Kedves húgom, drága Edit!

    Utolsó levelem írom Dél-Koreából, legalábbis idén. Jövőre jó lenne megint eljönni, van néhány arc, akivel szívesen találkoznék újra. A versenyen is szeretnék jobb eredményt elérni, meg egy-két figurával egyszerűen nem lehet betelni…

    Ma Baekjében voltunk, ami valamiféle skanzennek tűnt, közepén az uralkodók nyári palotájával. Az gyönyörű volt, aprólékos munkával kifestett gigantikus oszlopok, vallási és harci tárgyú festés mindenütt. Rengetegen voltak itt, főleg gyerekek. Szervezett csoportokban nézelődtek, mindegyiknél csúcsminőségű telefon, amivel nemhogy képeket, egész filmeket tudnak felvenni. Meg is teszik.

    Megtekinthettük a koreaiak mindennapi életmódjukat, középkori környezetben. Falakkal körbezárt kis falvak, apró házak, fából és bambuszból készült bútorok. Hátul hatalmas edények, ezekben készült a kim-csi, a koreaiak nemzeti étele.

    Káposzta, rothasztott hal, valami fűszer, van aki imádja. Én magam nem tartozom ebbe a táborba, további életem el tudom képzelni e remek étel nélkül is.

    Délre végzünk, egy étterembe visznek bennünket, ahol végre valami emberi fogyasztásra alkalmas ebédet kapunk. Minden asztalon egy serpenyő, tele sülő hússal, aprócska szerkezet tartja melegen. Barna, erős szaftban úszik az egész, nem tudom, mi a neve, de talán ez hasonlít a legjobban a hazai ízeinkre. Azt sem bánom, ha tényleg kutyahúsból csinálták, bár abból állítólag már tilos.

   Itt, Dél-Koreában is tevékenykednek a nemzetközi állatvédő szervezetek, ez kihatással volt egynémely ősi hagyományukra. Nem tudtam például kígyós pálinkát venni. Még fiatal koromban akadt a kezembe egy üveg koreai pálinka, amiben egy kígyó volt, ma is emlékszem az ízére. Hogy ez valami nemzeti italuk volt, vagy itt is csak kuriózum, nem tudom, mindenesetre az eladó hölgy mély sajnálattal közölte, hogy nem árulnak már.

    Mindez már az ebéd után történt, amikor egy nagy áruháznál kitettek bennünket vásárolni. Vettem néhány érdekességet, meg ha már a kígyós verzió nem jött össze, apámnak vettem egy ginzeng gyökeres italt. A nagy gyökér jól mutat az üvegben, élettani hatása pedig közismert. Vágyfokozó, az agyműködést serkentő hatása legendássá teszi a ginzenget, az örök fiatalság szimbólumának tekintik. Akár igaz, akár nem, eszelős mennyiségben termelhetik, mert egy gondola csak vele van tele. Szárítva, szeletelve, nyersen, főzve, füstölve, italban, kapszulában, cukorkában, minden féle formában.

  Az utca tele emberekkel, mindenki siet valahová. Itt nem nagyon láttam ráérősen bandukoló emberkéket, és szinte kivétel nélkül telefonálnak menet közben is. Már az egészen kicsi gyerekek is a legmodernebb, érintő képernyős csúcstelefonokkal bűvészkednek, félelmetes még nézni is, ahogy jár a kezük a masináikon. Lehet, a cipőjét sem tudná magától befűzni, de a technika kezes bárányként engedelmeskedik nekik. Hová rohan ez a világ, nem tudom, de nem sok jóval kecsegtet, az biztos. Egy dolog ez a fene nagy fejlődés, más dolog az, ahogy elmegyünk dolgok mellett.

   Mindenesetre az sem akármilyen produkció, hogy egyik-másik figura akkorákat köp az utcán, mint egy birsalma. Amikor az elsőt láttam, azt hittem, hogy csak egy különlegesen túlképzett tuskót találtam, de most, a hatodik nap már tudom, hogy ez itt népszokás. Végül is, igazuk van. Rájuk jön a köphetnék, mit csináljanak? Gondolom, a szellentéssel és a büfögéssel is így vannak. Remélem, egyéb vágyaiknak azért tudnak parancsolni…

   Miután bevásároltunk, kinézelődtük magunk a belvárosban, majd feltereltek minket a buszra. Összességében tetszik az ország, csak az a  furcsa, hogy itt mindig irányít valaki bennünket. Délelőtt is, a királyi palotánál, miután kigyönyörködtük magunk a gyönyörűen faragott királyi jelképekben, a bambuszrügyben és a hattyúban, egyből odapattant néhány önjelölt vezető. Egy kis sétára invitálták a csapatot, mi pedig birkaként követtük őket.

  Több helyen is megállhattunk, Sanyi és Robi beöltöztek koreai hadvezérnek, nem semmi látvány volt. Egy színpompás, dobokkal és harci tánccal tűzdelt bemutató nagy hatással volt ránk, a végén pedig a műsorszám vezetője fantasztikus magánszámot adott elő. Kicsinyke süvegén, amit vékony szíjjal rögzített a fején, volt egy több méter hosszan kígyózó szalag, amely követte fejének mozdulatait. A társai fékevesztetten verték a dobot, a kis emberke pedig néhány percig óriás lehetett. Boszorkányos gyorsasággal pörgött, forgott, a szalag pedig látványosan követte minden rezdülését. Lenyűgöző volt, tényleg…

   Szerettünk volna tovább is nézelődni, de bizonyos helyekre nem tudtunk bemenni, nekem legalábbis nem sikerült. Aránylag nagy szabadságot kaptunk, szabadon nézelődhettünk, bár némelyikünk külön őrzőt kapott. Egyet én is, először azt hittem, ez külön megtiszteltetés, később gyanússá vált a dolog, mert néha nemes egyszerűséggel tovább rángatott egyes helyekről.

   Gondolom, nem nézett Észak-Koreainak, szerintem csak sietett, vagy a hírem megelőzött, mert amikor egy csapat viháncoló fiatal koreai leányzó fényképet akart velem, és én hajlandónak mutatkoztam erre, leordította a fejük. Nem értettem persze, de nem is kellett szinkrontolmács. Azért remélem, nem azt mondta, hogy én vagyok a Hasfelmetsző Jack. Biztos csak annyit vetett oda, hogy a manus politikai, és az állam vendége. Hihetetlenül tisztelik itt az államot, mondjuk érthető. Ha nálunk is ilyen gazdaság lenne, mi is tisztelnék. Amilyen a mosdó, olyan a törölköző…

   Inkább a fickó modorán lehetne árnyalatnyit csiszolni, elég keresetlen módon ordított szegény, megszeppent hölgyekkel. Ők csak kíváncsiak voltak a nyugati óriásra, vagy csak szórakozni akartak egy kicsit, netán az angoltudásuk fejleszteni, de nem, Korea oroszlánja a helyén volt. Ámbár errefelé inkább a tigris volt őshonos, ez a pompás állat a jelképük sokszor. Ha jól emlékszem, a dél-koreai VB-nek is egy kis tigriskölyök volt az emblematikus figurája.

   Az is lehet persze, hogy csak nekünk durva hallgatni a koreaiak torokhangú beszédjét. Amikor hozzánk beszélnek, más a hangszínük, egymás között beszélgetve viszont rövid, pattogó utasításokat hallani, mélyről indított, ugatásszerű ukázokkal. Nem tudom soha eldönteni, mikor dühösek és mikor viccelnek, biztos vannak itt is árnyalatok, csak nem európai fülnek.

    Előző nap egy íjászcentrumban jártunk, ide az itteni elit járhat, mert csilli-villi volt minden. Gyönyörűen nyírt gyep, logarléccel meg szögmérővel ellenőrizhették, ragyogó asztalok, székek. Száznegyvenöt méterre a koreai nemzeti tábla, van vagy kétméteres kör, de innen már alig látod. Felsorakoztunk, mindenki ki szerette volna persze próbálni, de nem engedtek bennünket éles vesszőkkel lőni, mert ők erre speciális hegyű vesszőket használnak.

  Végül az egyik szervező kirakott vagy nyolcvan méterre egy sárga műanyag táblát, hogy gyakorolhassuk a mongol célt, ami körülbelül ilyen távolságra volt kitéve a versenyen. A táblán koreai és angol nyelven az állt, hogy fűre lépni tilos. Tényleg nagyon ápolt gyep volt a pályán, természetesen ők nem is léptek volna rá, sétáló sáv volt a szélén meghagyva. Nos, a fűre mi sem akartunk lépni, de a jobb sorsa érdemes tábla kihívást jelentett mindannyiunk szemében.

  Valószínűleg meglepődhetett kissé, hogy az őrült magyarok szó szerint veszik a célt és össztüzet nyitnak arra a szerencsétlen táblára. Csak úgy csattogtak a vesszők körülötte, aztán belőttük magunkat, vagy hét-nyolc vesszőt bele is varázsoltunk ügyesen. Szerencsétlen szervező már a felénél ordibált valamit, gondolom, le akarta állítani a gyalázatot, de hát például Mónus Józsit leállítani, amikor íj van a kezében és kihívást jelentő célt lát…

   Amikor elfogyott a vesszőnk, kiballagtunk a tetthelyre, a kis emberke, aki kitette a célt, olimpiai csúcshoz közeli időt futva ért oda. Amikor meglátta a szétlőtt táblát, infarktus közeli állapotba került, Mónus Józsi hátba veregette, és biztosította, hogy ez aztán jó ötlet volt. Emberünk ezt nem teljesen így érezhette, mert pillanatok alatt eltűntette a csúffá tett eszközt. Arca megért volna egy tanulmányt…

   Visszamentünk a kezdő pontra, a fickó fejcsóválva mutatta a főnökének a táblát, az csak a fogait mutogatta. Hogy vicsorított vagy nevetett, nem tudtuk eldönteni. Arra gyanakodtam, hogy haragszik ránk, mert kiállt a placc közepére és elkezdett angolul karattyolni egy jó tíz percig.

   Torokhangú angolja, gesztusai egy végtelenül dühös ember képét mutatták felénk, erre a végén, amikor a legjobban ordított, a segédei tiszteletteljesen felnevettek és Pali, aki legjobban beszél nálunk angolul, velük tartott. Mint kiderült, a főnök előadott egy viccet. Állítólag híresen jó viccmesélő, mit mondjak, én egész másra gyanakodtam előadását hallgatván. Bizony isten arra gondoltam, hogy munkatáborba visznek bennünket a csínytevésünkért, de a vezér csak nagyvonalúan legyintett a tönkre silányított táblára. Több is veszett Észak-Koreánál…

   Azért hamarosan levittek bennünket egy szinttel lejjebb, ahol a köznép gyakorolhatta magát az íjászat nemes mesterségében. Szép dolog a barátság, de azért ezeket a barbár magyarokat sürgősen el kell vinni az elit pályáról, mielőtt szétlövik az egészet.

    Itt, ezen a pályán már voltak egyéb célok is, tologatható állványokon hatalmas vesszőfogókkal. Én, aki évek óta kartonpapírból és hulladék szivacsokból összeeszkábált vesszőfogókra lövöldözök az edzéseinken, csak a nyálam csurgattam láttukra. Nem véletlen, hogy a koreai íjászok évek óta a világ élvonalába tartoznak.

   Már gyermekkorukban megkezdődik a kiválasztás, minden koreai nebulónak el kell sajátítania az alapokat. A fő hangsúly az olimpiai íjászaton van, meg is nyerték legutóbb is, de a világbajnokságokon és Ázsia kupán is van mindig koreai arany. A csigás, az olimpiai és a reflex a sláger, de a tradicionális íjászatnak is van jövője náluk.

   Volt szerencsém látni, amikor pakolták a különdíjakat, akkora LCD-ket meg óriás kivetítőket kaptak a koreai versenyzők, hogy nálunk tele lenne egy kisebb bolt. Hűtők, légkondik, plazmatévék, elképesztő a bőség és a jólét. Természetesen csak a hazai versenyzők kaptak ezekből, mi csak leshettük, micsoda árudömping van itt. Biztos meg akartak bennünk kímélni a cipekedéstől, és mi ezért nem kaptunk  ilyesmiket. Mondom, hogy figyelmes nép ez a koreai…

  Imádom a kis koreai lányokat. Állandóan odajönnek hozzánk, csacsognak, törik az angolt és számtalan fényképet készítenek. Érdekes, de a fiúk erre nemigen kaphatók, lehet, hogy nekik ez már ciki. Mindegy, a lányokkal van elég tennivaló, roppantul élvezik, hogy a figyelem középpontjában vannak.

   Az alaptípusok itt is megtalálhatók: a kíváncsi, a vagány, a cserfes, a szerény, kicsi, nagy, vékony, túlsúlyos, csinos és kevésbé az. A kedvencem Jum-csi, egy gyönyörű kislány, némi európai beütést vélek felfedezni az arcán, bár lehet, csak én érzem így. Az édesapja íjász, a koreaiak versenyén második lett egyébként, az anyukája pedig egy igazi koreai szépség. Paliék ismerték már őket régebbről, aranyos család, a legkisebb tagja a családnak egy fiatalember, akinek adtam egy tegezt. Cserébe hoztak egy szalmakalapot, ebben a hőségben még jól jöhet.

   Jum-csiék szurkoltak nekünk, amikor lőttünk, pazar volt a hangulat. A mongolok énekelték a mergen songot, a bajnokok dalát, a japánok lövéseit egy aprócska hölgy kiabálásai tették érdekessé. Találatkor felrikoltott, szeeep, vagy valami ilyesmi, biztos azt akarta mondani, hogy szép, csak pösze a lelkem. Mónus Józsi a földön hempergett egy-egy sikeres lövése után, mondjuk a sikertelenek után is, a nepáliak meg táncoltak, ha eltalálták a célt…

   Nehéz visszaadni a pillanatok varázsát, ahogy a kis tanzániai a földön háton fekve, lábujjaival tartva az szarvakat, két kézzel feszíti a magyar íjat. Ahogy a tanzániai hölgykoszorú tagjai riszálják a monumentális hátsójukat, szerintem mit sem törődve azzal, hogy bajnokuk talál-e vagy sem. Ők jól érzik magukat, reggel, délben, este énekelnek, mosolyognak, élvezik az életet.

   Majd minden ország képviselőiről vannak olyan képek az agyamban, amiket bármikor „elő tudok hívni”. Ahogy a mongol cimborám a mexikói babák után akarta vetni magát, ajkait nyalogatva, közben a szenyoriták édesapja már valami szúró-vágó eszközt keresett bőszen…

  De a versenyzők tiszteletére adott vacsoraesten is történtek príma dolgok. Kicsit nehézkesen indult a buli, de lassan oldódott a hangulat, egyenes arányban a sör és a bambuszpálinka fogyásával.

  Rendkívül látványos tálalás fogadott bennünket a díszteremben, az asztal csaknem rogyadozott a rengeteg finomság alatt. Tengeri herkentyűk, kagylók, mindenféle göngyölt, sózott, rántott és natúr húsok, gyümölcs, zöldség minden mennyiségben, és természetesen az elmaradhatatlan kimcsi.

   Nem fogtuk vissza magunkat, jól telepakoltuk a bendőnket, hiszen gyakorlatilag már éheztünk  az eddig eltelt napokban. A gargantuai vacsora után következett az eredményhirdetés, közben hideg sör és bambuszpálinka. Mindjárt más így a világ…

   A mongolokat most látjuk először enni, a reggelinél nem szoktak megjelenni, talán hajnalban esznek, amikor mi még alszunk, és a vacsorát is külön fogyasztják a szobáikban. Lehet, hogy hoztak néhány kiló mormotahúst, az a nemzeti ételük. Mongol neve tarbagán, és állítólag imádják. Még nem kóstoltam, de ahogy a mongolokat nézem, nem valami koleszterin szegény kaja lehet…

   Apropó, vacsora mongol módra. 1223 májusában Dzsingisz kán két hadvezére, a vad Dzsebe nojon és a zseniális stratéga Szübőtej bagatur kalandozásaik során eljutottak egészen a mai Ukrajna területéig. A Világ Ura meghagyta vezéreinek, hogy derítsék fel a terepet és próbálják kipuhatolni az ellenfél erejét. Ma úgy mondanánk, szabadjára engedte a sólymait…

   Dzsebe feldúlta és kifosztotta Grúziát és Örményországot, eljutott egészen a Fekete-tengerig. Vér, könnyek és átkok kísérték útján, amik ezt a zord vitézt a legkevésbé sem hatották meg. Szübőtejjel egyesülve észak felé fordultak, Kijev következett hódító útjuk során. Itt vették hírét az ellenük szerveződő orosz fejedelemségek egyesített seregéről.

   Követeket küldtek a kijevi fejedelemhez, hogy nincsenek háborús terveik az oroszok ellen. Nekik a sztyeppék nomádjai ellen van elszámolnivalójuk, akik kibújtak uralmuk alól, sőt, a továbbiakban el is kerülik az orosz városokat. Msztyiszláv kijevi fejedelem kivégeztette a követeket. Rossz válasz…

   Újabb követek érkeztek, de már hadüzenettel. A felbőszült és harcias orosz fejedelmek azonnal vért akartak, mindenki vezér akart lenni. Talán ez volt a baj, nem volt egység, hiába a jelentős túlerő. Ismerős a magyar történelemből ez, bár azt hittem, csak mi vagyunk rá képesek…

   Az oroszok is meg tudták csinálni…Bekerítették a mintegy húszezernyi mongolt, de azok, kihasználva a vezérek torzsalkodását és féltékenységét, elmenekültek az egyetlen útvonalon, mintegy ezer emberüket hátvédül hagyva. Az orosz harcosok eltaposták e kisded sereget, majd a gyáva menekülők után vetették magukat. Az egyszerű muzsikok győzelemittasan énekelték a dicsőítő fohászokat, nem is sejtve, hogy a halálba menetelnek.

  Kilenc napon át voltak a mongolok nyomában, minden pillanatban készen a végső összecsapásra. A mongolok viszont csak arra vártak, hogy minél jobban széthúzzák az orosz csapatokat. Nyilvánvaló volt előttük, hogy nincs igazi vezére az üldözőknek. Nekik volt, nem is akármilyen. Szübőtej folytatta a klasszikus visszavonuló cselt, majd a Kalka folyónál hirtelen lecsapott.

   Az egyik orosz fejedelem türelmetlenségében egyedül rohant rá a mongolokra seregével, meg sem várva szövetségeseit. Előételnek éppen jók voltak a mongoloknak…

   Eljött a nagy nap, először csaptak össze nyílt csatában az oroszok a mongolokkal. Mindkét táborban forrtak az indulatok. Az orosz haditanács majdnem verekedésbe fulladt, a volhiniak és a kun szövetségesek támadni akartak, a csernyigoviak és a galíciaiak haboztak, a kijeviek viszont nem akartak a Kalkán átkelni. Szétesett a sereg.

   A mongol táborban viszont csend volt. A harcosok némán készültek a másnapi csatára, bíztak vezéreikben és abban, hogy még soha nem vesztettek döntő ütközetet. Égette őket a bosszúvágy lemészárolt társaikért és a követekért, és szemük előtt lebegett a földöntúli gazdagság lehetősége. Az, hogy ők a hódítók, meg sem fordulhatott a fejükben, egyszerűen Dzsingisz rászoktatta őket arra, hogy nekik mindent lehet és szabad. A fura csak az volt az egészben, hogy tényleg működött a dolog…

   A mongol vezérek is csenden ültek a vezéri sátorban. Az asztalon egy levél hevert, aznap hozta egy futár tajtékos lovon, rajta a nagy kán pecsétje. Tartalmát ismerték, hisz mindennap várták a hazatérésre vonatkozó parancsot. Ha feltörik a pecsétet, indulhatnak haza, egy magát győztesnek érző sereggel a hátukban.

   Szübőtej, a rangidős vezér végül megtörte a csendet. Csak holnap bontják fel a levelet, a csata után. Ha meghalnak, úgyis mindegy, ha győznek, a mesés zsákmány kárpótol mindenért.

  A csata során sorra kiütköztek a két sereg harcértéke közötti különbségek. Az egyik oldalt szedett-vedett parasztok, akik közül némelyik most fogott először kardot vagy lándzsát a kezébe, a másikon a fél világot végig verekedő professzionális gyilkosok. Itt huzakodó, acsarkodó, féltékeny vezérek, ott az akkori világ legfegyelmezettebb serege, zseniális stratégákkal.

   Miután pillanatok alatt az is kiderült, hogy a mongol íjjak jóval messzebbre hordanak, mint az oroszoké, gyakorlatilag el is dőlt a csata. Egyedül a kunok tudtak ideig-óráig ellenállni a nagy nyomásnak, mivel maguk is hasonló harcmodorban küzdöttek, mint a mongolok. Szübőtej jól tudta ezt, ezért a mongol balszárnyat megerősítette, mivel az oroszok a jobb szárnyra tették a könnyűlovasaikat. Miután a kunokat szétverték, rendetlen visszavonulás kezdődött.

   Egyedül Mtyiszláv Romanovics kijevi seregében nem volt pánik. Szekérvárában tartotta magát egy ideig, de végül szabad elvonulás fejében megadta magát. A mongolok persze megígértek mindent, de amint elhagyták a biztonságos tábort, lemészárolták a foglyokat. Ők aztán nem fognak ennyi éhes szájat etetni, meg különben is, ki az a balga, aki ellenségeit életben hagyja?Akkoriban ilyen volt a mongol számtan…

    A kijevi fejedelmet nem nyilazták le, mint embereit, hanem meghívták a díszvacsorára, amúgy mongol módra. Az elfogott fejedelmeket és nemeseket egymáshoz kötözték és lefektették a földre őket, majd deszkákat tettek rájuk és erre települve ülték meg a győzelmi lakomát. Néha bort csurgattak a réseken a nemeseknek, nehogy szomjazzanak, majd részegen kurjongatva táncolni támadt kedvük. Ez volt a történelem egyik leghíresebb győzelmi vacsorája, elkészítette Szübőtej, szervírozta Dzsebe nojon. Aranyos srácok voltak, mondom neked…

  Remélem, ezek a mostaniak azért ennyire nem vad fickók. Oda is megyek hozzájuk, nem tehetek róla, én csípem őket. Valószínűleg ők is, mert megajándékoznak egy pakli kártyával, amin történelmük hírességei vannak. Örülök neki tényleg.

  Nem tudom, miért érdekelnek ezek az emberek ennyire, egyszerűen szeretek velük lenni. Romlatlannak tűnnek, valami ősi méltóság árad belőlük. Az is lehet, hogy vérségi alapon vonzódom hozzájuk, egyes kutatók szerint rokonságban állunk velük. Hogy a magyarság gyökereit Ázsiában kell keresni, az eddig is egyértelmű volt, de elnézve ezeket a fickókat, látom magam előtt a kalandozások korának vad magyar száguldóit.

    Egy nép mindig maga előtt görgeti harci kultúráját, az Ázsiai sztyeppéken vérünké vált harcmodorral Európában sem tudtak jó ideig mit kezdeni. Lech mezején ugyan elárulták és elfogták Vérbulcsú és Lehel vezéreinket, de a vereségnek, ha ugyan annak lehet nevezni, számtalan oka volt. Nem akarok beállni abba a sorba, akik mindent megmagyaráznak csodálatos történelmünkben, elsikálva a vereségeket és az Égig magasztalva a győzelmeinket. Megtette ezt már számtalan tudós és önjelölt történész, ezért csak annyit, hogy nézz utána, hogy abban az időben hány győzelmünkre esett egy vereség.

   Vérbulcsú katonai lángész volt, letarolta fél Európát. Ha neki is annyi embere lett volna, mint Szübőtejnek, átírhatta volna Európa történelmét. Mindegy, mi így is emlékszünk rá.

    A nagyobb baj ott volt, hogy a vereség hatására megváltoztattuk a harcmodorunkat, mi is elkezdtük majmolni a nyugati módit. Teleaggattuk magunkat mindenféle csörömpölő fémdarabbal, elveszítve ezáltal legnagyobb erősségünket, a gyorsaságunkat. Mindegy, ez már hadtudomány, mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen hosszú ideig mellőztük ezt a valaha rettegett fegyverünk. Egészen Mátyás királyig kellett várnunk és a török elleni harcokig, mire rádöbbentünk, hogy kell a könnyű fegyverzetű, gyors lovasság.

   Megint elkanyarodtam, de hát a kedvenc területemre tévedtem eszmefuttatásomban és ilyenkor nehéz parancsolnom magamnak. Mindig felháborít, amikor arra gondolok, hogy mi magyarok milyen befolyásolhatóak vagyunk bizonyos dolgokban.

  Vissza a vacsorához és a mongoljaimhoz. Boldogan vigyorgunk egymásra, csapkodjuk egymás hátát, mindenki örül. Apró emléktárgyakat adnak, kis csizmákat, Dzsingisz kán komor képével díszített kulcstartókat, bőrdíszműveket. Kicsit ég a pofám, hogy én nem hoztam hasonló tárgyakat magammal. Ha kijutok még ide valaha, feltétlen bepakolok ilyesmiket én is.

   Kárpótlásul rajzolok nekik, megörökítem a csapatuk. Az egyik nőt elfelejtettem a képre rajzolni, már egy másik képet rajzoltam éppen. Abbahagyatták velem, addig semmi, míg a mamit be nem rajzolom! Itt aztán rend van, mondhatom...

  A mámi valami fontos posztot tölthet be náluk egyébként, mert nagy tisztelettel bánnak vele. Igazából nem tudok velük értekezni, angolul csak makognak, az idősebbek oroszul próbálkoznak, de sajnos azokat a nyelvórákat ellógtam anno. A fiatalok már jobban beszélik a világnyelveket, és van köztük egy hivatalos tolmács is, ő nem semmi. Beszél anyanyelvén kívül angolul, oroszul és koreai nyelven is, vele tudok értekezni, bár az én angolom is hagy bőven maga után kívánnivalót.

   Elérkezett az eredményhirdetés. Visszamegyek a cimborákhoz, velük akarom végignézni a ceremóniát. Valami különdíjba is reménykedünk, mert mindenki szerint ütős volt a bemutatónk. Ahhoz képest, hogy csak néhányszor próbáltuk el, tényleg látványos lett egyébként, de mint kiderült, ez nem sokat nyom a latba. Igaz, ne szaladjunk a dolgok elébe.

  Felállt néhány helyi vezér és osztotta az igét, koreaiul, amit azonnal tolmácsoltak angolul is. Meg sem próbáltam figyelni az elejére, egyrészt túl sok energiát kivenne belőlem, másrészt ugyanazt hallanám, mint bárhol máshol a világon. Szerencsére hamar végeznek a tiszteletkörökkel, jöhet a lényeg.

  Először az ifisták, itt nem voltunk érdekelve, majd a hölgyek. Harmadik lett Saár Judit, egy ponttal lemaradva a másodiktól és kettővel az elsőtől. Judit sajnálta is a kihagyott lehetőséget, de most azért örül ő is, velünk együtt. A harmadik hellyel jár egy koreai íj is, annak külön örül Judit. Jó áruk van mostanság ezeknek az íjaknak.

  A második helyezett Nina, egy aprócska japán hölgy. Amikor  kezébe veszi a hatalmas jumit, úgy néz ki, mintha egy szitakötő szállt volna egy ágra. Állandóan mosolyog amúgy és hihetetlenül aranyos, de jobban szerettük volna persze, ha Judit megelőzi.

  Az első helyen egy mongol menyecske végzett, akinek hófehér csizmája nagyon elnyerte a tetszésemet. A mongol férfiak hagyományos ruhájának, a deel-nek a  színeiben nem találtam rendszert, mindenféle színekben pompáztak a harcosok. A nőknél volt egybeesés, fehér, anyagában mintás alsóruha és királykék mellény, aranyszínű mintákkal.

    A győztes hölgy is ilyet viselt. Amikor átvette a koreai rendezőktől az érmet, meghajolt, majd a különdíjat, az íjat a szívéhez emelte, utána az ajkához, majd a homlokához, végezetül az Ég felé emelte, mintegy megköszönve a győzelmet Istenének. Közben a mongolok átszellemülten énekelték a mergen songot, a bajnokok dalát. Ősi dallamok, egy lassan kihalásra ítélt életmód talán utolsó rigmusai csendültek fel.

    Ők aztán megadják a módját a bajnokaik ünneplésekor. Tetszik, ahogy mozognak, ahogy énekelnek, ahogy hozzáállnak az élethez. Mondhatnám, hogy tudnak élni, de hát ők nem életművésznek születtek. Egyszerűen ilyenek lettek, azok a körülmények, amik között ők felcseperednek, ilyenné alakították őket. Valaha a mi őseink is így élhettek, de mára már messze járunk tőlük.

  Persze, magunkra aggathatunk tarsolyt, csodaszarvast, kürtöt, de hidd el, mérföldekre járunk a sztyeppei népektől. Néha ez előny, gyakrabban hátrány. A hagyományőrzés, mint fogalom, nem létezik a mongolnál. Ő csinálja…

   Jönnek a férfiak. A harmadik helyen Ion, Romániából, aki egy koreai íjjal lőtt. Mónus Józsiék ismerték tavalyról, a srác elég jól lőtte a távoli célokat. A második az uruguay-i figura lett, a vadász reflex fegyverével, ez alaposan felkavarta a kedélyeket. Mondjuk, finoman fogalmaztam, mert a mongolok legszívesebben lemészárolták volna. Ha tényleg komolyan gondolják a dél-koreaiak, hogy jövőre világbajnoki rangra emeljék a versenyt, az ilyen műhibákat ki kell szűrniük.

   Az első helyen Icsikava barátunk végzett, a felkelő nap országából. Ő legalább olyan íjat használt, ami része a kultúrájuknak és több száz éve használják. Tomboló taps közepette veszi át a díjat, mindenki örül, hogy ő nyert és nem a sportíjász. Icsikava örül, lehet, nem is érti a hirtelen jött népszerűséget, vagy csak igazi japánként nem akarja kimutatni az érzelmeit. Végül meg kell hajolnia a népakarat előtt, és elénekel egy japán győzelmi dalt. Maradjunk abban, hogy sokkal jobb íjásznak, mint énekesnek…

    A három legényről készül még néhány felvétel, átveszik a koreai íjakat, majd ujjongó társaik közé vonulnak. Következik a csapatverseny értékelése. Harmadik lett a mongol csapat, az „Arany Horda”. Már nem is mondom külön: éneklés, tombolás, vidámság. Második Uruguay. Tapintható az ellenszenv, hiszen mindannyian középlövő íjakkal lőttek. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre, átveszik az érmeket és az íjakat, boldogan mosolyognak. Végül is, otthon már nem kell magyarázkodniuk, az ezüst meg elég fényes.

   Az élen a japánok végeztek. Icsikava és a nagydarab harcos, akik elverték Ernőt és Robit, Macuoka professzor, aki középkori hadviselést tanít az egyetemen és egy megfontolt mozgású, idősebb íjász. Láttam vívni a svájci gyerekkel, félelmetes volt a precizitása. Az elkényeztetett kis figura nem is vette észre, mi történik vele, az öreg kardja már el is érte. Szerintem iaidót tanulhatott, a kardkirántás művészetét. Ott van ilyen, hogy látszólagos nyugalomból egy pillanat alatt kirántják a kardot, vágnak vele, majd lassú, szertartásos mozdulattal elteszik a fegyvert, miután a vért lecsapták róla.

   Lehet, hogy csak képzelgek persze, és bolti eladó, de nem tartom valószínűnek. Mindenesetre nincs egy felesleges mozdulata, maga a megtestesült nyugalom ez az ember. Rá nem emlékszem, hogy lőtt, de gondolom, az íjat is hatékonyan használja, ha beválogatták a négy főbe, aki japánt képviselte.

    A minket képviselő legények is igyekeztek, de most ennyire futotta. Ha nincsenek az uruguay-iak azokkal a fránya vadász íjaikkal, érem jut nekünk is és íjak, így maradtak a sanda pillantások a dél-amerikaiak felé. A foci VB-n nagyobb népszerűségnek örvendtek…

    A különdíjak következnek. Mindet nem is figyelem, mert közben odajön az első nap megismert fiatal nuker, és elgagyogja, hogy menjek át hozzájuk és rajzoljam le őt is. Nem szégyenlősködik, a lényegre tér egyből.

   Ahogy elnézem csodálatos arcát, eszembe jut a Sánta Timur esete a festővel. Sánta Timur, Timur Lenk, Tamerlan, akit a középkori emberek isten büntetésének véltek. Ő nem volt született mongol herceg, egyszerű tatár harcosból nőtte ki magát rettegett hadvezérré és birodalmakat leigázó hódítóvá.

    Őróla is tudnék még mesélni bőven, de most elég lesz annyi, hogy hatalma teljében az ismert világ nagy részét végigsarcolták vad harcosai. Ő maga sem volt egy kimondott puhány, szemöldökének rándulására százak feje hullott le. Híres volt arról, hogy nem felejtett el semmi sértést.

   Na, szóval ez a tündi-bündi ember egyszer festőversenyt hirdetett. Akármekkora vaddisznó is volt, tagadhatatlanul volt szépérzéke. A meghódított városok férfilakosságával nem sokat teketóriázott, a szép nőket a háremébe vitette, a többi a harcosoké. A mesterembereket, a művészeket viszont megbecsülte, de legalábbis életbe hagyta őket. Igaz, onnantól fogva neki kellett, hogy dolgozzanak, de így is jobban jártak, mint azok, akik szembefordultak a Hódítóval. Munkájuk nyomán épült fel egy csodálatos meseváros, Timur Lenk székhelye, Szamarkand.

  Timur Lenk uram egy szép napon arra ébredt, hogy immár a világ ura. A törökök rettegett ura, I. Bajazid szultán, a Villám volt az egyetlen komoly ellenfele, aki még sosem vesztett csatát. Csak egyszer történt meg vele ezután is, de az a hatalmába, a nimbuszába és az életébe került…

 Timur, a sánta hadisten legyőzte az oszmán birodalom csúcsharcosait is, Bajazid szultán pedig a foglya lett. Aranyozott vasketrecben tartotta, mégiscsak egy szultán volt a foglya! A világtörténelem egyetlen ilyen esetet ismer, szerintem Bajazid szívesen átengedte volna másnak ezt a kétes dicsőséget. Nem is tűrte sokáig a megaláztatást, szétverte a fejét a ketrecének rácsán…

  A jó Timur ettől fogva unatkozott, nem maradt már hódításra váró birodalom. „A harc az élet fűszere”- ez volt a kedvenc mondása, de mit csináljon szerencsétlen hadvezér, ha már elfogytak az ellenfelek?

   Néhanapján megerőszakolt néhány hölgyeményt, nem mintha rászorult volna ekkora hárem mellett, csupán megszokásból. Máskor vadászgatott, harci játékokat rendezett, de nem találta a helyét. Ő csatákra, vérre, hódításra termett, nem a tespedésre.

   Ekkor jött az ötlet, hogy megfesteti az arcképét. Tele van a birodalma nagyhírű művészekkel, készítsenek róla egy portrét, de élethű legyen ám! Neki nem kell valami divatos, idealizált mázolmány, legyen felismerhető rajta a világ meghódítója. Ám ha nem tetszik a kép vagy túl nyersen festik meg, nem áll jót magáért…

 Ilyen feltételek mellett nem volt azért túljelentkezés, főleg mikor néhány fej legördült. Volt amelyik túl élethű lett (elfelejtettem említeni, hogy Timur teste a hosszú harcok alatt igencsak elhasználódott), volt, ami meg nevetségesen eltorzította és valóságos Adonisznak festette meg. Timur már babának sem lehetett valami szép, ehhez jött vagy harminc év folyamatos verekedéseinek a termése: arcán mély sebhely egy kardvágástól, jobb kezét nem tudta kinyújtani egy lándzsadöfésnek köszönhetően, míg az egyik lába rövidebb volt néhány nyíllövés következményeként. Még fiatal korában lőtték meg, ennek köszönhette a csúfnevét, a Sántát, tatárul Lenk.

 A sánta Timurba szorult jó adag hiúság, nem szerette volna fogyatékosságait viszontlátni a képen. Ez, és az a kívánsága, hogy élethű legyen a kép, igencsak megnehezítette a festők dolgát, de végül is megszületett a mű.

  A találékony festő egy vadászat végén festette meg a rettegett hódítót. Egy pompás agancsú, nyílvesszővel leterített szarvas mellett állt Timur, rövidebb lábát diadalmasan ráhelyezve a tetemre. Kacska kezében tartotta a halálos nyílvesszőt útjára bocsájtó íját, míg a diadalmas vadász az őt messziről követő híveit szemléli, természetesen profilból.

  Na, ez már tetszett a mi Timurunknak is. Szerette ő a művészetet, csak valahogy nehezen fejezte ki magát. Mindenesetre busásan megajándékozta a szerencsés kezű festőt. Ugye, hogy le lehet őt normálisan is festeni!

  Timur, aki rosszabb napjaiban hetvenezer koponyából rakatott gúlát a legyőzött ellenfeleiből, tudott nagylelkű is lenni. Mai ésszel nehezen érthető egyik másik döntése, oktalan barbárságnak tűnik az, aminek akkor nagyon is megvolt az oka. Egy ilyen vandál cselekedet után a városok szó nélkül megadták magukat, behódolva, de életben maradva.

 Timur is jól járt, rengeteg időt, harcost és fáradságot spórolt meg így. Ne a mai kor mércéjével mérjük ezt a fickót. Arról nem is beszélve, hogy manapság ugyanúgy mennek a dolgok, csak nem ilyen látványosan hordják össze a gúlát…

 Megint elkanyarodtam. A mongoloknál tartottam, akik szép számmal harcoltak a Sánta seregében. Timur egyébként Csagatáj törzséből származtatta magát, aki Dzsingisz kán harmadik fia volt. Legnagyobb szívfájdalmára nem volt a nagy kán vérvonala, árnyék kánt ültetett a trónra, aki helyett uralkodott. Később megunta a bohóckodást, lesöpörte a gyenge utánzatokat, és egyszerűen csak szultánnak nevezte ki magát.

   Barátom, a „széparcú”nuker is simán helyet követelne magának akár Dzsingisz, akár Timur csapatában. Jókora fején akkora süveg, hogy le lehetne vele takarni a svédasztalt, folyamatosan rág egyébként valamit. Egyfolytában beszél hozzám, minden mondatát az általa  ismert egyetlen angol szóval, a yes-sel fejezi be. A többit mongolul nyomja, szerintem a mai napig nem tudta felfogni, hogy nem értem a mondandóját…

  Na, az ő arcának megfestésére is jöhetne valami mentőötlet, amolyan kései Timur Lenkes. Ha úgy rajzolnám le, ahogy látom a srácot, szörnyen megharagudna, ha meg nem hasonlít, akkor meg minek strapáljam magam?

  Végül kivágtam magam, és megrajzoltam mint Dzsingisz harcosát, karddal, pajzzsal, ordítozva rohamozva. Nagyon tetszett neki, szerintem ő úgy tudja, hogy még mindig a mongolok a világ urai.

  Persze, melyik mongolnak ne tetszene, ha a nagy kán seregébe sorolnák? Hatalmas megtisztelés volt és tied lehetett a világ. A történelem nagy hódítói mind így arathattak sikert: a makedón paraszt, az anatóliai török kecskepásztor vagy a nincstelen francia földműves számára a sereg maradt az egyetlen megoldás.

   Közben kiosztják a különdíjakat. A legjobb bemutatót a rendezők szerint a görögök tartották. Felháborító döntés, és nem a csalódottság mondatja velem. Legalább öt ütősebb műsort láttam, a mienkről nem is beszélve. Még füstölgünk magunkban, amikor egyszerre megható és mulatságos jelenet tanúi lehetünk.

  A pazar mesterlövész, Tanzánia Bikája fellép a pódiumra és közli a rendezőkkel, hogy adjanak nekik is valami díjat, mert azzal engedték el őket, hogy mindenképpen nyerjenek valamit. A rendezők először csak pislognak rá, hogy komolyan beszél-e, de a komor harcos rendíthetetlenül áll. Mezítláb, egy piros takaróba csavarva, előtte az Armani öltönyös Minisztériumi ember. Ez igen, ez kontraszt..

   Végül adnak neki valami üveggolyót, boldogan öleli magához. Azért van még mit tanulnunk a fejlődő országoktól. Ezért jöttek, fizettek nekik mindent, pompásan érezték magukat, hébe-hóba el is találták a célt, kaptak egy serleget, mi kell még?

   Utoljára a bhutáni kompániát szólítják a pódiumra. Mind a négyen felmennek, kétrét hajolva, karjaikat majdnem a földig leengedve, tenyérrel előre. Ilyet még nem láttam, nem hittem volna, hogy a huszonegyedik században még van olyan ország, ahol így kell az elöljárók elé járulni. Bhután még ilyen hely. A világ talán legelzártabb országa, és ötven éve egy királyuk van. Bhután, amely nevet az indiaiak adtak neki: a Világ Vége…

   Ők maguk persze más néven nevezik országuk:A sárkányok földje. Meseszép hely egyébként, érintetlen őserdő borítja szinte egészében, az ornitológusok álma. Lenne, ha beengednék őket, de csak a király engedélyével lehet belépni az országba. Ja, és még egy érdekesség: a világban itt mérnek egyedül össznemzeti boldogságot…

   Hogy az mi és hogy mérik, fogalmam sincs. Mindenesetre a zakós, térdnadrágban, térdzokniban és makkos cipőben parádézó fickók mosolyogva veszik át a különdíjat, földig hajolgatva távoznak, tényleg boldognak tűnnek mindannyian. Ez lehet az össznemzeti boldogság?

   Kár, hogy véget ért a móka, igazán élveztem. Elképesztő fazonokkal találkozhattam, komikus és csodálatos íjászokat egyaránt láthattam. Ugyan jobb szereplésben reménykedtem, de kárpótoltak az élmények. Zárom is a levelem, stílszerűen Khoszrevani ide vágó soraival:

 „Mint esőcsepp tavasszal,

   Mint ősszel lenge szél,

   Úgy tűnt el ifjúságom

-         Örökre itt a tél.

 Volt dolgom itt a földön,

 Még lenne is talán:

 De már tevém letérdelt:

 Indul a karaván.”