3.
Drága húgom, kedves Edit!
Remélem, jól vagytok odahaza és mindenki egészséges. Mi itt Dél-Koreában pompásan érezzük magunkat, egyre inkább belejövünk az ázsiai életritmusba. Mondjuk, az étkezés lehetne egy kicsit változatosabb, rizst falni egész nap nem valami felemelő érzés.
Egyfajta svédasztalon étkezünk, vagy nevezzük inkább koreai asztalnak. A szivárvány minden színében pompázó különlegességek vannak rajta, egyik-másik még emberi fogyasztásra is alkalmasnak tűnik. Némelyik egész gusztusos, de párszor már pórul jártunk. Amelyik étel a legjobban néz ki, az általában a legszörnyűbb.
Végigkóstolgattuk már az étlapot, de csak két-három ment át a teszten. Itt aztán nem fogsz elhízni, azt garantálom. Igaz, nem is gasztronómiai bemutatóra érkeztünk, hanem íjászversenyre. A kulináris gyönyörök helyett a versenyzőtársaimban gyönyörködhetek, tényleg van köztük néhány festői figura. Az ételekről csak annyit még, hogy már azért érdemes volt átrepülni a fél világot, hogy ilyen soha nem érzett ízekkel kényeztethessem el az ízlelőbimbóim…
Hagyjuk meg a téma boncolgatását Gordon Ramsaynek és Stáhl Juditnak, evezzünk ismerősebb vizekre. Végre én is sorra kerülök, vagy ahogy az angol mondja, egyszer minden nagy nap eljön. Reggeli közben még meghallgatjuk tegnap lövő társaink beszámolóját, miután aludtak egyet a versenyükre. Nagyon nehéz lesz, az mondjuk már előző nap is megvilágosodott. Amúgy meg lehet órákig beszélni róla, úgyis rajtad áll minden, amikor odaállsz a rajtvonalhoz…
A pazar reggeli után máris úton vagyunk a verseny színterére, természetesen a mongolok nélkül. Meg sem lepődött senki, hogy ők már javában ott lövöldöztek. Náluk megszokott lehet a koránkelés, az Internet még nem kényeztette el őket túlságosan. Állataikhoz mindennap fel kell már hajnalban kelni, ők állnak a természethez legközelebb azon népek közül, akikkel eddig volt alkalmam találkozni.
Néhány éve pestis söpört végig a mongol pusztákon, tömegével hullottak az állatok, gazdáik minden erőfeszítése ellenére. Annyira megviselte őket a katasztrófa, hogy szociológusoknak és pszichiátriai szakembereknek kellett a mind a mai napig nomád körülmények közt élő családokhoz kimenni, hogy ne tömeges öngyilkosság legyen a vége a dolognak.
Elfoglaljuk a számunkra kijelölt sátrat, amíg a többiek kipakolnak, én átmegyek bratyizni új kedvenceimhez. A vezetőjüket elneveztem Dzsebe nojonnak, Dzsingisz egyik legjobb hadvezéréről, akinek a neve magyarul Nyíl vagy Nyílvessző herceget jelent.
Legendásan híres íjász volt, a feljegyzések szerint a nyulat száz lépésről bármikor fejbe lőtte, vágtató lóról persze. Egy régi csatában kilőtte a lovat Dzsingisz alól is, a nagy kán később seregébe fogadta a nagyszerű harcost. Nevetve emlegették a hírhedtté vált lövést, Dzsingisz amúgy is szerette a bátor embereket és értékelte a hűséget. Talán éppen ezért Dzsebe azon társait, aki elárulták akkori kánjukat és megadták magukat, Dzsingisz parancsára könyörtelenül lemészárolták.
- Ha egyszer elárultátok vezéreteket, megtennétek újra – hangoztatta, és nála nem volt második lehetőség. A becsülettel helytálló, fogságba esett vitézeket viszont válaszút elé állította.
Dzsebe csak rövid ideig habozott, kánja halott volt, Dzsingiszből pedig áradt a karizma. A kán valamilyen szinten amúgy is a lekötelezettje volt, hiszen Dzsebe apja egyszer megmentette az akkor még Temüdzsinnek nevezett ifjút, aki soha nem felejtett el ilyesmit.
Sivár és kemény gyerekéveit megérezte a világ, az a kevés ember viszont, aki átfért Dzsingisznél a rostán, szinte bármit megtehetett. Ménesek, arany, ezüst, brokát és selyem, káprázatos fegyverek és a leggyönyörűbb nők a világ minden részéből, korlátlan hatalom a nagy kán bizalmasainak.
Dzsebe egy kisebb csapatot kapott először, a kán talán nem bízott benne még, vagy úgy gondolta, ha valóban tehetséges az ifjú, úgyis kitűnik. Így is lett, számtalan ének említi Dzsebe kalandjait. Később Szübőtej keze alá került, majd együtt igázták le Oroszország nagy részét.
Majd mesélek még az igazi Dzsebéről, van néhány kedvenc történetem a magának való harcosról, kinek egyetlen gyengéje talán csak a mongolok szemében nem igazán megszokott igényesség volt ruhái iránt. Ezüstös páncél, ragyogó csizmák, divatos haj, ápoltság, csupa felesleges fényűzés egy mongol szemében. Hát még amikor megtudták, hogy néhanapján nem átall meg is mosdani!
Az ő hitviláguk szerint a víz ártalmas és betegségek hordozója, kerülték is becsülettel. Ki is nevették volna Dzsebét „tisztaságmániáját”látva, de nem merték, tartottak a közismerten hirtelen haragjától. Nem volt egy tréfás fickó az egykori Dzsebe, ritka vendég volt nála a mosoly.
Na, szóval erről az egykori híres harcosról neveztem el
magamban a mongolok csapatvezetőjét. Nagyon tisztelik a többiek, kétségkívül fontos ember lehet náluk odahaza, meg valószínűleg íjásznak sem lehet utolsó. A süvegén öt vastag aranycsík jelzi, hogy ennyiszer lett Naadam győztes, gondolom, ott sem tombolán lehet nyerni országos bajnokságot. A vékony aranycsíkok jelzik azt, hogy hányszor volt döntős a süveg gazdája, azokat már meg sem számoltam rajta.
Találkoztam a cimboráimmal, a kerek arcú, szexmániás és enyhén másnaposnak tűnő nukerral és a hegyomlásnyi birkózóval, jól hátba veregettük egymást. Rejtő Jenő után szabadon fogalmazva, a viharos üdvözlések után felsegítettek a porból, majd valami elképesztő angolsággal beszélgetni kezdtünk, de akkor odajött Dzsebe nojon is.
Kőarcú egy figura, van valami tiszteletet parancsoló a mozgásában és a mozdulataiban. Simán beférne Dzsingisz seregébe, de ezek közé az emberek közé ilyen vezető kell.
Mónus Józsi és Posta Pali mesélték, hogy tavaly össze is verekedtek a puszták e vad fiai. Valami szakmai vitájuk támadhatott, végül Dzsebe bepancsolt egyet a helyettesének. Másnap, mint ha mi sem történt volna, peckesen lépdelt a pályán, a balszerencsés vesztes meg akkora monoklival sunnyogott le az ebédlőbe, hogy még a tarkóján is volt belőle.
Most odajött hozzám Dzsebe, szája sarkában egy fogpiszkálóval és rámutatott a nyakamba akasztott karikás ostorra. Tegnap Sanyi meg Pisti olyan szépen cifrázták, hogy kedvet kaptam hozzá én is, így lehoztam a sajátomat a versenyre.
Dzsebe áttolta a fogpiszkálót a szája másik sarkába és mondott valamit mongolul, feltételeztem, azt kérdezte, hogy kipróbálhatja-e. Természetesen rábólintottam, így egy pillanat múlva már suhogott is e varázslatos szerszám.
Próbáltam megmutatni neki a legegyszerűbb cserdítést, a hátracsapott kanászost, de Dzsebe nem az a figura, akit csak úgy lehet irányítani. Miközben megmutattam a mozdulatsort, figyelmesen nézett, majd bólintott. Türelmetlenül kivette a kezemből a karikást és a pálya közepére baktatott vele, hogy legyen helye.
Elsőre úgy mellbe húzta magát, hogy azt hittem, ott esik össze, de Dzsingisz népét keményebb fából faraghatták, mert meg sem borzadt. Újra és újra próbálta, akkorákat sózott magára, hogy már nekem fájt. Nem mertem elnevetni magam, pedig közel álltam hozzá, de a mongolok rezzenéstelen arccal bámulták a Főnököt. Elég szépen összeverte már magát, de egy mosolyt nem csalt az arcukra a szerencsétlenkedés. Ostor bizonyára volt már a kezében számtalanszor, ott a pusztákon mindennapi használati tárgy, de ilyen rafinált szerszám még nem.
Már vörösödött a feje, hogy az erőlködéstől vagy az ostorcsapásoktól, azt nem tudtam eldönteni, de egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Féltem, hogy valami komolyabb kárt tesz magában az eszelős csapkodásával, de nem úgy nézett ki, mint aki feladja. Sejtésem szerint az emberei előtt már csak a presztízse érdekében is megpróbált valami hangot kicsalni az ördöngös magyar csodaostorból.
Tanácstalanul álldogáltam a pálya szélén, nem nagyon volt kedvem közelebb menni a fáradhatatlanul kísérletező nojonhoz, amikor mellém lépett egy koreai pályabíró. Van belőlük egy jó tucatnyi, lila selyem zakó arany sújtásokkal az egyenruhájuk.
Európában nemigen venné fel egyetlen, magára valamit is adó vezető, de itt lehet, ez a trendi. Tört angolsággal és kézjelekkel értésemre adta, hogy kezdenék a versenyt, szóljak a pálya közepén bűvészkedő kollegámnak, hogy tegye szabaddá a terepet.
Én ugyan nem, pajtás, én nem megyek a közelébe. Elmutogattam neki, hogy talán szóljon neki ő, mégiscsak ez a dolga. Ránézett a kifejezéstelen arccal bámuló mongolokra, de hamar rájött, hogy ők nemigen fognak segíteni, egyre csak a Főnököt lesték.
Bátor ember a kis ping-pong Matyi, mert némi habozás után odasompolygott Dzsebéhez. Ő éppen fújtatott, pillanatnyi szünetet tartott, ezt használta ki a kis koreai és hátulról megráncigálta a kaftánja ujját.
Dzsebe, a vezér hátra sem nézett, hogy ki mert belépni az intim szférájába, csak hátranyúlt és mellbe lökte a bírót. Ha nem látom, nem hiszem el, de tényleg megtörtént. Utólag még jobban tetszik a sztori, számomra ékes példája annak, hogy ezek a figurák mind a mai napig a múltban élnek.
Közben odaért egy másik bíró is, valószínűleg magasabb beosztásban lehetett, mint balszerencsés társa, mert pattogva kérdezett tőle valamit. Gondolom, arra volt kíváncsi, miért nem jön le a bősz mongol harcos a pályáról, az első bíró hosszasan magyarázott neki. Ennyire szerintem nem volt bonyolult a történet, csak ismerni kéne a mongolok lelkületét. Gyermekien egyszerű nép, ösztönlények. Ezért szeretem őket, megőriztek valamiféle lelki tisztaságot…
A két koreai bíró nem érezhetett ilyen rajongást irányukba, mert most már ketten próbálták Dzsebét jobb belátásra bírni. Rossz ütemben indultak el, angol és koreai szavaik leperegtek a Főnökről, az ostor pedig újra felsüvöltött. A következő pillanatban a két bíró egymás hegyén-hátán hempergett a földön, hogy elkerüljék a csapást, de végre-valahára megtörtént a csoda, csattant az ostor.
Dzsebe nojon maga is meglepetten bámult, cserdített még egyet, majd megelégedetten bólintott. Kiismerte a praktikát, most már pihenhet, gondolhatta.
Megfordult és odajött hozzám. Csodálkozó pillantást vetett a földről éppen feltápászkodó pályabírókra, de mentségére szóljon, nem teremtette le őket! Végül is szívük joga, hogy mivel töltik a szabadidejüket. Ha nekik az a jó, hogy a versenypálya közepén, selyemruhában hempereghessenek, ám legyen. Kicsit talán már öregek az efféle pajkossághoz, de Dzsebe úriember, nem foglalkozik ilyen apróságokkal.
Visszatolta a fogpiszkálót az eredeti helyére, majd egy mordulással a kezembe nyomta az immár kiismert karikást. Biccentését köszönetnek fogtam fel, flegmatikusan fogadta rajongói elismerő szavait, majd leült a számára fenntartott székre. A király, az király…
A pályabírók időközben összeszedték magukat és Dzsebe elé járultak, talán kérdőre akarták fogni, már sosem tudjuk meg. Dzsebe türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe őket, nincs neki kedve itt bájcsevegni, miért nem kezdik már a versenyt?
A két bíró csak hápogott, én bedőltem a szomszéd sátorba a nevetéstől, a mongolok pedig kérdően tekintettek a „selyemfiúkra”. Tényleg, miért nem kezdik, már itt az idő!
Közben Dzsebe angyali ártatlansággal az arcán tekintett a megsemmisült bírókra. Vagy tényleg nem tudja, mi történt, vagy ő a legjobb színész a világon.
A két bíró, maradék méltóságát megőrizve inkább elvonult, bár a magasabb rangú motyogott valamit az orra alatt. Bizonyára arra szerette volna rábírni kollegáját, hogy jövőre fizessenek be egy mongol társasutazásra. Ahol ilyen színpompás egyének élnek, mint az ostoros fickó, ott nem unatkozik az emberfia…
A könnyeimet törölgetve tértem vissza a mi sátrunkhoz, ahol időközben már lázasan készülődtek a társaim. Lassan én is sorra kerülök, felszerszámozom magam. Öv, tegez, íj, séta az egyes pályához.
Szólítanak is. Richárd, az angol gentleman, Jónás Laci a felvidéki Fekete Sólymoktól, egy maláj harcos, egy koreai fiú és jómagam alkotjuk a nemzetközi kontingenst. Már ott is állunk a vörös szőnyegen, ahol be van jelölve mindenkinek a helye. Utoljára akkor álltam a szőnyeg szélén, amikor a sorkatonai szolgálatomat töltöttem, letolások alkalmából persze, rettegtünk is tőle rendesen. Már nem is gondoltam volna, hogy újra sor kerülhet rá, de ez itt másnak tűnik. Tiszta dekadencia, otthon majd elmesélhetem, hogy amikor megérkeztünk, vörös szőnyeget terítettek elénk…
Húsz méter, amerikai őz, öt lövés. Jónás Laci kezd, vele már voltam otthoni versenyen egy csapatban, nagyon jó íjász. A csodálatos ételek viszont nem lobbantották lángba Laci barátom szenvedélyeit az ázsiai konyhaművészet irányába, két napja csak ténfereg, árnyéka önmagának. Utána a maláj lő, szerelése Sandokant idézi, gyerekkorom kedvenc kalózáét. A maláj tigris, ez volt az alcíme. Nem is olyan régen láttam valamelyik csatornán, jókat derültem a harci jeleneteken, de akkor ez volt a sláger. Istenem, boldog békeidők…
Richárd jön, az angol, akkora long-bow-t használ, hogy maga Robin Hood is csettintene. Csettintene az íjra, de nem a lövésre. Eddig senki nem találta még el a célt, nem akarom elhinni. Húsz méter egy közepes íjásznak nem kihívás, majd én megmutatom!
Lövök, tök. Így nevezzük a szakmában, ha nem halljuk az imádott becsapódást, és kilőtt vesszőnk valami ördögi praktika folytán elkerüli a célt. Megsemmisülten állok ott, egyszerűen nem akarom tudomásul venni, hogy innen hibáztam. Biztos csak valami tévedés…
Még így is jobban jártam, mint a mellettem lövő koreai fiatalember, mert ő a sikertelen lövés után szitokáradatot kapott a mellette álló barátnőjétől. A vérmes koreai menyecske nem érte be a verbális szankciókkal, szabályosan belelovalta magát az ügybe, úgyhogy jókorákat sózott a barátjára a kezében lévő legyezővel. Mit mondjak, nem is tudtam, hogy errefelé ilyen kemények a leányzók!
Arra jó volt a közjáték, hogy eltereljék a gondolataim a sikertelenségről. Aki jó versenyző szeretne lenni, annak meg kell tanulnia „elengedni”a lövést. Sokáig nem értettem ezt a mondást, ma már kapizsgálom a lényegét. Olyan nincs, hogy egy versenyen nem hibázol, de ne felejtsük el, a többiek is „emberből vannak”. Az nyeri a versenyt, aki kevesebbet hibázik, ilyen egyszerű. Egy gyerek is megérti egyből. Nekem speciel öt évembe került, mire megértettem…
A második körben már összekapja magát kisded csapatunk, az angol kivételével mindenki eltalálja a jószágot. Az angol óriási pozőr, de nem tud lőni, ennyi az egész. Viszont tény, hogy igazi úriember, még a szőnyegen is árad belőle a méltóság. Azért nekem Dzsebéék eredetiebbek…
Utána már simán mennek a lövések, kicsit lenyugodtunk. Richárd is eltalálja valahogy az őzet, felesége a háttérben hisztérikusan ujjong. Végül is igazuk van, apró örömökből áll az élet. Nem kell magasra tenni a lécet, és máris jönnek a sikerek.
Jó, könnyen beszélek én is, de tényleg el tudok csodálkozni, hogy egyesek mennyire kevéssel is beérik. Persze, itt van a másik véglet is, a koreaiak, ahol a fehérnép összeveri a barátját, ha az sikertelen. Itt aztán lehet teljesítményorientáció. Nem csodálom, hogy gazdasági világhatalom, de azon sem lepődök meg, hogy nagyon magas náluk az öngyilkosságok száma. Ezért ez az állandó stressz sem lehet akármi…
Végül is három kettessel és egy hármassal jövök le az őzről, ez a kilenc pont elmarad a várakozásomtól. Kisded csapatunkban így is én lőttem a legeredményesebben, de ez nem kiindulópont, Lacin kívül itt nincs komoly íjász. Tegnap láttam azért néhány egész jó lövészt, és biztosan maradt még mára is belőlük. Mindegy, tovább a kettes pályára, a „hungarien targetre”.
Negyven méterre lövünk, tizenöt másodperc alatt egy mozgó célra. A legtöbb lövész itt szenved meg legjobban, egyszerűen ők még nem lőttek hasonló célokra. Valaha persze, harci körülmények között szükséges volt a gyorsaság is egy képzett íjásznál. A vadászatnál nem volt igazán jelentősége, a vad az első lövés után vagy elszaladt, vagy ottmaradt, semmiképp nem lőhettél rá ötöt, mint most. A harctéren viszont, főleg az íjat lóhátról használó népeknél igencsak fontos volt a lőgyorsaság. A talpas íjászoknál is elvárt volt azért egy sebesség, feljegyezték, hogy egy angol íjász átlagosan tizenkét vesszőt lőtt ki percenként, ez öt másodpercenként egy vessző. Ez igazából nem kihívás egy jó íjásznak, igaz, más egy long-bow-val célzott lövést leadni, és más ösztönből, mintegy gépiesen lőni. A lényeg azon van, eltalálod a célt vagy nem.
Amikor Egerben megszerkesztettük a barátaimmal ennek a célnak az eredetijét, nem gondoltam volna, hogy néhány év múlva, a messzi Ázsiában erre fogunk lőni. Az első levelemben már írtam arról, hogyan kerültünk a képbe, mindenesetre büszkeséggel tölt el, hogy mi, magyarok, egriek is tettünk valamit egy világverseny asztalára.
Ehhez képest nem szaggatom szét a célt, bár pillanatok alatt kilövöm az öt vesszőt. Miután végeztem, még legalább öt-hat másodperc, egy örökkévalóság telik el, lett volna időm jobban célozni. Ugyan megterveztem a lövéseim, hármat az első felében, kettőt a másodikban, de más a terv és más a kivitel. Pedig nem az első versenyem, mégis elkövetek kezdőkre jellemző hibákat. Hiába, a légkör, a kaja, a környezet, az esti összetartások és ismerkedési esték nyomot hagynak a teljesítményemen. Ugyan négy vesszőm is táblát fog, de csak kettő van zónán belül. Kevés…
Harmadik cél, a japán. Hatvan méter, nyolcvan centis kör, a hagyományos japán cél, ők szinte kizárólag ezt lövik odahaza. Bámulatos, amilyen alázattal és elhívatottsággal állnak a célhoz a szamurájok e kései utódai. A kard mellett a legáltalánosabb fegyvere az íj volt egy szamurájnak, sőt, a XIII.-XIV. századi harcosok még az „íj és a nyíl útjának”követőiként emlegették magukat.
„Kjúba no micsi”, bár ma már a harcos útjaként emlegetik, szó szerinti fordítása viszont arra utal, egykor az íj volt a legfontosabb fegyvere a többnyire lóháton küzdő harcosoknak. A kardkultusz később, a Tokugava sógunok korában ért tetőpontjára, bár még ma is nagy a japán kard nimbusza. Mi maradjunk azért a kedvenc fegyverünknél, azon belül is a japán íjnál.
A japán íjak hosszúak, a fennmaradt példányok megközelítik a két métert is. Hosszúságuk ellenére használhatták akár lóhátról is, mert nem középen, hanem – a világon egyedülálló módon - alsó végükhöz közelebb markolták őket. Ennek kialakulására már számos magyarázat született, a legelterjedtebb az a variáció, hogy fájuk így kisebb valószínűséggel tört el. Egy harcos számára fegyverével kapcsolatban talán a két legfontosabb dolog a hatékonyság és a megbízhatóság. Valószínűleg egy kísérletezési folyamat végterméke a japán jumi, mint ahogy ilyen csúcstermék a magyar visszacsapó íj is. Minden harcos és vadász nép törekedett a tökéletes fegyverre, kinek mi állt a rendelkezésére a gyártás folyamán, az határozta meg a minőséget.
A legrégebbről fennmaradt és legegyszerűbb japán íjak ruganyos ágakból, facsemetékből vagy nagyobb fadarabokról lehasított lécekből készültek. A fejlesztések során itt is megjelentek az összetett, kompozit íjak, melyek ívének belső oldalát bambuszból alakították ki. Ezt szarvaszsigerből nyert enyvvel ragasztották a belső oldal anyagához, és bár így a bambusz kevésbé volt hajlékony, lehetővé tette, hogy az íj a húr elengedése után gyorsan visszanyerje alakját.
Ez a módszer biztosította, hogy az íj nagyobb erővel röpítse ki a nyílvesszőt, majd tovább tökéletesítve ezt a típust hosszú, rugalmas bambuszdarabokat ragasztottak a külső oldalra is.
A nyílvesszők ugyancsak bambuszból készültek – hároméves hajtásokból. Gondolom, hosszú évek kísérletezéseinek eredménye az, hogy miért pont ezek a legjobbak, miképpen az is, a bambuszt ősszel, a nyolcadik hónapban vágták, s az egykori leírások szerint a kompozit íjak összeragasztásának legmegfelelőbb időszaka a tavasz és az ősz. Ne kérdezd meg, miért van ez, én csak egy íjász vagyok…
Nem is akarok mélyrehatóbban foglalkozni a jumikkal, egyrészt van ennek komoly szakirodalma, másrészt ez az írás nem szaklap, inkább csak érdekességeket szeretnék megemlíteni.
Ilyen talán az is, hogy a szamurájoknak voltak megkülönböztetett figyelemmel elkészített nyílvesszőik, amelyeken nevüket is feltűntették, s amelyeket csak akkor használtak, ha magas rangú ellenfelekre lőttek. Ez lehetővé tette, hogy sikeres találat esetén maguknak biztosíthassák a diadal dicsőségét, míg az alacsonyabb rangú harcosoknak szánt nyilak nem utaltak az íjász kilétére.
A jó lövéshez, mint tudjuk, három dolog kell: jó íj, jó nyílvessző, jó lövész.
Az első adott volt, a Közép-Japánban termett bambuszból, mely a legerősebb volt, készítették a legjobb jumikat. Az íj erejét azzal határozták meg, hogy hány emberre volt szükség a felajzásához: voltak három-, négy-, sőt ötemberes íjak is. Nem tudjuk, a valóságban mennyire voltak gyakoriak az ilyen elképesztő erejű íjak, egyáltalán létezett-e, vagy csak irodalmi túlzásról van szó. Ha létezett, nem mindennapi erejű fickó lehetett az, aki használta…
A legjobb vesszők a különleges gonddal kiválasztott bambuszokból, mesterien kikovácsolt nyílhegyekből és valamilyen ragadozó madár farktollából készültek. A legbecsesebb daraboknak a sastollak számítottak, a szamurájok e tollakat még öt csoportba osztották, a legértékesebbnek a legszélső farktollakat tartották.
A kaburaja a japán zengő nyíl, míg a csatákban a szoját használták. Ez többnyire rövid, vékony heggyel van ellátva, de akadt köztük szép számmal speciális heggyel, karimatával ellátott is, amit az arc és a nyak támadására terveztek. Ilyet használt Kikucsi Takefusza, a híres íjász is, amikor 1274-ben arcon talált egy mongol tábornokot, aki a Japán elleni inváziós sereg egyik vezetője volt.
Állítólag ez idézte elő a mongolok visszavonulását, amiben én látok némi költői túlzást. A mongolok mindenesetre el tudták olvasni a nevét, és feljegyzéseikben megemlítik, hogy megsebesítette parancsnokukat, ez egyébként megegyezik a Kikucsik családi hagyományaival. Leszármazottai rendkívül büszkék voltak ősük tettére, számtalan kiváló íjászt adtak Japánnak.
Jó lövész: hát a szamurájoknak aztán volt idejük, kora gyerekkoruktól a harcra készültek, lőhettek eleget. Gyakorlatilag erre „gyúrtak” folyamatosan, magától értődik, hogy itt is kiválasztódtak a tehetségesebbek. Elképesztő tudású íjászokról olvashatunk máshol is, de azért ne essünk hasra: a ma embere is képes lenne hasonlókra, amennyiben annyi ideje lenne gyakorolni, mint e „ zord kor zord gyermekeinek”.
A különleges fogásmód jobban megterheli a csuklóízületeket, viszont a szokványosnál erősebb visszacsapódást tesz lehetővé, ezáltal nagyobb energiát közvetít a nyílvesszőhöz. Rövid távon a japán íj borzalmas pusztításra képes, tizenöt méterről átütötte a páncélt is. Hosszú távra ritkán használták, mert a nyilak átütő ereje jelentősen csökkent. Ettől függetlenül feljegyeztek 463 méteres lövést is, jóllehet a jelenlegi japán íj lőtávolság rekordja
Szóval, kyudó, az íj útja, ahogy ma nevezik az egykor rettegett fegyver mai használói. Ha van nép, aki tiszteletben tartja a hagyományait az íjjal kapcsolatban, akkor az a japán. Ahogy bánnak a jumikkal, ahogy az éppen nem lövő társaik tartják a versenyző társuk felszerelését, egyáltalán a hozzáállásuk a versenyhez, az bámulatos. Szerencsére nálunk is van rengeteg íjász, köztük egészen kiváló képességűek is, de ez azért más kávéház. A mentalitásban lehet a különbség…
Félre ne érts, drága húgom, nem irigykedem rájuk, magyar vagyok, az is maradok. Csodálatos kultúránk van, csak valahogy nem tudjuk úgy őrizni, mint például a japánok vagy a mongolok. Szerencsére azért már nálunk is megindult egy folyamat. Tudod, nem elég felvenni egy bőrruhát vagy kaftánt, és onnantól hagyományőrző vagyok…
Kicsit megint elkalandoztam, vissza a versenyre. Kétszer találtam el a táblát, körön kívül mindkettő. Egyre rosszabb leszek, ennél lényegesen többet vártam magamtól. Lassan én is elméleti íjásszá válok, aki órákig beszél az íjászatról, aztán sorba lövi a tököket.
Átslattyogunk a mongol célra, közben hallgatom Richard előadását a telitalálatáról. Nem tudom, hogy csinálta, de egyszer telibe verte a célt. Olyan peckesen lépdel mellettem, mintha maga lenne Azincourt hőse. Jó srác, nem sajnálom tőle a sikerélményt, csak zavar, hogy én nem tudtam „megvenni”a célt. Figyelem, fegyelem, alázat, mindig elfelejtem a hármast, amit sportolóként próbáltak belém verni, ezek szerint kevés sikerrel.
Na, Mongólia, jövök. Ránézésre is veszélyes cél lesz ez, meg az önbizalmam is romokban hever a sikertelen japán cél miatt.
Mónus Józsiék már meséltek erről a feladatról meg az itt használandó speciális vesszőkről. Mivel a cilinderek előtt lepattanó, de azokat kiütő találatok érvényesek, mindenki kísérletezik. A mongolok kúpos vesszője az alap, mégiscsak nyolcszáz éve lövik a célt, de számtalan érdekes megoldást láttam. Némelyek egészen elképesztő konstrukciókkal rukkoltak elő, nem hétköznapi fantáziáról téve tanúbizonyságot. Pezsgősdugók, parafa dugók, fütyülős hegyek, a legkülönbözőbb nagyságú, alakú és állagú bumszlik a vesszők végén, a finnek egyenesen fagolyókat szerkesztettek rá. A szőrmeruhába öltözött finn menyecske lövésekor vagy negyven métert csúszott a vesszője, majd célba ért.
A legkevésbé nem zavarta, hogy nem értékelték parádés lövését a szigorú bírák, a következő négy lövést ugyanúgy adta le, ugyanolyan eredménnyel persze. Egy centit nem emelt az íjon, ugyanabból a szögből adta le a lövéseit. Hát, nemigen lesz Naadam bajnok…
Na mindegy, csak érdekességként jegyeztem meg, én sem lőttem több pontot nála, hiába potyogtak a vesszőim a célok közelébe. Egy a vonal előtt esett le öt centivel, kettő a vonalon belül, de átpattant a cilindereken, kettő pedig felettük szállt el centiméterekkel. Hiába, a mongolok tudnak valamit, az ő vesszőik nemigen pattannak át a céltárgyakon.
A vesszőiken, a hegy közelében van egy kis gumi vagy bőrszalag, aminek hozzá kell érnie az íjat markoló kezükön a hüvelykujjukhoz. Mindig ugyanakkorát húznak, fix pontra, az íjat tartó kezüket emelik feljebb vagy lejjebb, attól függően, hogy a célnál álló társuk mit jelez. Amikor gyakoroltak, érdekes volt látni, hogy társaik lövésekor el sem mozdultak a cilinderek közvetlen közeléből, maximálisan megbíztak egymásban. Bezzeg, ha egy idegen állt a célvonalra, villámgyorsan szétspricceltek.
Lövés után egyből mutatják, hogy hol ment el a lövés, karmozdulatokkal egészen pontosan lejelzik, hol ment el társuk lövése. Gondolom, egyezményes jeleket használnak, meglehet, évszázadok óta, mert nincs fennakadás. Sztoikusan veszik tudomásul a sikertelen lövéseket, majd megjelölik kezükön a következő lövést.
Minden mongol két-három golyóstollat hord a vesszőtartó övére függesztve, ezekkel azonnal tesznek egy vonást a sikertelen lövések után az íjat tartó kezük hüvelykujjára. Attól függően, hogy alá vagy fölé ment a vessző és mennyivel, teszik meg a jelöléseket. Ugyanabból az enyhén süllyesztett alapállásból lőnek mindannyian, a kis szalag segítségével ugyanakkorát húznak, tényleg csak a szöget kell belőniük.
Jut eszembe, tudtad, hogy a golyóstollat is egy magyar ember találta fel? Bíró László a fasizmus elől menekült el Európából, hogy aztán Argentínában telepedjen le. A golyóstoll ötletét, egy dugattyút és egy forgó golyóval ellátott csövet még itthon megszerkesztette, de odakint tökéletesítette. Dél Amerikában ma is birom a neve a golyóstollnak, Franciaországban biron, míg az angolszász nyelvterületeken biropen. Nem tudom, Mongóliában hogy nevezik, és kétlem, hogy ott tudnák, hogy egy honfitársunk találmányával firkálgatják össze a kezük fejét.
Visszatérve az íjászathoz, Mongóliában a lövészek a hegyekhez, egy fához, valami kiemelkedő tárgyhoz viszonyítanak, itt az emeletes házak erkélyeihez. Mondom,hogy tudnak alkalmazkodni, mert működik a rendszer. Miközben valamelyik társuk lő, folyamatosan énekelnek, sikeres találat esetén felviszik a hangot, feltételezem, az íjászt méltatják. Nagyon tetszik az ének, meg fogom szerezni cd-n, ilyet még nem hallottam más íjászoknál.
Állítólag a 3 Férfias Sport, a Naadam harmadik napján, ahol Mongólia legjobb íjászai az egész ország előtt bizonyíthatják rátermettségüket, egész nap énekelnek a versenyzők barátai és segítői. Számomra óriási élmény hallgatni a mongolok ősi énekét, azokat a dallamokat, amiket egykor talán Dzsingisz kán is hallgatott. Az élő történelem e nép, minden rezdülésében.
Írok még erről, de közben már ott vagyunk a koreai célon, a Gunk Do-n. Eredetileg
Sajnos, én még messze járok ettől. Most is csak úgy megtalált a musin, talán éppen azért, mert már nem nyomta felelősség a vállam. Nem tudom, de jöhetne gyakrabban…
Mindenesetre sokkal jobb érzés megszórni a táblát, mint lőni egy rakás tököt. Nem valami korszakalkotó megállapítás, de igaz. A versenybe már nem szólok bele, de az önbecsülésemnek jót tett. Társaim veregetik a vállam, bennem persze van hiányérzet jócskán. Ezek a találatok bónuszok voltak, aki itt jól akar szerepelni, annak többet kell lőnie a többi célon. Ilyen a verseny, voltam már néhányon, a csókos célokon kell sok pontot szerezni, a bónuszosokon pedig megnyerni. Milyen egyszerű is ez így leírva…
Mára véget is ér a versengés, holnap lesznek az országok közötti döntők. A mai teljesítményem alapján nem csoda, hogy a Hungary-B csapatban kaptam helyet. Nem baj, ha már itt vagyok, megteszek mindent, talán tanultam is már valamit ma.
Hazafelé a mongolok közé kerültem, félig-meddig véletlenül, de valószínűleg látják rajtam, hogy érdeklődöm irántuk, mert folyamatosan foglalkoznak velem. Egy idősebb hölgy percekig beszél hozzám, természetesen mongolul, számára egyértelmű lehet, hogy mindenki beszéli a nyelvét. Biztos fontos dolgokat mond, időnként rám tekint, mintha választ várna, ilyenkor sejtelmesen bólogatok vagy vonogatom a vállam. Hogy lehetek ilyen bunkó, hogy nem tanultam meg még mongolul sem?
A mongol mami nem adja fel, rendületlenül beszél, veregeti a kézfejem. Mi van, lagzit szeretne?Rá ne bólintsak már valami érdekességre, nehéz lenne otthon megmagyarázni egy ilyen mongol szuvenírt...
Amikor megérkezünk a szállásunkra, szinte várakozóan tekint rám, kissé kínosan érzem magam. Lehet, hogy csak vacsorára hívnának, nem tudom, de valahogy szabadulnom kell. Tört angolsággal tudatom vele, hogy nekem most sürgősen meg kell néznem a lovamat.
Széles indián arcán boldog mosoly terül el, társainak mond is valamit, ami nagyon tetszik nekik. Valószínűleg értékelik, hogy ismerem a kultúrájukat valamennyire, hiszen ennek a mondatnak mélyebb jelentése van.
Még a Dzsingiszi időkben történt, hogy a nagy kán vacsorára hívta meg az egyik fiatal harcosát, aki kitűntette magát a harcokban. Óriási megtisztelés volt ez azokban az időkben, a fiatalember egész nap idegeskedett, természetes nyugtatóként meghúzogatta a kumiszos tömlőt. Estére már volt benne folyadék jócskán, de kemény harcos volt, tartotta magát vitézül a vacsorán. Ott még számolatlan kupa ki lett ürítve a kán, valamelyik híresebb vezére vagy a fiatal baatur tiszteletére, így a végére már ugyancsak tartania kellett magát a vitéznek. Nem azért lett a csaták rettegett hőse, hogy néhány korty kumisztól kifeküdjön, viszont a természet közbeszólt.
Már hosszú ideje tartotta vissza a vizeletét, gondolta, majd csak kimennek könnyíteni magukon a vendégek, de senki nem állhatott fel addig, amíg erre Dzsingisz nem adott jelet. A nagy kán erre viszont semmiféle hajlandóságot nem mutatott, révedezve hallgatta zenészei egyhangú muzsikáját, szeme be-becsukódott. Hősünk egyre kínosabban érezte magát, a megivott rengeteg folyadék kikívánkozott belőle, de akármerre nézett, mindenhol nyugodtan ücsörgő embereket látott.
Nem bírta tovább, hirtelen előredőlt a kán lábaihoz. Dzsingisz testőrei és a vendégek egy pillanat alatt harcra készen álltak útjába, maga Dzsingisz is, álmodozásából kiragadva, csodálkozva pislantott fel, ki zavarja meg gondolataiban.
Az est ünnepeltjének, a fiatal vitéznek szerencsére nemcsak a kardja volt éles, hanem az esze is. Gyorsan feltalálta magát:
- Ó, nagy kán, engedd meg kérlek, hogy megnézhessem a lovamat. Ma vettem, és nyugtalan vagyok miatta nagyon…
Dzsingisz természetesen beleegyezően bólintott, hiszen egy mongol harcosnak az életét jelentette a lova. Békében, háborúban társa, nagy megbecsülésnek örvendett minden nemesebb paripa. A fiatalember nehézkesen feltápászkodott, majd boldogan hagyta el a sátrat.
Tényleg a végsőkig kivárhatott, mert a következő pillanatban a vacsora minden vendége hallhatta, miképpen könnyebbül meg a harcos. Záporként verte a sátor ponyváját a felesleg, odabent megfagyott a levegő. Félve tekintettek a kánra, akinek szeme villanására ezreket hánytak kardélre emberei, hogy mit szól a Világ Ura e példátlan tetthez.
Ki tudja, mi járhatott Dzsingisz agyában ekkor? Úgy lehet, előtte is lefutott élete, a nélkülözések, üldözések, számolatlan csatája, nője, ellensége és kevés barátja?Nem tudni ma már. A lényeg, hogy a kán, hallván a nyilvánvaló tényeket, csak elmosolyodott- nem túl gyakran történt meg ez egyébként.
Közben a vitéz visszatért, immár megkönnyebbülten, bár kissé gondterhelten, hiszen sejthette, hogy produkcióját odabent is halhatták. A kán kérdésére, hogy rendben van e a lova, igennel felelt.
- Az jó – felelte a kán – a ló az fontos dolog egy harcosnak.
A történet persze szinte azonnal legenda lett, futótűzként terjedt el a pusztán a nagy kán és a találékony harcos esete. Ettől kezdve a mongolok így jelzik, ha ki akarnak menni a mellékhelyiségbe, a mai napig él ez a hagyomány. A női változatnál megnézik a virágjaikat, de ezt már csak utólag alakult így, a klasszikus a lovat megnézni.
Na, tényleg elég lesz mára ennyi. Holnap csapatverseny, oda kéne tenni magam egy kicsit jobban, meg valamelyik mongollal meg szeretnék birkózni, de nem azzal, amelyik akkora, mint egy teve, mert abban annyi érzés is lehet. Valahogy nincs kedvem megnézni belülről egy koreai kórházat…
