2.

Kedves Edit, kicsi húgom!

   A múltkor a mongolokkal fejeztem be a levelem, most velük kezdem. Nem semmi figurák, azt már most mondhatom. Tegnap jókat derültünk rajtuk, fergetegesen érezték magukat, látszik, hogy élvezik az életet, ma reggel persze nem jelentek meg időben.

   Kilencre volt megbeszélve a találkozó a buszoknál, reggeli után, mi magyarok háromnegyedre értünk oda a felszerelésünkkel, természetesen a németek és a japánok már ott voltak. Ezen nem is lepődött meg senki, de a mongoljaink még fél tízre sem kerültek elő.

    Végül lázas telefonálgatás után nélkülük indultak el a színes pomponokkal feldíszített különjáratok, hogy egy jó negyedórás buszozás után megérkezzünk egy nagy parkba. A buszon elnevetgéltünk a nagy Dzsingisz kán késői utódain, hogy valószínűleg még mindig buliznak, de jó leckét kaptunk profizmusból.

    Mongol barátaink már javában lövöldöztek a pályán, szépen be is lőtték a távokat maguknak. Ki tudja, mióta lehettek már itt, egyáltalán hogy találták meg a pályát. Igaz, annak idején számtalan nép lenézte őket és harcmodorukat, többek között az elbizakodott magyar vezetőink is, ne csodálkozzunk hát, hogy a maiak is kihasználták a lehetőséget. Lehet, hogy nem teljesen sportszerű tett, de szerintem a mongolok ezt nem is tekintik sportnak, hanem egyfajta harcnak.

    Náluk a Naadam verseny, a Dzsingiszi idők óta hagyományos háromnapos ünnep a sportteljesítmény csúcsa, habár ezek, a lovaglás, birkózás és íjászat, egyértelműen harci játéknak tekintendő. Mi, elpuhult európaiak, meg a mindenből sportot kreáló amerikaiak csináltunk csak ezekből mára sportot. A mongol, az aztán nem.

   Véresen komoly a Naadam náluk, minden évben rengeteg sérülttel. A lovaglásban nincs pardon, mindennel ütik egymást vágta közben, a birkózásban, ahol ezerhuszonnégy, ritkábban ötszáztizenkét elszánt ember feszül egymásnak, eleve kemények a feltételek. Itt nincs szőnyeg, szabály alig, akkora sallerek csattannak, hogy egy gyengébb legény kirepülne a stadionból is tőle. Még az íjászat talán az, ami nem ennyire a nyers erőről szól, bár ide is kell erő, csak másfajta. Kötélidegzet, acélos izmok, hiszen több százszor ki kell feszítenie az íjat a döntősöknek, itt már az idegek harca folyik.

    Nos, a Naadamról írok még alkalomadtán, most nézzük a mi versenyünket. Idén már negyedszer rendezik meg itt, Dél-Koreában a Világ Hagyományőrző Íjászainak Fesztiválját, bár erről már írtam az előző levelemben. Csak azért említem megint, mert ismét szembesültem azzal, hogy milyen nagy a világ és mennyi különös emberke létezik benne. Persze, ők esetleg rajtunk derülnek  jókat, de hát így kerek a világ…

    A mai program szerint tízkor ünnepélyes megnyitó, majd a résztvevő országok rövid, néhány perces bemutatója, lehetőleg a nemzetükre jellemző célokra lőve. Ez, tekintettel a harmincöt országra, nem is olyan egyszerű feladat, végül megoldják, mert két-három ország egymás mellett, párhuzamosan is „dolgozhat”. Kisebb fennakadások azért vannak, a törökök például eltűnnek a „performance”-uk előtt, állítólag nem találták a helyszínt. Ja, a mi országunkat azért elég szépen megtalálták annak idején, olyannyira, hogy százötven évig el sem hagyták…

    A lengyel kollega viszont megtalálta a helyszínt, de ő meg úgy találhatta, hogy egyedül nehéz látványos műsort leadnia, ezért illegalitásba vonult. Hogy mégiscsak bemutasson valamit a lengyel virtusból, egy vodkásüveggel védekezett a további felkérésekkel szemben.

   Ketten együtt egyébként már egész csinos attrakciót jelentettek egy idő után, a lét elviselhetetlen könnyűsége így mindjárt más értelmet kap. Néhányan rácsodálkoztak a párosukra, de nekünk, magyar kocsmákban edződött vitézeknek semmi rendkívülit nem jelentettek. Hamar el is felejtettük a pattogó mazurkákat fütyörésző polák harcost, inkább az egzotikusabb népeket szemrevételeztük.

   Nagyon tetszett a nepáli íjászok harci tánca, de fenségesek voltak a japánok megfontolt lövései is. Az élő tradíció volt a bemutatójuk számomra, a kimért mozgás, az, hogy nem lépnek fel a szőnyegre, csak fehér zokniban, ahogy szertartásos mozdulatokkal hajtják végre a lövéseket.

   Ha nem magyar íjász lennék, japán íjjal szeretnék lőni, az biztos. Tudom, hogy Magyarországon is vannak kyudo szakosztályok, de a magam részéről örülök, hogy a mi népünkre jellemző íjjal megtanultam elfogadhatóan lőni, nemhogy egy elég markánsan eltérő stílussal kezdjek el kísérletezni. Arról nem is beszélve, hogy nem tudnám használni az esetleg megszerzett tudást, mert a mi hazai bemutatóinkon furcsán nézne ki egy végvári „szamuráj”. Mindenesetre kipróbálom majd a lövést ezekkel a hatalmas, gyönyörű íjakkal…

     A „svájci Gárda” csupa Tell Vilmosból állt, a németek az egyikük gyártotta archaikus őskori íjakkal lövöldöztek, de a bhutániak íja tetszett legjobban. Egy látszólag primitív íj, a mi laminált íjainkhoz hasonlóak, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy mindegyik két darabból van összeillesztve, középen összeragasztva. Úgy néznek ki, mintha egy gyerek eltörte volna az apja íját, és hogy ne verjék meg, összeragasztaná valahogy. Hozzápászítaná az alsó kart a felsőre úgy, hogy egy jó húsz centi fedné egymást, majd leukoplaszttal összefogatná. Először azt hittem, tréfából hoztak egy ilyet is, csak amikor láttam, hogy mind ilyen, lett gyanús.

   Barátságos kis figurák egyébként, mint négy kis manó, engedelmükkel kihúztam az egyik íjukat. Meglepően erős, gondolom, a leukoplaszt alatt valami erős ragasztó lehet. Valószínűleg ősi módszerek szerint készítik íjaik, így enyvre gyanakszom.

   Nem ismerem az okot, hogy miért ilyen fegyvereket használtak, de gondolom, nem a poén kedvéért készítették. Harcos nép volt, de ott a Himalája árnyékában nem is maradt fent gyenge faj. A szokatlan megoldás talán a célzást hívatott segíteni, mivel, mint megfigyelhettük, úgy illesztik össze a félbevágott feleket, hogy végeik kicsit balra tartanak, ezáltal szinte középlövővé válnak az íjak. Eredeti megoldás, az már biztos.

    Lefotóztattam magam a görögöknél, egy hoplita sisakkal a fejemen. Spártai stílus, nem sok kilátást enged, de takarja az arcot és védi a fejet. Egy sisaktól körülbelül ezt is várták a viselőik, mindenesetre érdekes élmény volt felpróbálni. Amikor kitekintettem a nyíláson, pont egy nagyobb csoport tartott felénk, szinte úgy éreztem magam, mint Leonidász, mikor meglátta Dareiosz hadait. Inkább levettem, mielőtt úgy járok, mint Spárta legendás hőse.

    Nézegettem a görögök kiállítását, de egyéb érdekesség nem akadt. Kassai mester tanítványai egyébként, a vezetőjük egy kissé túlsúlyos amerikai. Nem egészen értettem, mint keres egy jenki az achájok ivadékait vezetve Koreában, magyar lovasíjász technikát használva, de lehet, hogy csak számomra volt erős ez a turmix. Amúgy is mindegy, jó arc volt és íjász, innentől meg csak ez az érdekes.

   Az önkifejezésnek számtalan módja van egyébként is, biztos van valami kötődése Hellászhoz, és gondolom, lovon szívesebben jár, mint gyalog.

     A klasszikus világban egyébként kevés híres görög íjász akadt, ennek elsősorban az volt az oka, hogy aránylag gyenge íjakkal lőttek, és a technikájuk is ehhez igazodott. Mellükig húzták csak az ideget, így a nyílvesszők átütő ereje csekély volt, magát valamire tartó harcos ezért nem is használt ilyen „játékszert”. Homérosz hallhatatlan művében, az Iliászban a jó harcos a jó dárdavetőt jelentette. A helyzet pikantériája, hogy minden idők egyik legnagyobb harcosát, Achilleuszt éppen egy íjász, Párisz nyila sebezte halálra.

   Az ókor híresebb íjfeszítői között megemlíthető még Philoktétész, a Tróját ostromló görögök legjobb íjásza. Egy jóslat szerint a görögök nem győzik le Tróját mindaddig, amíg a harcokban el nem esik Párisz, szép Heléna elrablója és a hosszan tartó háború okozója. Nem volt ez kis feladat, mert Párisz barátunk csak a hálószobákban volt legyőzhetetlen hős, a csataterek dicsőségét szívesebben átengedte őserejű bátyjának, a daliás Hektórnak. Hogy ne érje szó a ház elejét, azért lement ő is a csatatérre, de csak biztos távolból eregette nyílvesszőit a görögök sorai közé.

   Agamemnón király parancsára aztán Philoktétész, ez az „ókori mesterlövész” halálosan megsebezte  a balszerencsés hősszerelmest, akinek buja vágyai miatt egy egész városnak kellett később elpusztulnia. Philoktétészé volt egyébként Héraklész, az istenné vált hős íja, így nyílvesszői, melyek hegyeit gazdájuk a lernai hidra mérgébe mártotta egykor, a halált hordozták magukon. Híres még Odüsszeusz íja is, melyet rajta kívül nem tudott felajzani senki.

    Valószínűleg akad ebben némi túlzás , de annyi bizonyosnak tűnik, hogy nem hagyományos görög íj lehetett a legendás fegyver, és Odüsszeusz sem lehetett átlagos íjász. Amerikai reprodukciója, a jenki-acháj-szkíta egyveleg most lelkesen beszélt a hallgatóságának, keveset értettem belőle, de engem amúgy is a gesztusok, mozdulatok érdekelnek. A figura elhívatott, ez egyből lejött, és szerette, amit csinál.

    Megnéztem a bemutatójukat, de hamar rájöttem, hogy ilyet  láttam már néhány százat Magyarországon, úgyhogy a felénél otthagytam, amúgy is lassan mi következtünk. Dunaújvárosban begyakoroltunk néhány formációt, amit mára már szinte mindenki elfelejtett, úgyhogy Pali gyorsan átismételtette velünk még a sorrendet.

    Néhány pillanat múlva felhangzott a Hungary team felszólítás, mellettünk Malaysia. Íjainkból jurtát formáltunk, elhangzott az elmaradhatatlan huj, huj, hajrá, majd a lövésekre került sor.

    Miközben Lakatos Pisti és Hodosy Sanyi látványosan pattogtattak a karikás ostoraikkal, mi kilőttünk egy szakajtónyi vesszőt. Először csoportosan, majd én párbajoztam Nemes Pistivel, koronglövészet, ahol az első korongot még lekapta előlem Mónus Józsi barátom, de a másik kettőt már én szedtem le, morgott is az élő maximalizmus.

    Ezután az örökös magyar bajnok következett, Szórády Ernő, aki a Saár Judit által egy karó segítségével feltartott korongokat lőtte szét halálos biztonsággal. Nem semmi az Ernő, én eddig nem ismertem, csak a hírét hallottam, de tényleg nagyon jól lő. Nem egy kapkodó idegbeteg, kinézetre egy álmodó Buddha, de maga a precizitás.

    Még néhány lövés, körbesétálva eregetjük a táblába a vesszőket, vagy ahogy nem egy helyen hívják otthon, a pálcákat, majd nagy ostorpattogtatás közepette középre baktatunk, ahol mindenki átnyújt egy vesszőt Posta Palinak, aki egy nyalábba gyűjti, majd egy nemzetiszín szalaggal átköti.

   Az egységet szimbolizálja, utalva a régi történetre, ahol egy vezér úgy demonstrálta az összefogás erejét, hogy először egyesével eltört néhány vesszőt, majd egy tegeznyit átadott a törzs legerősebb emberének, akin persze kifogott már a feladat.

   Pali vezérünk is eljátszotta, hogy ő sem bír a vesszőnyalábbal, majd színpadias mozdulattal átnyújtotta a verseny főszervezőjének, Won úrnak. Hiába, Pali egy született diplomata, egy modern Talleyrand. Francia „kollegáját”a diplomácia nagy kaméleonjának nevezték, Pali azért még nem tart itt, de kétségkívül van érzéke a műfajhoz. Mi ettől függetlenül sajnáltuk a vesszőket, de valamit valamiért…

    Közben ment a protokoll része is a versenynek, először néhány minisztériumi figura bugyogott valamit, majd a verseny szervezői biztosították mindenkit, hogy ilyen jól szervezett rendezvényt még nem látott ez a bolygó. Össze-vissza hajlongott mindenki a pódiumon, már attól féltem, lefejelik egymást, de ők ebben nőttek fel. Ha egy magyar kocsmában bólintgatna felém ennyi fej, azért lennék bajban, lehet, hogy ösztönösen visszabólintanék vagy kettőnek…

    A páston közben véget értek a bemutatók, a személyzet pillanatok alatt eltűntette a kellékeket. Elképesztő a fegyelem, mindig tevékenykednek, nem ehhez a munkamorálhoz szoktam hozzá, na. Olyan, mintha mindig csinálnának valamit, vagy csak nagyobb a rutinjuk ebben is. A minisztériumi vezető, aki biztosítja az anyagi hátteret, meg lehet elégedve, mert állandó a nyüzsgés körülötte és előtte. Mindenesetre „deja vu” érzésem van, a beszédekből szinte egy szót sem értek, de merem állítani, hogy szinte szóról szóra vissza tudnám adni, a lényeget legalábbis.

   Azért mégiscsak tudnak meglepetést okozni, ugyanis a bemutatók végén a minisztériumi kádernek annyira bejött az íjászat, hogy látni szeretné a versenyt is. Valaki bátortalanul megjegyzi, hogy a verseny másnapra van kiírva, de elég a főmufti egyetlen pillantása, hogy máris újabb parancsszavak hangozzanak el. Hiába, mindegy az, hogy Ázsia legdinamikusabban fejlődő országában, vagy a legeldugottabb borsodi faluban lépsz fel, a lényeget mindig az mondja ki, aki a pénzt adja. Ahogy ősz atyám mondogatja, aki fizeti a zenészt, az választja a zenét.

     A rendezőkön azért látni, hogy ez számukra is meglepetés, most először került homokszem a gépezetbe. Válságtervet nem dolgoztak ki, azt már látom, de dicséretes ügybuzgalommal látnak neki az újabb kihívásnak. Nem kis pénzt kaphatnak a kormányuktól, hogy egy pillanat alatt átírják a forgatókönyvet.

    Azért szerintem nálunk ezt nehezebb lenne véghezvinni egy íjászversenyen, ámbár ki tudja. Létezik az a pénz, mint tudjuk, amiért az ember enged az elveiből. Megfigyelésem szerint ez elvek szilárdsága egyenes arányban van az összeg nagyságával. Kivétel, persze, akad, de én még nem találkoztam vele. Végül is az vesse rájuk az első követ, akinek még nem kellett kompromisszumot kötnie egy verseny rendezése közben. Elbeszélgetnék vele, hogy mi a titka…

   A versenyzők, persze, zúgolódnak, de be kell látnunk, hogy akár tetszik, akár nem, a verseny hamarosan megkezdődik. Kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor Ceausescu mester, a román népvezér medvére akart vadászni. Amit a „ Kárpátok géniusza”a fejébe vett, az meg is lett akkoriban, ezer vadőr rohant egyből, hogy befogjanak néhány macit.

   Kivitték a vezért a lesre, elébe vonszoltak egy jobb sorsra érdemes Micimackót, a géniusz meg begőzölt és elkezdett lövöldözni. A medvén kívül, ami vagy tíz méterre volt tőle, mindent eltalált, fű, fa, bokor szétlőve, szerencsétlen vadászok, akik a csalitban lapultak, azt sem tudták, hová bújjanak a zárótűzben, csak a jámbor négylábú pislogott bambán.

   A vezér habzó szájjal cserélt újabb és újabb puskát, alig győzték tölteni a fegyvereket, mégsem sikerült eltalálni a  szerencsétlen jószágot. Végül  megelégelhette az éktelen durrogtatást ő is, így úgy döntött, véget vet a zenének, utánajár a dolognak. Természetesen szinte a bódulásig el volt kábítva, így igencsak nehézkesen tápászkodott fel, majd a zaj forrása felé tántorgott. A géniusz hisztérikusan rikácsolt, szíve szerint már a légvédelmet is bevetette volna az elpusztíthatatlan szörny ellen,csak egy közelben lapuló vadász őrizte meg a hidegvérét, és lőtte szíven közelről a fenevadat.

   Talán mondanom sem kellene, hogy a dicsőség a nemzet hőséé lett, néhány óra múlva, ahogy elmúlt a hideglelése, már boldogan hencegett legújabb hőstettével. Nemigen mertek a szemébe nevetni, akkoriban ez nem volt túl szerencsés ötlet, de a történet fennmaradt.

    Ez a régi história a felkapaszkodott cipészlegényről (megdöbbentő egyébként, hogy a becsvágy minő magasságokba képes embereket repíteni), most csak azért ugrott be, mert itt is egy nagy hatalmú ember akart valamit, és nem mondta neki senki, hogy ugyan ne szórakozzon már kétszáz emberrel. A koreaiak inkább lenyelték volna a nyelvüket, nekünk meg igazából mindegy volt.

   Azért zárójelben megjegyzem, hogy néhány íjászversenyt rendeztem már én is, akadt is mindig olyan, aki kifogásolt valamit, de amit a külföldi versenyeimen láttam idén, az nem semmi. Zokszó persze nem hagyja el ajkam, hiszen csodálatos helyeken versenyezhettem, nagyszerű emberekkel ismerkedhettem meg és kitűnő íjászokkal mérhettem össze tudásom. Az egzotikus figurák, az elképesztő ruhák, az idegen kultúrákba való belepillantás csak ráadás.

   Így hát verseny lett hamarosan. Persze pánik tört ki a mi soraink között is, hiszen a jó öreg Murphy törvénye itt is beigazolódott. „Ha valami elromolhat, az el is fog romlani”- állapította meg egykor a repülőmérnök, aki tudtán kívül egy „vallás”alapját rakta le.

   Számtalan alkalommal szembesültem már én is ezekkel a törvényszerűségekkel, most Murphy törvényének 112-es cikkelye lépett érvénybe: Ha Dél-Koreában van egy tíztagú magyar csapat, és abból két embernek, az előzetesen megadott forgatókönyvtől eltérően, még aznap lőnie kell, az a két ember lesz kiválasztva, aki a szálláson hagyta az íját.

    Elméletileg mindenki hozhatta volna a fegyverét, mégiscsak egy íjászverseny kezdetét ünnepeltük, de Posta Pali dobolt, Hodosy Sanyi pedig karikás ostorral pattogtatott, eme tevékenységek végzéséhez pedig nem okvetlenül szükséges az íj. Magától értődően ez a két emberünk volt kénytelen még aznap a lővonalhoz állni. Innentől fogva elképzelheted, mi történt: pánik, kapkodás, telefonálás, taxi, őrült vágta. Végül is visszaértek időben, de Sanyinál elgurult a gyógyszer, azt láttam.

    Szobatársam nagyszerű figura, nagyon olvasott, van humorérzéke, benne van minden buliban, de nem túl magas az ingerküszöbe. Már a kajáknál is morgott néha, szerintem évekig nem fog rizst enni, de a terelgetés sem nagyon nyerte el a tetszését. A koreaiak imádják a rendet, a vonalakat, sarkokat, egyszerre mozognak, étkeznek, vonulnak, egyenfejek, kódolható reakciók. Sanyi a puszták fia, lovasíjászként megszokhatta a teret, itt szabályosan szenved néha.

   Monológját, amit a koreaiaknak ad elő, nem idézem inkább, maradjunk abban, hogy akkor sem fordítanám le a házigazdáinknak, ha beszélném a nyelvüket. Szerintem, ha megértenék, még évekig élvezhetnénk a vendégszeretetüket, csak más körülmények között.

     Miután csillapodtak kissé a kedélyek, elballagtunk nézni a már javában folyó versenyt. Illetékes koreai elvtárs, miután megnézett néhány lövést, készített pár képet, pózolt a nagy számban nyüzsgő fotósoknak, majd amúgy „koreaiasan”lelépett.

    Angolos távozásról már hallottam, most megismerhettem a koreai verziót is. Lényege, hogy okozz minél nagyobb felfordulást, legyél te a forgószél közepe, majd a káosz csúcsán dobd a lovak közé a gyeplőt és mentsd ki magad halaszhatatlan ügyeidre és saját fontosságodra hivatkozva.

   Aki bemutatta ezt a kiselőadást, már hét határon túl járt, ámbár az is lehet, hogy neki is be kell számolni a versenyről. Gondolom, leszakította magának ő is a sápot, így fejre legalábbis így néztem, meg valószínűleg neki is el kellett számolnia egy még nagyobb kutyának. A világ minden részén így játsszák ezt a játékot, miért pont Dél-Korea lenne a kivétel?

     Lépjünk túl a minisztériumi figurán, és máris ott vagyunk az egyes célon. Nem a nálunk megszokott körforgás szerint megy a verseny, itt „ rend”van, az elsőn kezd mindenki, úgy lép a kettesre, egészen az ötösig. Szerintem, ha egy hazai versenyre bedobnánk egy koreait, lenne bajban. Sehogy sem értené a rendszert, a belső világa romokba heverne pillanatokon belül. És ez még csak a verseny, az élet egyéb területeiről most ne is beszéljünk.

   Szóval, egyes pálya, amerikai cél. Mind az öt cél egy-egy országról van elnevezve, a hagyományosan nagy és híres íjásznemzetekről van szó. Amerika talán a kivétel, már ha tradicionális íjjakról beszélünk, de Amerika, mint tudjuk, mindenben nagy…

    Húsz méter, öt lövés egy 3D-s őzbakra, blatt három pont, test kettő, lábak, nyak és fej egy pont. A pontozás végig a 3-2-1 rendszerben folyik, ahogy hallom a tavaly már itt járt társaimtól. Nézem a leendő ellenfeleinket, vegyesek a benyomásaim. Nagyszerű lövészeket éppen úgy látok itt, mint teljesen képzetlennek tűnő íjászokat. Ha már húsz méteren szenvednek, mint disznó a jégen, mi lesz majd velük a nagyobb távokon?

   Na mindegy, ez legyen az ő gondjuk, mindenesetre a legtöbben kényszeroldásban szenvednek, magyarán mondva nem húzzák ki teljesen az ideget, mi úgy mondjuk, hogy húzásból oldanak. Nem akarok belemenni nagyon a szakmába, de ez a fajta stílus jó a lovasíjászoknak, és a talpasoknak is rövid távon, de a hosszú távon használhatatlan, én legalábbis még csak egy embert láttam életemben eredményesen lőni ezt a technikát használva.

   Végül is mindenki úgy lő, ahogy akar: ezt tanulta, ezt érzi eredményesnek, ennyit tud, vagy csak egyszerűen nem tudja megtartani a felajzott fegyvert, mert baromi erős íjat vett magának. Ez akár egyfajta macsó dolog is lehet a kezdő íjászoknál, számtalanszor találkoztam már hasonlóval az évek során.

    Tetszenek viszont a japánok, eszméletlenek, ahogy rákoncentrálnak a lövésekre. Nagy számban buzdítják éppen sorra kerülő versenyzőiket, egységes csapatnak tűnnek. Ezen a távon egyébként még eléggé egybe van a mezőny, bár itt kell sok pontot szerezni, ez egyből világos, mert nagyon húzósnak tűnnek a további célok. Azt megállapítottam azért, hogy a félelmetes hírű mongolok ezen a rövid pályán nem nagyon csillogtak, de tudom, hogy ők ilyen „közelre”nem is nagyon szoktak lőni.

   Átballagunk a kettes célra, a magyarra. Az előző levelemben már írtam róla, most csak annyit még, hogy kb. tizenöt másodperc van az öt vessző kilövésére. Így már nagyon sok a negyven méter, pláne úgy, hogy a blatt egy húsz centi átmérőjű kör. Pumba, az Oroszlánkirály felejthetetlen varacskos disznója a céltárgy, erre vannak körök rajzolva, nyolcvan centi a legnagyobb.

   Negyvenről, mozgó célra, negyed perc alatt? Aki itt maximumot lő, nekiadom az íjamat, pedig nagyon szeretem. Elnézve a versenyzőket, ez a veszély nem fenyeget, a célt viszont szidják rendesen, remélem, a magyarokat azért nem. Európában kapunk eleget, legalább Ázsiában ne szidjanak bennünket.

     Érdekes látni a japán és mongol versenyzők kapkodását ezen a célon, nem az ő lövési stílusukhoz találták ki. Ez még Magyarországon is kemény feladat, pedig nálunk elég sokfelé láttam már hasonló feladatokat. Egy átlagos íjász vagy gyorsan lő, vagy pontosan, csak az igazán kiválóak tudják egyszerre a kettőt. Ez a cél fekszik nekünk, remélem, holnap „odavágunk” neki, úgyhogy tovább bandukolunk a japán célhoz.

   Hatvan méter, a hagyományos japán távolság a kyudo íjászoknál. Egy méteres kör, három mező, a belső jó harminc centis lehet. Ez sem tűnik sétagaloppnak, itt már csak a jó íjászok tesznek kárt a céltáblán. Sok íjászon látszik, hogy még nemigen lőtt ekkora távolságra, keresi az optimális tartást. Nem igazán nyerő megoldás egy íjászversenyen belőni a fegyvered, mire megtalálod a szöget, elfogyott a vessződ. Ja, ezért verseny.

    Néhányan megkérdőjelezték ennek a versenynek – találkozó, fesztivál, dzsembori, őrsi gyűlés, nevezd, ahogy akarod, - létjogosultságát és komolyságát. Nos, még közel sem vagyunk a végén, de azt már most kijelenthetem, hogy ez egy komoly kihívás minden, magára valamit is adó íjász számára.

    A negyedik pálya a mongoloké, a Naadam verseny híres feladata. Eredetileg hetvenkét, nyolc centiméter magas és ugyanennyi átmérőjű, tevebőrrel bevont henger, melyeket két sorban tesznek egymásra, kb. másfél-két méter hosszan.

   A legenda szerint Dzsingisz kán egyszer megorrolt egy uralkodóra, aki elzavarta a követeit, mondván, hogy azok lószagúak. Dzsingisz kán ingerküszöbe még Hodosy Sanyi barátoménál is alacsonyabb lehetett, mert menet közben irányt váltott seregével és lendületből lerohanták a kifinomult szaglással megáldott császárnő birodalmát.

   A győzelem után Dzsingisz a lovászainak lökte az öregecske, de még mindig büszke úrnőt, hogy annak legyen alkalma hozzászokni a lovak illatához, ragyogó szépségű menyét nemes egyszerűséggel besorakoztatta lavinaként növekvő létszámú ágyasai közé, míg a bukott trónörököst, fogságba esett, szám szerint hetvenegy főemberével együtt nyakig a homokba ásatta.

    Kivezényelt egy tument, egy nagy létszámú harci egységet és célba lövette az embereit, jó hetven-nyolcvan méterről. A meghódított területet hozzácsatolta egyre növekvő birodalmához, majd új hódítások után nézett. Tanulság: nem jó, ha egy felelős vezetőnek túl érzékeny a szaglószerve…

       Dzsingisz szerette az eredeti megoldásokat, emberei pedig jól szórakoztak a szokatlan célon, úgyhogy bevezették „játékaik” közé. Sur a cél mongol neve egyébként, szor-nak ejtik és imádják, mint mindent, ami Dzsingiszre emlékezteti őket.

   A mongoloknál ő a mai napig egy bálvány, regőseik, mesemondóik a nagy kán minden rezdülését megénekelték. Valószínűleg jókora túlzások is vannak ezekben a történetekben, de ne felejtsük el, hogy a világtörténelem legnagyobb kiterjedésű birodalmának alapjait Dzsingisz rakta le! Az ő unokája, Kubiláj kán uralkodása alatt érte el a fent említett rekordot a mongol birodalom, természetes, hogy próbálják őrizni a hagyományokat.

    Manapság már mégsem illik embertársaink fejére íjjal lövöldözni, ezért alakultak át a fejek hengerekké, tevebőr meg a Góbi sivatagban kéznél lehetett. Nyílvesszőik hegyére egy kúpot tesznek, egyrészt hogy ne lőjék szét a cilindereket, ahogy az angol nyelvű ismertetőkben szerepel, másrészt így segítve a vesszők csúszását. A hengerektől egy méterre húznak egy vonalat, kimérik a hetvenöt métert, a női versenyzőknél hatvanötöt, és mehet a versengés.

    Ha a vessző a vonal mögött ér le és pattanásból kiüt legalább egy hengert, egy pont, a vonal előtt lepattanó vessző érvénytelen. Középen van négy-hat, pirosra festett cilinder, amennyiben ezt pattanás nélkül telibe verik, három pont, a szélső cilinderek telitalálata kettő pont. Láttam már könnyebb célpontokat…

     És végül megérkeztünk az utolsó célhoz, a koreaihoz. Ez eredetileg száznegyvenöt méterre kellene, hogy legyen, száznegyvennégyszer száznyolcvanhat centis fehér téglalap, benne egy fekete kocka, majd egy piros kör. Tavaly a japánok megszenvedték ezt a távot, az ő íjaik nem kimondottan ilyen távoli akadályok leküzdésére lettek megalkotva.

   Idén kilencvenre van kitéve a Gung Do, a koreai nemzeti cél. Méretarányosan kisebb persze, de ettől még igencsak rágós falatnak tűnik. Itt, ebben a parkban nem lehet kitenni a hagyományos feltételek mellett, de szerintem ezt egyetlen versenyző sem kifogásolja. Ámbár Mónus Józsi barátunk morog, hogy ő az eredeti távolságra edzett, meg így a japánok esélyei jelentősen megnőttek.

   A magam részéről mindegy, sztoikusan elfogadom a megváltozhatatlan tényt. Persze, ki tudja? Lehet, holnap egy újabb fontos és pénzes emberke kerül elő, aki másképp szeretné a versenyt, ezért néhány célt átszervezését javasolja. Én már meg sem lepődnék…

     Bekódoltam az összes feladatot, én szerencsére csak holnap kerülök sorra. Nem tűnik könnyűnek a feladat, ráadásul az itteni éghajlat, páratartalom és a szokatlan légkör valószínűleg nem növeli a teljesítményem, de ezekkel a kihívásokkal versenyzőtársaimnak is meg kell küzdeniük.

    Holnap eljön a „recibir”, az igazság pillanata: amikor a matador, vagy franciásan szólva a torreádor a bika szemébe néz. Bal kezében a muleta (skarlátszínű posztó), mélyen leeresztve, jobbal tartja a kardot, a bikára szegezve.

   Amikor a bika rámegy a muletára, a matador jobbjával beüti a pengét a koponyaalap és az első nyakcsigolyacsont közé – már amennyiben ez sikerül neki. Ha nem, rövid a történet, ha sikerül, akkor a bal kezében tartott muletával ellendíti magától a bikát.

    Pase de pecho, ha hihetünk Hemingwaynek, a bikaviadal csúcspontja: mindaddig, amíg a kard be nem ment, a matador lába nem mozdul. A legnehezebb, legveszélyesebb és érzelmileg a legfeszültebb módja a bikaölésnek. Manapság már csak ritkán látható, Manoletével kihaltak az igazán nagy torreádorok.

      Úgy veszem észre, megint elkalandoztam. Hogy kerülnek ide a torreádorok, tehetné fel a kérdést valaki, jogosan? Nos, csak arra akartam utalni, hogy holnap eljön az a perc, amikor mindenkinek szembe kell néznie a maga bikájával…

    Hát, kedves húgom, mára ennyi, zárom levelem, holnap, a verseny után folytatom. Most megyünk haza, a szálláson még meghallgatjuk Posta Pali és Hodosy Sanyi élménybeszámolóját, majd alvás. Hiába, Dél-Koreába nem jut el mindennap az ember…