülő Pandava hercegek is. Magától értődően hatalmi harcok álltak a háttérben, apjuk, Pandu király halála után gonosz unokatestvéreik vették át a hatalmat. A Pandava hercegek elmenekültek, hogy sereget gyűjtsenek, így kerültek az íjászversenyre.

   Anyjuk azt tanácsolta nekik, hogy igazságosan osztozzanak meg a nyereményen, lehet, nem tudta, mi lesz a díj. Az öt herceg együtt nyerte meg a versenyt, így Druapa király kénytelen volt nekik adni lányát. Draupadi így lett egyszerre öt férfi felesége, érdekelt volna a véleménye a hirtelen jött bőségről. Mindenesetre követte férjeit a száműzetésbe is, mígnem azok 18 év csatározásai után visszakerültek jogos trónjukra. Nem lehetett unalmas az ő élete sem…

    Nem tudom, de ezek a hinduk nem tudnak mesét szerelem és bujaság nélkül elmondani, az már biztos. Ezek után már nem csodálkozhatunk, hogy a Káma Szutrát is ők írták…

    Megköszöntük az érdekes történeteket, majd gyorsan összekaptuk magunkat, mert csak perceink maradtak a szeminárium kezdéséig. Ha jól láttam az előzetes kiírást, a kanadai tanár, egy ausztrál távlövész, a kínai prof és a lengyel cimboránk lesz a délelőtti előadó.

    Gyönyörű helyen tartják az előadásokat, valami konferencia terem lehet, fejhallgatók minden székhez, jegyzetfüzet, toll bekészítve. Angol nyelven tart előadást mindenki, belehallgatok a fülesbe, át lehet kapcsolni koreaira is, ha akarok. Nem akarok, magyart szeretnék, de az nincs. Még hogy csúcstechnika?Amikor még magyarul sem tudnak?

    Leskelődöm, a többieket nézem, néhányan tényleg figyelnek, ők, gondolom, bírják a nyelvet, de a legtöbben csak mímelik az érdeklődést. Páran már bókolnak is, valószínűleg ők is éjszakai szemináriumon vehettek részt, mint mi. Az úgynevezett kultúrnépek képviselői megtanultak ilyen helyzetben színlelni, de hogy viselhetik ezt például a mongolok, akik nem is beszélnek angolul?

    Tényleg, hogyan? Keresem őket a teremben, majdnem tele van egyébként, de Dzsingisz népét nem látom sehol. Egyedül a tolmácsukat fedezem fel, de az is csak kornyadozik leghátul, felőle a maghasadásról is tarthatnák az előadást, vagy a szupravezetőkről.

   Gondolhattam volna, hogy mongol barátaimnak több eszük lesz annál, hogy itt ücsörögjenek, amikor annyi minden mást is lehet csinálni egy ilyen szép verőfényes délelőtt. Az első adandó alkalommal lelépek én is, de azért magammal hozok két könyvet a szemináriumról. Angol és koreai nyelven íródott, majd Egerben lefordítom valakivel, mert amúgy érdekesnek ígérkezik.

    A délután így eltelt egy kis sziesztával, mert gyanúm szerint az este megint erős lesz. Vacsora után megszokott helyünkön, némi védőitallal felszerelkezve beszélgetünk, de tízpercenként megjelent egy-két figura, hogy tudását megossza velünk. Egy idő után immunissá váltam, csak az egzotikusabb arcoknál figyeltem. Ilyen volt például a tanzániai barátunk, akivel már a versenyen összehaverkodtunk.

    Nem semmi csapat az övék sem. Két hölgy van velük, óriási mellekből és fenékből áll mindkettő, és három úriember, akik összsúlya nem éri el a vékonyabb hölgyét sem. Vékonyabb, szóval relatíve, nem szeretnék egy sallert a leányzóktól. Egyébként állandóan mosolyognak, énekelnek, riszálják magukat, imádják az életet.

   A három tanzániai férfiú közül csak egy lő a versenyen, míg a másik folyamatosan kommentál mindent angolul, állítólag újságíró. Harmadik társuk nem lő, nem beszél, csak pislog egész nap. Nem tudom, mi a beosztása, de a hölgyek körbedongják, így ő lehet a főnök.

    Az országok bemutatkozásakor káprázatos produkcióval rukkoltak elő, volt szerencsém megtekinteni. Nem a hivatalos megnyitón léptek fel, mint a többi csapat, mert ők később érkeztek csak, így a verseny napján tarthatták meg a bemutatójukat. Így jártak jobban, mert az összes versenyző, kísérő és bámészkodó őket figyelte.

    A két túlsúlyos fekete Madonna megjelent a színen, egyik kezükben egy összecsukható kisszék, a másikban egy kókuszdió. Közöttük peckesen lépdelt egy apró emberke, aki a hölgyek válláig érhetett, piros kockás takaróba öltözve. Ő egy machetát és egy fadobozt cipelt magával. Folyamatosan ment az Afrikára oly jellemző zene, mindhárman ritmusra mozogtak. A narrátor közölte a szép számú közönséggel, hogy most egy igazi, hamisítatlan afrikai munkafolyamatot láthatunk.

  A kis ember leterített egy gyékényt a földre, a hölgyek kinyitották a székeket és elhelyezkedtek rajtuk. Emberünk, akiről ekkor még nem tudhattuk, hogy ő Tanzánia hivatalos íjászmestere, elkérte az egyik pihegő asszonyságtól a kókuszdiót, majd ügyesen kettévágta a machetával. Arcán üdvözült mosollyal kiitta a kókusztejet, majd a hölgyek kezébe adta a félbevágott kókuszdiókat.

   Alighanem elfáradhatott e kimerítő munkálatokban, mert ezek után lefeküdt a gyékényre és a fadobozból előszedett figurákkal játszadozott. Ő megtette a dolgát, következzék a jól megérdemelt pihenés. Tanzániában rend van, mert az asszonyok is tudták a dolgukat egyből.

    A székeik úgy voltak kifaragva, hogy a fogantyújuk egy rövid rúd volt, egy kis fagömbbel a végén. Rátették a kókuszdiót és villámgyorsan lereszelték a dió tartalmát, közben persze énekeltek. Talán egy perc, ha eltelhetett a nyitástól, és egyikük máris körbekínálta a frissen reszelt kókuszbelet.

   Természetesen megkóstoltam én is, nem volt rossz. Állítólag nagyon tápláló, meg így frissen más, mint a szárított, ízesített, becsomagolt változata. A tanzániai különítmény óriási taps közepette elvonult, hogy kisvártatva megjelenjen a kókuszkirály, most már macheta nélkül, de már íjjal a kezében.

   Hát, húgom, azt az íjat látnod kellett volna. Szerintem néhány nappal a verseny előtt gyárthatták, mert ha az őslakosok ilyen fegyverekkel harcoltak annak idején, nem csodálom, hogy olyan nehezen vívták ki a szabadságukat. Gyerekméretű játékszer, egy kérgétől megfosztott gally, befestve Tanzánia nemzeti színeivel, bálamadzag mint ideg, a nyílvesszőkre nem is vesztegetek szót.

    Nem lihegték túl a felkészülést, mármint íjász szempontból. Kókuszból felkészültek, gondolták, ez elég lesz. Kíváncsiságom felkeltették, így nyomon követtem versenyzőjüket, aki rendkívül magabiztosan állt az első célhoz.

   Néhányszor még el is találta az őzet bámulatos fegyverével, komolyan mondom, nem semmi tett volt azzal a gyalázatos tákolmánnyal. A tanzániai küldöttség önfeledten tombolt, ekkora sikerre nemigen számítottak.

   Ekkor szóltak nekik, hogy van még néhány cél, talán fáradjanak át a kettes pályára. Természetesen, nagyon szívesen, a vidám csapat átvonult a magyar tüzes kerékre. Nemes Pisti barátunkat érte az a szerencse, hogy egy csoportba került e rettenthetetlen vadásszal.

   Pista nem ismeri a tréfát az íjászatban, először furcsán nézett az elképesztő íj tulajdonosára. Miután kilőtte az öt vesszőjét, csodálkozva nézte az apró emberke szenvedését, aki a második vesszőjével birkózott éppen. Pistának azért már derenghetett, hogy a fickó nem éppen Robin Hood egypetéjű ikertestvére, a hármas pályán meg már egyenesen megszánta az elszánt bajnokot.

   Afrika rettenthetetlen lövésze bátran lövöldözött kétségkívül dekoratív, ám távlövésre teljesen alkalmatlan íjával, jó harminc méterre potyogtak le a vesszői, a probléma csak az volt, hogy a cél hatvan méterre volt kitéve. Két kísérlet után Pista elunta a meddő próbálkozást, és átadta az íját a hálásan vigyorgó emberkének. Nem kis derültséget keltett a fickó lövése, mert egyszerűen nem tudta rendesen kihúzni a negyvenhatos íjat, igaz, nem is negyvenkilós emberekre lett az tervezve. Végső kétségbeesésében lefeküdt a földre és lábait is segítségül hívta a művelethez, lábujjait úgy használva, mint egy csimpánz, míg az ideget két kézzel feszítette ki.

   Láttam már én is néhány egyedi stílusban lövő íjászt, de ez magasan vitte a pálmát. Tomboló tapsvihar tört ki, amikor a kis fickó valahogy  eltalálta a mongol célt, élete lövése lehetett. Óriási dérrel-dúrral vonultak át a kilencven méterre, komoly tömeg kísérte a próbálkozásait. Ide nekem az oroszlánt is, gondolhatta a népszerűségben valósággal lubickoló tanzániai, aki persze bátran rádurrantott a koreai célra is. Ugyan nem találta el, de egyértelműen ő volt a nap embere. Egyébként volt érzéke az íjhoz, csak nem ilyen tákolmánnyal kellene lőnie, de hát ez nem az én tisztem eldönteni.

    A verseny szünetében meglátogattuk a standjukat, a fekete Madonnák ültek a székükön és énekeltek, a mesterlövész pedig vigyorogva pózolt a fotósoknak. Az újságíró folyamatosan lökte a PR-t, míg a főnök a háttérben cigarettázott. Megnéztük a kiállított tárgyakat, egy eredeti teknősbéka páncélból készített pajzs rabul ejtett. Mónus Józsinak is nagyon tetszett, de nem tudtunk érdeklődni az áráról, mert sokan voltak nagyon.

   Este először a lövész jelent meg, arcán az örökös mosoly. Pistával megölelgették egymást, majd evett, ivott becsületesen, végül Palitól kapott egy pólót. Boldogan távozott a zsákmánnyal, ámbár szerintem olyanból, mint ő, hárman is belefértek volna. Mindenesetre nem hiszem, hogy Tanzániában túl sok magyar címeres mezben szaladgáló emberke akad, ha véletlenül arra jársz és ilyennel találkozol, akkor az valószínűleg a barátunk lesz…

    Később megjelent az újságíró is, komoly beszélgetésbe merültek Palival. Engem érdekelt volna a teknőspajzs, ezért Palin keresztül érdeklődtem az áráról.

    Egyszerű kérdésnek szántam, de a figura vagy tíz percen át beszélt. Nem írok le mindent, amit elmesélt, lényeg, hogy megtudhattuk tőle, hogy Tanzánia egy hihetetlenül dinamikusan fejlődő afrikai ország, és ő nagyon büszke arra, hogy a lakosa lehet. Lerázták az imperialista rabigát, vége a sötét elnyomatás éveinek, annak, hogy aprópénzért kiárusítsák országuk páratlan nemzeti kincseit. Néhány éven belül a világ gazdasági nagyhatalmai közé kívánnak jutni, stb. Amikor idáig ért a mondanivalójával, ránk tekintett, majd mintegy mellékesen odavetette:

-         Ötszáz dollár a pajzs…

    Hát, öcsém, te tényleg tudsz valamit. Úgy látom, a tanzániai gazdaság tényleg jó kezekben van, lehet, hogy folytatódik a kiárusítás, de hogy immár nem fillérekért, az biztos.

   Mára elég, alvás. Teknőspáncél nélkül…