4.    

Kedves Edit, imádott unokatestvérem! 

    Hát, valahogy túléltük ezt az éjszakát is. Este élménybeszámoló volt, majd összekapaszkodtunk a japánokkal néhány kupica erejéig, ezután következett a kínai kaland. Áron, a legjobb íjászuk átjött hozzánk komázni, már benne is volt néhány csepp bátorság szérum. Magamra vállaltam, hogy felveszem vele a harcot, egy végvári vitéz nem futamodhat meg. Bambuszpálinka, valami kínai ginzeng párlat, magyar kisüsti. Na, attól aztán bölcsek lettünk rendesen, úgyhogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy én is tiszteletemet tegyen a Mennyei Birodalom képviselői előtt.

   Arra még emlékszem, hogy volt köztük egy hölgy is, kínaitól szokatlanul nagy méretekkel egyes tájain, és én szerettem volna ennek a természeti csodának utánajárni. Rémlik, hogy a hölgy már hajlott is a vizsgálatra, bizonyítván ártatlanságát a szilikont illetően, de a férje, aki balszerencsémre absztinens, valahogy nem örült a tesztelésnek. Elképzelhető, hogy nem voltam már túl kifinomult, mindenesetre valahogy kiráncigáltak a többiek a Sárkány karmaiból.

     Reggelinél a fickó odaállt az asztalunk mellé és tíz percig beszélt hozzám fapofával, angolul persze. Néhány szót elkaptam, elnézést, feleség, probléma, ilyenek.

    Hát, barátom, probléma az van, de az a tied, minek választottál ekkora mellű hölgyeményt, ha nem tudsz rá vigyázni? Ha nem bírja az italt, ne itasd, vagy ne engedj részeg vitézeket a vonzáskörzetébe, mert én egy jellem vagyok ugyan, és mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértésnek.

   Amúgy is zúgott a fejem rendesen, valahogy nem hiányzott korán reggel a kínai figura szónoklata. Sejtettem a lényegét, sáros is voltam rendesen, a kínai csaj persze le sem jött, biztosan kukoricán térdepelt odafönt.

    Valamit csak mondanom kellett, mert Huan Ti császár örököse várakozásteljesen állt felettem. Mit akar itt mindenki tőlem, tegnap a mongol mami, most meg ez a csodálatos mandarin?

   Ennek ráadásul hiába mondanám, hogy meg kell néznem a lovam, egyből rávágná, hogy repülővel jöttünk. Megfordult a fejemben, hogy valami tréfával ütöm el a dolgot, de egyrészt még mindig kába voltam a jelentős mennyiségű folyadékbeviteltől, másrészt a bonyolultabb angol mondatok jelenleg meghaladták a szintemet, úgyhogy a legegyszerűbb megoldást választottam.

     Kegyesen intettem, hogy szóra sem érdemes, felejtsük el a tegnap estét, én nem haragszom a történtek miatt. Dzsebétől tanultam a trükköt, hátha nekem is bejön. Esküszöm, csak pislogott, ebbe a fickóba annyi humorérzék szorulhatott, mint egy katicabogárba. Nem csodálom, hogy a felesége néha elengedi magát mellette, eléggé sótlannak tűnik a legény. Hej, ha néhány napig …de hagyjuk ezt, végtére is ez egy útleírás, bár ez is hozzátartozik az élményekhez.

     Szegény kínai ácsorgott ott még egy ideig, balszerencséjére nem volt ott senki, aki jól beszélt volna angolul. Sanyi ugyan fordított valamit, de odáig én is eljutottam, meg a gesztusok önmagukért beszéltek. Van már tapasztalatom e téren, egyszerű a tétel, Pitagorasz mester sem állíthatta volna fel akkurátusabban: Furé+pálinka=NŐ.

    Ez van, a mindannyiunk lelke mélyén szunnyadó fenevad néha felszínre tör. Legalább Dél-Koreában is megismerték a magyar virtust. A kínai úriember- tényleg az lehet, mert jámboran tűrt tegnap is – végre elunta magát és a helyére baktatott. Nem tudom, mit szeretett volna elérni, nyilvános akasztást? Nem Kínában vagyunk…

    Mindenesetre én bocsánatot kértem, mást nem tehettem. Szerettem volna a feleségétől is, de nem engedtek a közelébe. Aha, innen fúj a cél. Nyugodj meg, haver, most tiszta vagyok, felőlem azt csinálsz a nőddel, amit akarsz. Mondjuk nem cserélnék veled, elég stresszes lehet egy ilyen cicamicával elmenni mulatozni.

     Közben lemegyünk a buszhoz, a tegnapi éjszaka másokon is nyomot hagyott. Bejönnek lassan a képek, a norvég fickóval egy jó órát beszélgettem a különböző versenyekről, angolul persze, igaz, sok rajzzal. Hiába, egy szint felett megszűnnek a nyelvi akadályok.

    Többen is elismerően bólintanak felém, valamit még csinálhattam, hogy ilyen népszerű lettem, de nem tudok még rájönni, mi lehetett az. Mindenesetre remélem, nem lesz már több asszony a dologban, egy napra elég egy féltékeny férj.

   Valaki jól hátba vágott, riadtan gondolok arra, hogy tévedtem ez ügyben, de nem, csak a mongol birkózó üdvözölt a maga keresetlen modorában. Majdnem térdre estem, de azért jókorát csaptam én is a vállára. Rómában, mint a rómaiak…

     A legtöbb mongol persze már lent van a pályán és buzgón gyakorol. Egyesek zúgolódnak, tisztességtelen előnyökről beszélnek, talán nem is alaptalanul, de végtére is amit nem tiltanak a szabályok, azt lehet. Bárki felkelhet hajnalban és lemehet lőni, nincsenek fegyveres őrök a pálya körül, mégis csak a mongolok teszik ezt meg.

    A birkózó nem lehet tagja a kiválasztott csapatnak, ezért maradhatott fent. Mikor megérkezünk, hangosan üdvözli társait, én figyelgetem a válogatottjukat. Meg sem lepődöm azon, hogy csupa Naadam bajnok alkotja a csapatukat.

    Magától értődően minden ország képviselői igyekeznek a legjobbjaikkal kiállni. Magyarország A csapatában Szórádi Ernő, Mónus Józsi, Nemes Pista és Hodosy Sanyi lő, a B-ben Lakatos Pisti, Gergics Józsi, Makai Robi és jómagam. Azért a B csapat sem tűnik rossznak, sokan elfogadnák itt elsőnek is.

     Japán, Mongólia és Magyarország évek óta a favorit, idén belépett ebbe a kategóriába Uruguay is. Ők középlövő íjakkal lőnek, ez így nem tisztességes, de állítólag nem szóltak nekik, hogy ilyennel nem lehet lőni. Erre azért nem vennék mérget, hiszen csak van Uruguayban is olyan ember, aki le tudja fordítani a traditional szót a WTAF mozaik nevéből.

    Mindegy, ez legyen az újdonsült nemzetközi bíránk, Posta Pali és társainak a gondja. A mongolok nem ennyire békésen tűrik az esetet, egyikük hangosan elégedetlenkedik, vérben forog a szeme. De jó, hogy nem náluk teszteltem a nőket tegnap este, ott nemigen úsztam volna meg sűrű sorryzással. 

     Mindegy, megkezdik a versenyt, Uruguay is lőhet, majd később döntenek róluk. Személy szerint nincs velük bajom, sőt, én például kifejezetten csípem a kis ország példamutató küzdeni akarását, amiről az idei futball világbajnokságon is bizonyságot tettek.

    Diego Forlantól és Luis Suareztől volt hangos a sajtó, milliók csodálhatták Muslera védéseit, vagy Lugano elegáns játékát. Amit pedig Godin és Fucile művelt, az egy vérbeli harcosnak, egy végvári vitéznek vagy Dzsingisz vad száguldójának is becsületére vált volna.

     Szóval, sajnálom, hogy így alakult, mert maga a nép szimpatikus, de azért ez a verseny kötött szabályok szerint kellene, hogy menjen. El is kezdődik, bár mi is morgunk, amikor a vörös szőnyegre lép Uruguay csapata, kezeikben vagyonokat érő íjaikkal.

   Elegáns egyen szerelés, nemzeti színek, sál és valami barett szerűség, talán a gauchók, az argentin marhapásztorok hordtak hasonlót. Végül is szomszédok, úgy lehet, az övék az eredeti és az argentinok koppintották le tőlük. Szerintem csak arról van szó, hogy a tehenekkel, lovakkal dolgozó emberek sállal védekeztek a por ellen, ez egyébként a magyar huszárságnál is megfigyelhető.

    A japánok iszonyat szépen lőnek, megtűzdelik rendesen az őzet, utána néhány szerényebb képességű csapat következik, majd a Sárkány gyermekei, Kína nemzeti csapata. Áron az első lövészük, minden mozdulatáról süt a fegyelem. Ha ő nem katona, akkor én vagyok Pavarotti,de szerintem nem is titok, hogy vannak köztük hívatásosok. Lehet, csak így jöhettek ki, nálunk is bevett szokás volt ugyebár egykor, nem is oly rég.

     A kínai csapat tagja az újdonsült barátom is, a „china baby”ura és parancsolója is. Hogy igazából tud-e parancsolni a Jáde istennőnek, ahogy tegnap elneveztem, nem tudom, de van még mit tanulnia. Mondjuk, nekem is. Jáde istennő, te jó ég…

      Közben a mieink is fellépnek a világot jelentő deszkákra, pontosabban szőnyegre. Idegesek a fiúk, pedig tudnak lőni, ezt mindannyiunk előtt világos. Sanyi morog, az uruguayiak, a rizs és a pára sok lehet már neki, Mónus Józsi is tiszta ideg. Nagyon jó íjász lehetne, ha le tudná vetkőzni a drukkot. Mindenki izgul lövés előtt, ez természetes, de ő néha csak a töredékét hozza valós tudásának. Elég egy rossz lövés és elszáll. Ha viszont bejönnek az első lövései, kevesen állják a versenyt vele.

    Nemes Pistát is ki tudták zökkenteni a körülmények, pedig őt nehéz megingatni. Egyedül az álmodó Buddha, Szórády Ernő bátyánk tartja magát és lő megingathatatlan hittel. Jó egy ilyen ember a csapatban, biztos kéz és hideg fej, a jó íjász legfontosabb ismérvei nála megvannak.

     Fel-le sétálgatok, nézegetem a többi válogatottat, amíg a mieink arra várnak, hogy a többi célon is végezzenek. Az uruguayiaknál igazából csak egy jó íjász van, ez a negyedik célon már tisztán látszik, igaz, ő nagyon jó, az egyéniben is brillírozott. A többiek jó esetben is csak átlagos íjászok, a mieink jobbak.

    A kínaiak gyűrik az ipart keményen, de ez nem az a sportág, amit órák alatt meg lehet tanulni. Nem tudom, amúgy milyen íjak voltak Kínában, de itt Kassai íjakkal lőnek. Mondjuk, a görögök is, míg a románok koreai íjjakkal nyomulnak. Szerintem pillanatok alatt bebizonyítanák, hogy azt is ők találták fel…

    Időközben jönnek a mongolok is, természetesen énekszó kíséri a lövéseiket. Minden találatnál ujjonganak, varázslatos a légkör. Mi is szurkolunk a fiúknak, de meg sem közelítjük a mongol buzdítást. Remélem, nem ezen fog múlni a siker.

    Még néhány válogatott, német, tanzániai, felvidéki barátaink Szlovákia színeiben, Tajvan, Malaysia, és el is fogytak a csapatok. Utána jönnek az országok második csapatai, Japán, Mongólia, Magyarország, Kína, majd a vegyes csapatok, de ez már csúszik rendesen.

    Véget is ér a móka mára, míg pakolásznak a szervezők, magamhoz veszem Pumbát, a magyar célt, már amennyiben Pumba magyar. Nem akarom, hogy rám kiabálják, ezért szólok a pályabírónak, hogy elvinném a kissé már viseletes selyemdarabot. Furcsán néz rám, nemigen érti a dolgot. Nem sok sót enne meg nálunk, az biztos. Hiába, ő jóléti társadalomban nőtt fel, nem ismeri a Dzsungel törvényeit.

    Időközben Makai Robi barátomat nem hagyja a kisördög békén, ki szeretné hívni a japánokat. Engem kér fel tolmácsnak, mert Pali a vezetőkkel van, míg Sanyi elment egy sörért, mert már nem bírta a gyűrődést. Mondjuk, megértem, nem semmi nap van mögöttünk.

    Összehozom a feleket, a japánoknál ketten hajlanak is a versenyre. Icsikava, aki az egyéniben is élen állt és egy nagydarab, jóindulatú legény a csapatuk, míg nálunk Ernő veszi fel a kesztyűt Robi oldalán.

    Most írhatnék a versenyükről sokat, de felesleges. Jól elvertek bennünket, ez az igazság. Egy ideig bírták a mieink a kiélezett csatát, de a szamurájok jobban bírták a végét. Nem szégyen, tényleg nagyon jó íjászok.

    Egy üveg ital volt a tét, biztosítom őket, hogy este megkeressük őket az anyaggal, majd nagy hajlongással elválunk. Kezdünk alkalmazkodni Ázsiához.

    Este a vacsoránál Pali meséli, hogy a mongolok valami hivatalos  levelet fogalmaznak a szervezők felé, mert nincsenek kibékülve a középlövő íjakkal. Erről a levélről jut eszembe egy történet kedvenc kánomról, rögtön el is meséltem a fiúknak, és most már neked is: 

     Amikor  Dzsingisz kán megtudta, hogy terjeszkedő birodalmának követeit a horezmi sah lemészároltatta, éktelen dühbe gurult. A sah az akkor ismert világ legnagyobb hatalmú uralkodója volt, mérhetetlen kincstárral és hatalmas sereggel. Az Iszlám kardja, Második Nagy Sándor és egyéb jelzőket aggattak rá talpnyalói, holott híján volt a hadvezéri képességeknek.

     Dzsingisz kánnak e téren nem volt gondja, sőt, talán még sok is lehetett belőle, mert úgy döntött, megosztja másokkal is tudását. Levelet íratott hát Mohamednek, a horezmi sahnak. Írnoka órákig görnyedt az írás fölött, majd rohant a kán elé. Alig olvasott fel néhány sort, „Hatalmas fejedelem, stb.”, máris a földön fetrengett Dzsingisz ütéseitől.

  -”Nem alamizsnát akarok kérni!”- írj másik levelet. Ez sem tetszett, majd a harmadikkal is elégedetlen lehetett, mert maga diktálta végül le a levelet. Egy ideig töprengett, néhány díszpárnába és szolgába belerúgott, majd intett, hogy megvan a végső forma.

-         Háborút akartál? Megkapod.

    Kész. Ennyi. Dzsingisz kán meg a levelezés…Ja, amúgy a horezmi birodalom eltűnt, a kán bőrbe öltözött lovasai az iszlám templomaiba kötötték be lovaikat, Mohamed sah háremének páratlan rafinériával összeválogatott, elragadó hölgyei a tisztek között lettek szétosztva, míg az egykor oly gazdag horezmi sah koldusszegényen halt meg.

   Valaha a muzulmán világ leggazdagabb embereként emlegették, nem telt el egy év Dzsingisz legendás levele óta, és már az az ing sem volt a sah tulajdona, amivel holttestét betakarták.

    Dzsingisz kán így oldotta meg a problémákat, de valamit tudhatott, mert a történelem szerintem máig legnagyobb rejtélye az, hogy volt képes egy írástudatlan, koldusszegény félárva nomád akkora birodalmat kiépíteni. Voltak a világtörténelemben nagy formátumú egyéniségek, birodalomalapítók, hódítók, Sarukkintól Nagy Sándoron át egészen Napóleonig, de Dzsingisz kán birodalmának nem volt párja. Unokája, Kubiláj kán alatt volt a legnagyobb kiterjedésű a Dzsingiszi örökség, de évszázadokig nyögték a mongolokat egész Ázsiában.

   Na, igyunk egyet Dzsingisz bátyánk emlékére is, mert közben azért mi sörözgetünk békésen, kitárgyaljuk a napot. Gergics Józsi egy isten, mert felajánl egy üveg tokaji aszút a japán kontingensnek, mert ez becsületbeli ügy. Közben ismét felhozza valaki témaként a mongolokat, mondván, milyen lehetett annak idején ilyen figurákkal harcolni. Nem bánom, legyen egy kis történelemóra, de most nem a történész szemszögéből tekinthettek rájuk, hanem egy harcos szemével…

   Mi magyarok még aránylag olcsón megúsztuk a velük való találkozást, igaz, a muhi mezőn szakszerűen elverték őseinket. Hozzá nem értő vezetők akartak csatázni olyan emberekkel, akiknek lételeme volt a küzdelem.

    Egy mongol a születése pillanatától harcos, ott, a pusztán csak a legkeményebbek élik túl a zord időjárást, a farkasokat, ellenséges törzsi viszályokat, a mostoha körülményeket. A természetes kiválasztódás iskolapéldái voltak Dzsingisz és az őt követő kánok katonái, sikerre, zsákmányra éhes elszánt vitézek.

    Ami elszomorító, hogy szinte menet közben, gyakorlásképp győzték le a mieinket. Könnyed újgyakorlat, rutinfeladat, még ha voltak nekik is veszteségeik. Hallottam néhány újhullámos történelem kutatóról, akik megmagyarázzák Muhit, szinte győzelemnek beállítva a csatát, de nem szeretnék ebbe belemenni. Kicsit tele van a tegezem ezekkel a magyarkodó figurákkal, akik talán még egy nyílvesszőt sem lőttek ki, de oldalakat írnak tele az íjfeszítő népek hadakozásáról. Nem kellene elfeledni azt a töméntelen levágott jobb fület, amit a mongolok ősi szokás szerint a győztes csata után vezéreik elé hordtak. A szekerek fél napig hordták a nem mindennapi szállítmányt…

   Az igazság az, hogy a mongolok legegyszerűbb cseleinek is beugrott a bátor, de szakszerűtlenül irányított magyar sereg. Béla királyt is csak nagy nehézségek árán, önfeláldozó testőrsége segítségével tudták elmenekíteni, de a mongolok a nyomába eredtek. A nyers erő itt nem sokat ért, hiába hányt volna kardélre egy magyar vitéz akárhány mongolt, ők őseik harcmodorát alkalmazták és egyszerűen lenyilazták a seregünk javát.

    Valaha mi magyarok értettük ezt a fajta harcmodort a legjobban, de ekkorra már a német módi járta, a páncélos lovagok és a súlyos testű harci mének, amelyek egy egész mongol ménest összetapostak volna. Sajnos, a mongoloknak nem szóltak előre, így azok egyszerűen arrébb lovagoltak, közben folyamatosan nyilazva ránk. Ki hitte volna, hogy így is lehet csatát nyerni?

     A nyugati országok lovagjai éppúgy fel voltak háborodva, mint a lengyelek, csehek, magyarok, az előtte leigázott oroszokról és kínaiakról nem is beszélve. A kínaiak Szun-Cu legendás könyvét, a Háború Művészetét lobogtatták, a legyőzött országok túlélői hitszegésről, árulásokról, tőrbe csalt seregekről makogtak, eközben a mongolok keresetlen egyszerűséggel leigázták a fél világot. A másik felét csak azért nem, mert Dzsingisz halálával megbomlott az egység, olyan karizmatikus egyéniség jó, ha száz évben születik egy, mint a világhódító Temüdzsin.

      Idáig értem a mesélésben, de közben bezárt az étkező. Néhány sört magunkhoz „szólítottunk”még, és felmentünk a szállásunkra. Kétszemélyes szobákban lakunk, de a társasági élet az előtérben zajlik, ahol mindannyian le tudunk ülni.

   Pali mester itt szokta tartani az eligazításokat, itt beszéljük meg a napi történéseket, és most itt folytattam Temüdzsin történetét.

    Apjától kapta a nevét, tatár nyelven vasat jelent, és rengeteg gyerekkori szenvedés után ért fel a csúcsra. Soha nem feledte a nélkülözéseket, meggyilkolt apját, azt, hogy saját testvérét is le kellett lőnie, mert az meglopta a családját. Születésekor egy vérrög volt a kezében, hű maradt ehhez élete végéig.

    Vasakarattal kovácsolta egybe a számtalan nomád törzset, hogy addig lenézett népe soha nem is álmodott magasságokba emelkedhessen. Félvad pásztorok, egyszerű nukerek hercegnőkkel hempereghettek selyem és brokátpárnákon, elképzelhetetlen gazdagságot hozva győztes harcosainak.

    Az, hogy sokan elestek csatáikban, egy pillanatnyi zavart sem okozott nekik, egyrészt egy idő után már a leigázott népek fiait hajtották maguk előtt az első sorokba, ahol a legnagyobb volt mindig a veszteség, másrészt a halál a háború velejárója, ezt igen korán megtanulták. Eddig is sokan meghaltak a törzsi villongásokban, de nem mindegy, hogy egy kehes lóért teszi kockára az életét a harcos, vagy egy soha nem látott jómódért. Nem csoda, hogy szó szerint tűzbe mentek érte az emberei.

    Dzsingisz kánnak egykor voltak olyan elit harcosai, akiket bizonyos személyek nyomába eresztett, akiknek a halálát akarta a hadúr. Ezek a katonák arról voltak híresek, hogy mindig elérték a céljukat, ha kellett, évekig a nyomába voltak a prédájuknak. Az eszközeikben nem válogattak, akadályt nem ismertek, a kudarc szó hiányzott a szótárukból.

   Ma egy kicsit meseszerűnek tűnhetnek e zord kor vad gyermekei, de akkor nagyon is valóságosak voltak. Dzsingisz elé másképp úgysem állhattak, mint sikeresen, úgyhogy nem sokat problémáztak vészhelyzetben. Talán nem véletlen, hogy a világtörténelem nem sok mongol filozófust ismer, ott, a vad pusztákon nem effajta kedvtelésnek hódoltak a legények.

    Batu kán, Dzsingisz unokája folytatni kívánta nagyapja művét, leigázni a világot a „végső tengerig”. Segítségére volt ebben Dzsingisz kán legendák övezte hadvezére is, a vén Szübőtej bagatur, aki ifjú korától a „ Világ Ura” mellett harcolt. A „hősök hőse”, megannyi csata győztes hadvezére az ifjú Batu tanítója volt, az ő tanácsai segítették diadalra az egyébként ragyogó tehetségű ifjú kánt.

     Néhány történész szerint Batu már-már hajlott volna a visszavonulásra Muhinál, nem bírván a szekérvárban hősiesen küzdő magyar sereggel, de a vén sas félszemmel is meglátta a hibáinkat. Elővette a kedvenc pusztai harcmodorát, támadás után fejveszettnek tűnő menekülés, mint már annyiszor, most is sikerrel játszották el. A magyar sereg hozta a formáját, az egymással rivalizáló vezetők lépre mentek.

    Meglehet, egész történelmünk másképp alakult volna, ha a kunok királyát nem mészárolták volna le előzőleg a magyar főurak, hanem felhasználták volna a harci tapasztalataikat, hiszen ők évszázadok óta harcoltak a mongolokkal, mindenkinél jobban ismerve azok taktikáit. Persze, ennyi idő távlatából könnyű okosnak lenni, évszázados gyűlölet élt őseinkben a kunok ellen, nem felejtették el a rablásokat, Szent László királyunk hőstetteit.

    A kunok népe vad volt, ízig-vérig nomád, nem ment egyik napról a másikra a beilleszkedés. IV. Béla király megpróbálta letelepíteni a mongolok elől menekülő kunokat országunkban és velük vállvetve fogadni a „sárga veszedelmet”, de erre nem volt még felkészülve az ország. Az emberek hitték is meg nem is az elképesztő történeteket a kutyafejű tatárokról, de a kötöttségeket nehezen viselő kunok fosztogatásait nap mint nap tapasztalhatták. Azt hihették, ezeknél a tatárok sem lehetnek rosszabbak, így állandóak voltak velük a csatározások.

   A tatárok egyébként csak egy egészen kis részét képezték a mongol seregnek, rajtuk kívül merkitek, kara kitájok, najmanok és még számtalan kisebb-nagyobb törzs képezte az inváziós sereget. A tatárok általában a felderítést végezték, jók voltak a gyors rajtaütésekben. Rablásban, fosztogatásban élen jártak, imádtak erőszakoskodni, gyújtogatni, pánikkeltésre keresve sem találhattak volna alkalmasabb embereket a mongol hadurak. Dzsingisz kán utálta ugyan őket, a tatárok ölték meg az apját, miattuk kellett egész ifjúságában kivert kutyaként élni, szívében soha nem hunyt ki a gyűlölet lángja.

     Felnőve első dolga volt leigázni e zabolátlan népet, majd besorozta őket formálódó seregébe. Legyőzte lelkében a bosszúvágyat, ekkor már nagy célok lebegtek előtte. Egy leendő világbirodalom alapjait rakta le szisztematikusan, véghezvitte a szinte lehetetlent, egyesítette a puszták elvadult fiait, évszázados vérbosszúkat, törzsi viszályokat simítva el.

     Dzsingisz kán módszere egyébként módfelett egyszerű, ám annál hatékonyabb volt. Először összevonta csapatait és döntő csapást mért ellenfeleire, majd a győzelem után választás elé állította a vert sereg vezetőit: vagy beállnak a seregébe, vagy meghalnak. A mongoloknál az adott szó szentség volt, az írástudatlan emberek nem írtak volna alá semmiféle szerződést amúgy sem, ők más normatívák szerint éltek.

    Először persze akadtak olyan emberek, akik nem voltak hajlandóak egy felkapaszkodott senki alárendeltjei lenni, ilyenkor az ekkor még Temüdzsin névre hallgató vezér csak megvonta a vállát és lemészárolt akár egy egész törzset. Nem könyörgött, kétszer nem ajánlotta fel a lehetőséget, tudta, ha egyszer gyengének mutatkozik, elsöprik az első adandó alkalommal. Csatát egész életében egyszer vesztett, még nagyon fiatalon, felkészületlenül érte egy támadás. Legyőzője futni hagyta, azt hitte, elég volt a verés a farkaskölyöknek.

    A farkaskölyök egy életre megtanulta a leckét, soha többé nem lepték meg és nem győzték le. Diplomáciai érzéke sem lehetett utolsó, azonnal szövetségeseket keresett és a még ünneplő győztesekre csapott le elképesztő erővel.

   Ő nem esett abba a hibába, mint ellenfele, egy válogatott csapatot küldött utána, akik hamarosan elé is hozták a levágott fejét. Győzelmeinek, harci sikereinek híre járt a pusztákon, ellenségeivel kegyetlen, szövetségeseit viszont aranyba-ezüstbe öltözteti.

   Még néhány siker és a zsákmányszerzésre, verekedésre mindig kapható vad harcosok már önként tódultak jakfarkas hadilobogója alá, ez a lobogó egyébként rajta van a mai mongol zászlón is.

   Amikor a mongol pusztán már nem volt ellenfele és a kurultájon, a kánválasztó nagygyűlésen megválasztották nagykánná, felvette a Dzsingisz kán nevet. Mindenki azt hitte, elérte a célját és ül a babérjain, csak néhány kiválasztott vezére sejthette az igazságot. Dzsingisz nem elégedett meg a pusztasággal, neki az egész világ kellett, de legalábbis minél nagyobbat kívánt harapni belőle.

     Egy szürke farkastól származtatta magát, totemállata is a farkas volt, a farkasoktól tanulta a hadakozást, nem a könyvekből, mint a kínaiak. Szun Cu mesterműve, a Háború Művészete nagyon jó könyv, minden hadiakadémián kötelező olvasmány, alapmű. Kár, hogy Szun Cu is karosszék stratéga volt igazából, bár nagyszerű hadvezér. Írásán nemzedékek nőttek fel, a kínai birodalom óriási volt, megszámlálhatatlan katonával és utánpótlással.

    Dzsingisz először szövetséget kötött velük, az irigyelt szomszédokkal, a vérüket ontották értük, de közben figyelt. Elleste hadi praktikáikat, seregük felépítését, megismerte gondolkodásukat harchelyzetben. Reakcióik kiszámíthatóvá váltak előtte, és soha nem felejtett el semmit. Az írástudatlan, egyszerű pásztorokból álló harcosai is remek megfigyelők voltak, egyetlen semmiség sem kerülte el a figyelmüket.

      Agyuk mélyén mindent elraktároztak, és alkalomadtán könyörtelenül fel is használták azokat. Dzsingisz, az  akkor még csak mint feltörekvő lovasvezér követségben is volt a Mennyei Birodalomban. Rezzenéstelen arccal bámulta az elképesztő pompát és fényűzést, figyelmét semmi nem kerülhette el. A vele levő mongol harcosok elképedtek ekkora gazdagság és hatalom láttán, sóvárogva nézegetve a tipegő, színes kismadaranként csiripelő nőket. Elragadtatottan cuppogtak, gondolataikban ki tudja, hol jártak a Góbi sivatag e szélcserzett bajnokai.

     Gyönyörű selyemkaftánok, drágakövekkel ékesített fegyverek, finom porcelánok, kifinomult ízlést követő tusfestmények, egzotikus országokból származó ritka fűszerek, Dzsingisz mindent megjegyzett. Harcosai irigykedtek, Dzsingisz viszont itt határozhatta el, hogy egyszer mindezt megszerzi.

     Egyetlen egyszer rándult csak meg az arca, amikor Vei herceg, a kínai császár rokona lekicsinylően szólt a mongol harcosokról, miközben finnyásan húzogatta az orrát a közelükben. A környezetében lévő udvaroncok kötelességtudóan nevetgéltek a ló, fegyverzsír és bőrszagú „vademberek”láttán, de a mongoloknak valószínűleg le sem jött a poén, ahogy ma mondanánk. Egyedül Dzsingisz értette meg a gúnyt, de ő megtanulta a küzdelmes évek alatt, hogyan kell palástolnia érzelmeit, és ő nem az az ember volt, aki elfelejti a sérelmeit.

     Jóval később, már nagykánként fogadta a kínaiak követségét. Unottan hallgatta a szócséplést, a követ arról beszélt a maga szóvirágos stílusában, hogy a két nép közötti barátságot az új császár is szeretné megőrizni és néhány aprósággal szeretne kedveskedni a nagykánnak.

    Burkolt adófizetés volt ez, a kínaiak nem féltek ugyan a mongoloktól, bár megdöbbentek hódításaiktól, mindenesetre úgy vélték, egy kis ajándékkal inkább megvásárolják a nyugalmukat.

   Bíztak persze a Nagy Falban és hatalmas seregeikben, sőt, elképzelhetetlennek tartották azt, hogy megtámadhassák őket a barbárok, de seregeiknek máshol is kellett csatázniuk. Ezt persze nem mondták el az unottan ásítozó hadúrnak, aki rezignáltan vette tudomásul egykori szövetségese, vagyis inkább kenyéradója halálát, majd mellékesen megkérdezte, hogy ki lett az új császár.

  A kínai követek földig hajolva mondták, hogy a nagy Vei herceg ült fel a Sárkánytrónra. Dzsingisz tekintetéből egyszeriben eltűnt az unalom, és tőle szokatlan elragadtatottsággal felkiáltott:

-         Az a hülye?

    A kínai követek se köpni, se nyelni nem tudtak, összevissza makogtak, de Dzsingiszt már nem is érdekelték. Rövid úton elbocsátotta őket, majd maga elé rendelte hadvezéreit és kémeit.

   Hamarosan bizonyságot szerzett arról, hogy a hír igaz, sőt, hogy az új császár tisztogatásba kezdett, régi, híres hadvezéreket elbocsátott és kegyenceit ültette fontos pozíciókba. Dzsingisz kán érezte, hogy eljött a várva várt pillanat, amiről minden nomád álmodott évszázadok óta, az ígéret földje számukra a Mennyei Birodalom volt.

    Amikor vezérei megtudták, hogy a Nagy Fal mögé mennek hadakozni, csak afféle rabló hadjáratra számítottak, nem gondolhatták, hogy a nagykán a Sárkánytrónra kíván leülni. Dzsingisz azért lett az, akinek a történelemkönyvekből megismerhettük, mert ő aztán tényleg mert nagyot álmodni. Felénk is akadt már ilyen személy, a különbség csupán annyi, hogy Dzsingisz végre is hajtotta álmait. A kínai birodalmat még soha nem győzték le addig, erre jön egy maroknyi nép és csúffá tesz óriási seregeket.

    Soha nem tapasztalt taktikával győzték le a hadakozás mestereit, betörtek a birodalomba és felégettek, kifosztottak minden útba eső várost és lakott települést. Viharos gyorsasággal hol itt, hol ott tűntek fel, vér, szenvedés, könnyek jelezték útjukat, majd ugyanolyan gyorsan el is tűntek a birodalomból. Az elkényeztetett, elpuhult császár tombolt, majd dühtől habzó szájjal, fröcsögve adta ki a parancsot, hogy hozzák elé a nomád vezér fejét a pusztából.

    Jelentős seregeket küldött utánuk, néhány véletlenül megmaradt régi tanácsadója ugyan próbálta figyelmeztetni, hogy a mongolokkal a pusztaságban nem túl szerencsés dolog hadakozni, de Vei császár nem tűrt ellentmondást. Azonnal leváltotta a felségsértőket, néhány fej legördült, nem maradtak, csak a bólogató Jánosok. Megelégedetten dőlt hátra trónusán, majd ő megmutatja a világnak, hogy vele nem lehet packázni.

    Eltelt néhány hét és a világ új neveket tanult meg. Mukali egész hadsereget csal tőrbe és mészároltat le, Dzsebe nojon, a tüneményes íjász és stratéga állandóan zaklatja rajtaütéseivel a pusztaságban vonuló kínai sereget. Dzsingisz felfedezettje, a „mongol Napóleon”, Szübőtej bagatur nem vív nyílt csatát a jelentős számbeli fölényben lévő ellenséggel, csak éppen eltűntet minden élelmet az útjukból, és rajtaütéseik is az utánpótlásra irányulnak főleg.

    Valahol olvastam ezt a „mongol Napóleont”, de jobban belegondolva, és a kronológiát figyelembe véve helyesebb lenne Napóleont hívni a francia Szübőtejnek. Korszakos zsenikről van szó, az írástudatlan mongol pásztor és az apátlan korzikai egyaránt katonai géniusz volt. Hogy tehetségük szárba szökkenhessen, ahhoz kellett egy világhódító kán vagy egy forradalom…

    Mindegy, e történelmi kitekintés után térjünk vissza a Mennyei Birodalom történelmének addigi legválságosabb időszakára.

    A mongol hadurak hamarosan kiéheztették a hatalmas sereget, majd ott és akkor kényszerítették csatára őket, ahol és amikor ők akarták, ahol a terepviszonyok nekik kedveztek.

    Ezt így írta Szun Cu is művében, pedig ők nem is olvasták, mégis tudták. A kínaiak olvasták, de nem tudtak semmit tenni ellene. Dzsingisz sem olvasta, ő csak látta a csődtömeg Vei herceget, és tudta, hogy egy ilyen bohóc császár nem lesz képes ellenállni seregének. Nagyszerű érzékkel választotta ki a vezéreit, remek emberismerő lehetett. Ja, a puszta jó iskola, csak a legkeményebbek maradnak fent, az efféle vadhajtások, mint az elpuhult Vei, itt másodpercekig sem maradna életbe.

     Miután szétszórták, legyőzték és kifosztották az ellenük küldött újabb seregeket is, Dzsingisz elérkezettnek érezte az időt az újabb mesterfogásnak. Újra behatolt a Birodalomba, de most már komolyabb sereggel, és megindult a főváros felé. Az elé küldött, egyre gyengébb, felkészületlenebb és remegő szívű seregeket szélviharként szórta szét, győzelemittas hordái lábainál hevert a világ egyik leggazdagabb civilizációja.

    Egyetlen bánata csak az volt, hogy Vei császárt nem fojthatta meg személyesen, ahogy szerette volna, mert annak törpelelkű udvaroncai megtették azt helyette. Talán Nagy Sándor érezhette ezt akkor, amikor hosszas üldözés után Dareiosz császárt saját testőrei ölték meg, belefáradván a menekülésbe. A világhódító macedón király levágta a gyáva orgyilkosokat, de ő lelke mélyén tisztelte valamennyire a perzsa uralkodót. Dzsingisz kán a kínai császárt ugyan nem, sőt, megvetette, de harag gyúlt szívében, hogy személyes bosszújában megakadályozták.

    Amúgy is sok hasonlóság van a két világhódító életútjában, küzdelmes gyerekkor, meggyilkolt apa, erős anyai hatás, a világ meghódítására való törekvés, vasakarat, egy pszichológus talán meglelné az okokat is, de ezek az urak aránylag ritkán mehettek agyturkászokhoz. Ők inkább mások agyában turkáltak, szó szerint is, és valószínűleg többet tudtak ez embereket mozgató lelki rugókról, a manipulálásokról, mint a teljes pszichológia tanszék együttesen. Akik ilyen szinten űzték az ipart, mint ők, azoknak úgy kellett olvasni a lelkekben, mint nekünk a könyvekben.

   Kiválasztottak voltak, megismételhetetlen egyéniségek, a mai emberek számára felfoghatatlan hatalommal és karizmával. Ha visszamehetnék az időben, valószínűleg valamelyikük seregében szerettem volna harcolni, ilyen vezetőkért képes az ember bármire. A mai vezetőkben már nincs meg ez a fajta nagyság, vagy csak az emberek változtak már meg nagyon.

    Megint jól elkalandoztam, de ez van, amikor a múlt e remek vezéreiről beszélek. Most már megyek is aludni, majd holnap megírom, hogy sikerült a látogatásunk a Felkelő Nap országának képviselőinél. Egy nap alatt megütközni két ilyen harcias nép fiaival, mint a mongol és a japán, lefárasztja az embert. Ha szerencsém lesz, álmomban hallom Dzsingisz hadba szólító kürtjének szavát…