9.

Kedves Edit, nagyra becsült kuzinom!                              

2011.

Ott hagytam abba, hogy bekerültem a válogatottba Dél-Koreában, a hagyományos íjászok Világbajnokságán. Mónus Józsi a csapatkapitányunk, ezer fokon égő harcos, aki csatamezőnek nézi az íjászpályát és harcnak minden versenyt. Rácz Attila, a Doki lőtt legjobban közülünk eddig, magabiztos lövész. Lakatos Pisti, a dunaújvárosi íjászok vezetője a harmadik társunk, míg jómagam becsúsztam a surranópályán a negyedik helyen.

Így is megtiszteltetés hazánkat képviselni egy nemzetközi versenyen. Utolsó levelem egy legendás íjász, Jiszünge történetével fejeztem be, most rajtunk a sor, hogy megteremtsük saját legendánkat. Nagyon erős a mezőny, a japánok és a mongolok félelmetesek.

Miképp félelmetesek a kínaiak is, ahogy egyszerre mozognak, menetelnek az ebédlőben és a pályán. Vadászkutya legyek, vagy fűcsomó, ha ezek nem katonák. Szegény Tibet…

Minden nagy nap eljön egyszer, ahogy tartja a mondás. Most van a csapatok megmérettetése, a legjobban várt versenyszám. Számtalan szurkoló bíztatja országát, barátait, énekelnek, kiabálnak, drukkolnak vérmérsékletük és alkoholszintjüknek megfelelően.

Új hír, hogy az uruguayiakat nem engedik lőni a középlövő íjaikkal. Nevetséges is volt tavaly a szerepeltetésük, semmi köze ennek az íjnak a tradicionális íjászathoz. Szép fegyver, tisztelem a mestereit, de nem ide való. Ez ilyen egyszerű..

Kissé feszültek vagyunk mindannyian, de ez talán érthető egy világbajnoki döntőben. Már pedzegették otthon is Posta Paliék, hogy idén immár hivatalosan is VB lesz a verseny, de csak itt jöttem rá, igazuk van. Óriási a felhajtás, sajtó, rádió, média, vagy három TV csatorna, nofene. Azért a CNN még nem vonult fel…

Előtte azért a körítés sem akármilyen! Elképesztő ruhák, a bolíviai Patrícia inka mintás bőrlebernyegben, nyakán, kezén, lábain kicsiny aranyozott csengőkkel flangál. Perui férje tündöklő madártollas fejdíszben, arcán zord mosollyal zsebeli be az érdeklődést és tűri a fényképezőgépek folyamatos kattogását. Mexikói barátom, Pancho Villa akkora sombreróval érkezik, hogy a fél stadion árnyékba borul. Párja, Rosalita gyönyörű mexikói népviseletben: fehér alapon színes virágok, tarkabarka papagájok, csupa vidám motívum.

Becsörömpöl Alex is, a mongolok egyik vezéralakja, olyan bőrpáncélban, hogy majdnem szaltót vetek tőle. Nyakánál fémgyűrűk, a vastag bőrruhán díszes fémlapocskák, igencsak míves munka. Bár nagyon tetszik, meg sem merem kérdezni az árát, de a mongol hadúr megsúgja, látván nyilvánvaló érdeklődésem:

• 3500 dollár – látván a megütközésem, egyből enged egy kicsit – másnak! De nekem ideadja 3000-ért.

Így mindjárt jobban érzem magam. Mondjuk, ennyi pénzt sem láttam mostanában egy összegben, de nem akarom elrontani a játékát. Vagy 150 dolcsim lehet még, de ha azt kínálom fel, simán leszúr, úgyhogy csak motyogok valamit. Úgysem tud rendesen angolul, mint ahogy én is csak úgy töröm e nyelvet, mint mókus a mogyorót, úgyhogy eltrécselünk valahogy. Angol, spanyol, magyar, mongol, orosz és német szavak tolulnak ajkainkra, ahogy éppen bevillan valamelyikünknek, ha valaki kívülálló hallotta, elképedhetett e bábeli zűrzavarban. Végül felderenghet neki, hogy itt nem lesz üzlet, megölel és továbbcsörömpöl. Sok sikert, Dzsingisz!

Jönnek a kínaiak, mint a rendíthetetlen ólomkatonák, majd a mindig vidám és zajos németek. Megérkezik a finn delegáció, egyiküknek az orra rendesen világít, olyan vörös. Esküszöm, hogy Rudolfnak, a rénszarvasnak nincs ilyen cserpákja! Nem egy-két üveg vodka kellhetett egy ilyen remekmű létrehozásához. Ahogy Cyrano mondja a híres orr-monológban:

• „Hatalmas, büszke orr! Egy teljes náthát csak a bősz, komor Misztráltól kaphatsz! Más szél ott meg sem érzik!”

Na igen, mit tudom én, mi a szokás a finneknél. A többiek azért jobb műszaki állapotban vannak, a mama pedig egészen jól tartja magát. Szőrmeruhában vannak mindannyian, egész jól néznének ki, de az a hefti…

Lépjünk túl ezen a káprázatos ormányon, és folytassuk a versenyzők bemutatását. Bocsáss meg, hogy így leragadtam a téma boncolgatásában, de hidd el, nem mindennapi nózija volt a fickónak!

A tavalyi győztesek, a japán csapat csupa kőarcú szamuráj. A négy versenyzőjük körül sertepertél mindenki, minden kívánságukat lesik. Nyugodt mozdulatokkal melegítenek be, óriási íjaik egyszerre emelkednek és ereszkednek le. Fenséges látvány…

Megjönnek a mongolok is. Most nem voltak kint már reggel, nem is értem, miért van ez. Kezdenek elpuhulni? Na nem, a mongolok aztán nem. Ha jól látom, két férfi és két nő alkotja a csapatukat. A férfiakat ismerjük, jó lövészek, az egyik hölgy is, a második helyen áll az egyéni versenyben, de a másik mongol amazon rejtély számomra.

Valami vezető féle lehet náluk, mert a többiek láthatóan nagy tisztelettel viselkednek az irányába, de lőni nem igazán tud, legalábbis ezen a szinten. Elpacsmagolja ő valahogy a vesszőket, a közelieket el is találgatja, de szerintem ezzel a stílussal a nagyobb távolságokon vége lesz. Nézem a süvegeiket, csak egyikükén látom a Naadam bajnoki címet jelző vastag aranycsíkot.

Érdekes, mert a főnökasszony mellett álló fiatal nőnek kettő ilyen csíkja is van, mégsem ő készül a versenyre. A mongoloknál van tekintélytisztelet, de ennyire, hogy beáldozzák a legjobb íjászukat? Na mindegy, legyen ez az ő dolguk. Az biztos, hogy nem úgy választották ki a csapatukat, mint mi, mert a fiatal hölgy konkrétan az első helyen állt még reggel.

Az első pályára a Doki áll, ő kezd majd nálunk, mellette Lakatos Pisti, a dunaújvárosiak edzője. A hármason jómagam, míg a négyesen Mónus Józsi barátom, a hajdúnánásiak reménysége. Mögöttünk a magyar tábor, szurkolnak értünk, és persze mindenki osztja a jó tanácsokat. Hosszú évek tapasztalatával már tudom, mennyit érnek ilyenkor a szakértői vélemények, persze azért a bíztatás jól esik. És máris kezdődik a verseny!

Első lövés, a Doki húszról rápirít az amerikai célra, egy 3D-s őzre. Lepattan a nyakáról. Második lövészünk, Pisti térden állva lő, vesszője kihasít egy darabot az igencsak kopottas állat hátából, mindjárt a blatt felett, de vesszője messze száll. Két lövés, nulla pont. Szépen bekezdtünk. Ideges vagyok már én is, mintha megbabonázták volna a vesszőinket.

Változtatok a szándékomon, nem a blattra lövök, mert igencsak cudar állapotban van már a jószág. A szervezők kint hagyták tegnap a célt, boldog-boldogtalan ezen tárazott ki, csoda, hogy egyben maradt. Azért a döntő megérdemelt volna egy tisztességesebb állatot, de végül is ez van, erre lő mindenki. Seggbe lövöm az őzet, ott a legvastagabb, két pont.

Mónus Józsi nem alkuszik mögöttem, blattra lő, lepattan a lövés! Gyerekek, ne csináljátok ezt velem, nem most kell bravúroskodni!

Második kör, a Doki is beletol egyet. Hála istennek, idáig érzem a megkönnyebbülését. Nem sokáig örülünk, Pisti lemásolja az előző lövését. Kísértetiesen hasonló módon szakít ki megint egy darabot a jobb sorsra érdemes őzből és küldi el vesszejét a stadion végébe. Ember, hagyd már a fenébe a blattot, lődd a seggét!

Azt hittem, csak magamban mondtam ezt, miután én a nevezett helyre küldtem a vesszőmet, de nem. A Doki a mai napig emlegeti ezt a bölcs tanácsomat, ha szóba kerül a verseny. Való igaz, stresszhelyzetben másképp működnek a dolgok. Mindenesetre ő is odabombázza a további vesszőit.

Sajnos, Józsi nem hallgatta meg a tanácsot, de hát ő maximalista. Érzem rajta a feszültséget. Kár, hogy nem tud lazítani, de hát ő ilyen.

Harmadik kör, a Doki egy biztonsági segges, végre Lakatos Pisti is lő pontot, én a jól bevált popó, majd Józsi is lő egy nyakat. Idáig a legjobb körünk!

Negyedik kör. Doki safety shout, biztonsági lövés, Pisti fog egy hármast, tőlem a jól bevált kettes, Józsi ellövi magát.

Lehetett volna sokkal jobb ez a kör, én a magam nyolc pontjával ugyan meg vagyok elégedve a történtek után, de ez mégiscsak egy csapatverseny. Előttünk a japánok lőnek, szétszedték az őzet szinte, úgy megtolták. Véleményem szerint legalább tíz-tizenkét pontot itt hagytunk, a végelszámolásnál még hiányozhat.

Átballagunk a második célra, a magyar tüzes kerékre. Írtam már neked róla, nálunk, Egerben fotózta le a kis koreai, hogy itt, több ezer kilométerrel odébb találkozzak vele. Mármint a céllal, ámbár Daniel is kijön a versenyre. Európaias keresztneve ellenére hamisítatlan koreai, akkora, mint egy kutya ülve. Amúgy jó srác, örül nekünk, legalábbis mosolyog, de ez itt nagy népszokás. Ennyi fogat életemben nem láttam villogni, mint itt néhány nap alatt, egy fogorvosnak ez lehet a mennyország.

Kicsit megnyugszik a csapatunk, értékeljük a teljesítményünk. Abban mindannyian egyetértünk, hogy ennél több kell. A japcsik nagyon jól tolják, és ott vannak még mögöttünk a mongolok is. Míg a lövésre várunk, átsandítok rájuk. Lőnek szorgalmasan, de szerencsére a mami nem sziporkázik, számára kihívás már ez az őz is. Hátul látom a női versenyt vezető csinos mongol asszonykát, szinte szenved, hogy nem lőhet hazája színeiben.

Hát, ők tudják. Nem ismerem a válogatási szisztémájukat, de valószínűleg a mi régi pártrendszerünk lehet az alapja, mert más ésszerű magyarázatot nem találok rá. Mindenesetre sajnálom a kis hölgyet, hogy nem lőhet valamely ok miatt.

Közben minket szólítanak. Máris indul a mozgó cél, rajta Pumba és a körök. Csattannak a vesszőink a táblába, egy kettesnek nézem az első lövésem, majd sajnos elsietem a másodikat. Barom!

Míg fordul a cél, próbálok megnyugodni. Hová sietsz, Furé? Ez egy verseny, ahol Magyarországot képviselheted, ne bénázz!

Még két lövés van, mert a csapatversenyen csak négy vessző játszik. Mindkettőt beleengedem Pumbába, de bennem maradhatott a második lövés, mert csak egyeseket lövök. Ráadásul az első lövésem pont a határvonalon van, a bírók kis tanakodás után egyesnek ítélik meg. Posta Pali itt bíró, bevet mindent, de pont itt volt a vezetőbíró, aki magyaráz valamit és Pali vállat von. Ha egyes, akkor egyes. Mondjuk, kíváncsi lennék, hogyan döntött volna a vezetőbíró akkor, ha egy koreai lövész lőtt volna ilyen határt. Egyébként tényleg pont a vonalon volt, ez itthon is sokszor képezi vita tárgyát. Három ponttal jövök le a célról, itt lényegesen többet vártam magamtól…

Kicsit elkettyenve ballagok át a hármas pályára, ez a „Japan target”, a japán cél. 60 méterre kitéve egy nyolcvan centis kör, ez az egy pont, az ötven centi átmérőjű a két pont, és a húsz centis a három. Láttam már könnyebb célt…

A Doki durrant először, fog egy egyest, örülünk neki. Lakatos Pisti fölé húzza, én is. Hiába, messze van, Magyarországon ilyen távra nem szoktunk lőni a hagyományos versenyeken. Mónus Józsi éled, belever egyet, ha valaki, ő szereti a távokat és a kihívásokat.

Második kör. Doki lő egy kettes, óriási ováció. Lakatos Pisti eltalálja a táblát, de zónán kívül. Én következem: betyárosan rátartok, majd, mielőtt még elengedném a vesszőt, emelek még egy kicsit rajta. Egy örökkévalóságnak tűnik a pillanat, míg száll a vessző, majd elegáns ívben becsapódik a hármas zóna közepébe. Nem hiszem, hogy volt ennél látványosabb és fontosabb találatom még eddig életemben…

Mónus Józsi lő, fog megint egy egyest, hallom, ahogy elégedetlenül dörmög magában. Hiába, maximalista a fiú! Mindenesetre a verseny folytatódik, harmadik kör. Doki mellélő kissé, mondja is egyből a csizmadia hiszekegyet.

Lakatos Pisti lő egy kettest, úgy kellett már ez nekünk, mint falura az áram!

Jómagam ez előbbiek szerint rátartok, elengedem a vesszőm. Egy pillanatra azt gondolom, elmértem magam, de nem: ez is a hármas zónában landol! Megmondom őszintén, magam sem értem e sikert, hiszem előtte ezt tényleg nem nagyon gyakoroltuk. Mindenesetre módfelett örülök neki.

Mónus Józsi egyértelműen harci lázban ég, visít, röfög, horkant, ordít, nem semmi mellette állva lőni. Tisztelem a fanatizmusát, a futballpályán én is ilyen voltam, utáltam veszteni, de az íjászat azért egy kicsit más. Látszólag nyugodt mindenki, de belől feszült azért a versenyző. Nem azok a bajnokok itt, akik soha nem hibáznak, hanem akik kevesebbet, mint a többiek. Az idegek harca, semmi más.

Utolsó kör. A Doki belezavar egy kettest, Lakatos Pisti is egy egyest, én következek. Komótosan feszítem az íjam, emelem is tisztességesen, erre Mónus Józsi kiabálni kezd: Furé, lőttél két hármast!

Ember, tudom, mindenki tudja a csapatunkból, te hol voltál eddig?

Megzavarodom egy pillanatra, ez éppen elég, hogy előbb oldjak, mint szerettem volna. Vesszőm a tábla előtt két méterrel fúródik a földbe. De kár érte!

Szemrehányóan nézek Józsira, de ő persze észre sem vette, hogy megzavart a koncentrálásban. Gyermekien örül az én két találatomnak, önfeledten ölelget. Nem lehet rá haragudni, ő ilyen és kész. Elvolt a maga belső világában, nem foglalkozik senkivel és semmivel. Mondjuk, jobban örültem volna, ha néhány perccel később jön ki a csigaházából…

Hat pont a japán célon azért nem olyan rossz, egészen jól állunk. Posta Pali szorgalmasan jegyzeteli a konkurencia lövéseit is, de számokat nem mond, hiába könyörög neki Mónus Józsi. Csak annyit mond, végtelen bölcsességgel, hogy lőjünk minél több pontot.

• Lehetünk még elsők? – természetesen Józsi kérdezi, de mindenkit érdekel a válasz. Pali csak bólint, de hát úgyis tudjuk, az utolsó célig nyitott minden. A japánok elhúztak az elején, a magyar célon hoztunk rajtuk, a harmadikon döntetlen körül végeztünk. Jöjjön a negyedik feladat.

A legendás mongol cél, a Sur. Férfiaknak hetvenöt méterről, nőknek hatvanötről, itt az ifisták is a kisebb távról lövik. Ez a feladat a Naadan-on is, a mongol nemzeti ünnepen. Nyolc centis hengerek, két sorban egymásra téve. Tizenhat centi magas, jó egy méter széles, a közepén nyolc piros henger, az a három pont. A szélén levők kettőt érnek, pattanóból egyet. Nem könnyű…

Nekimegyünk bátran. Doki egyből szétbombázza, három ponttal kezd. Speciális vesszőket készítettünk erre a feladatra, hiszen a pattanó lövések is érvényesek. Be is pattintok egyet én is, sajnos hamarébb esett le a földre is úgy csúszott be. Ugyan borogatta a hengereket, de jó két méterrel lőttem elé, míg a szabályok csak egy métert engedélyeznek. Mónus Józsi visszahoz bennünket a versenybe, mert ő is lő egy hármast. Hat pont az első körben, nem rossz!

Sajnos, a továbbiakban már nem ment ilyen jól a csapatnak. Én itt nem tudtam hozzátenni semmit a végeredményhez, sajnálom is, de egyszerűen ez ma nem az én célom volt. Doki lő egy egyest még, Lakatos Pisti egy hármast, Mónus egy hármast és egy kettest. Van még remény, mert az utolsó cél előtt már csak négy pont a japcsik előnye. Hej, de kár azért az első célért!

A koreai cél következik, a Gunk-do. Eredetileg száznegyvenöt méterre teszik ki, Mónus Józsi két éve ezen a távon lett bajnok, mert a japán íjak itt már nem tudtak teljesíteni. Most a helyszűke miatt „csak”kilencven méterre van kitéve a nagy fehér téglalap, egy pontért, fekete kocka a téglalapon, két pont, belsejében piros kör, az a három pont.

Mindenki elszántan lövöldöz nálunk, szeretnénk lefaragni a hátrányt, de nagy a távolság. Kis szél is támad, nem kellett volna éppenséggel, de van ilyen. Találok én is egy pontot valahogy, de nem szaggatom szét a táblát ilyen távolságból, az már igaz. Társaim is csak hellyel-közzel találgatnak, a Doki azért beletol két vesszőt, Mónus Józsi meg valahogy belevarázsol egy hármast is.

Sajnos, a japánok az utolsó körön felébredtek, vagy ott is számolt valaki, mert igencsak belehúztak. Pali nézte őket, a két utolsó lövésük két kettes lett. Lefaragtunk a négy pont előnyből így is kettőt, de ez csak az ezüstéremre lesz elég, feltéve, ha a mongolok nem hajráznak le bennünket. Most lövik a Naadam célt, ez a nemzeti sportjuk, így meleg a pite, ahogy mondani szokták.

A japánok már végeztek, de ők is tudják, hogy ez a két csapat a tényleges veszélyforrás számukra. Izgatottan karattyolnak egymás között, valószínűleg éppen úgy tisztában vannak a pontokkal, mint mi az övékkel. A mongolokat figyeljük immár mindannyian. Hárman egészen jól lőnek, de a kakukktojás mami nagyon kilóg közülük. Közelében sem jár a hengereknek, de táraz rendületlenül. Közben a kis hölgy valósággal szenved a korláton túl. Tegnap láttam, hogy lőtt ezen a pályán, háromszor is telibe verte a pirosat. Most örülünk igazán, hogy a mongolok kihagyták a csapatukból…

Hetvenkét ponttal zárjuk a versenyt, a japánoknak hetvennégy van. A mongolok most tartanak ötvenkilencnél, tizenhárom pont az előnyünk. Legalább az ezüstérem legyen meg, ha már így ellőttük az elejét és lemaradtunk az aranyról! Tizenhárom pont jelentős előnynek tűnik ezen a távon, elég is, mert a mongolok csak hetet tudnak lefaragni, így hatvanhat ponttal fejezik be a versenyt. Az ezüstérem meglesz, hacsak valamelyik ország elő nem varázsol valami csodacsapatot a cilinderéből.

Egy darabig nézegetem a többi csapat versenyzőit, de hamarosan nyilvánvaló, hogy itt ma senki nem fog már többet lőni nálunk. Van egy-két ügyes íjász minden csapatban, de ide négy jó lövész kell, hogy eredményes legyél.

Észak Amerikát Vörös Sólyom barátom, a rettenthetetlen lakota harcos képviseli a három kanadaival. Szorgalmasan lövöldöznek, az őzet még húszról csak eltalálgatják néha, de a magyar célon már azt sem tudják, merre forduljanak. Érdekes, itt mindenki elakad kissé, a japcsik is zavartan kapdostak, amikor ideértek. Az ő nyugodt, megfontolt stílusuknak ez nem fekszik, miképp a mongolok is voltak bajba a gyors töltéseknél. Szerintem Dzsingisz íjászai nem teljesen így lőhettek, mert feljegyezték róluk, milyen gyorsan lövik ki a vesszőiket.

Persze, ez igaz másokra is. A törökök is hasonló módon oldanak, mint a mongolok, a bal hüvelykujjukon futtatva a vesszőt, míg az oldó kézen gyűrűt használnak. Most lassúnak, nehézkesnek tűnnek a gyors magyar célon, de annak idején, a mameluk próbán három vesszőt kellett a levegőben tartani a vizsgázóknak. Egyébként sokak szerint mi, magyarok is ezt az oldás technikát használtuk anno, csak Kassai mester hatására tértünk át a nyugati megoldásra.

Elképzelhető, de ez most nem egy íjászati szakdolgozat, különben is tele van a hócipőm az olyan szakértőkkel, akik a különböző fórumokon osztják az észt, de még egyetlen komolyabb íjászversenyen sem láttam őket. Ahogy Fekete Gyuri vívómester barátom szokta mondogatni, futballozni, úszni és vívni nem lehet könyvből megtanulni. Azt hiszem, e sarkalatos bölcsességet kiegészíthetjük az íjászattal is, mert azt sem elég képekről tanulmányozni.

Kicsit bosszant, hogy így elszúrtuk az elején, mert most meg lehetett volna a japánokat fogni. Évek óta ők nyerik a csapatversenyt, de én belül nem éreztem a meggyőző fölényüket. Kétségkívül voltak szerencsés találataink, de nekik is. Az efféle versenyeket azok nyerik, akik a kötelező célokat jól meglövik, a bónuszcélokon pedig szerencsések. Ezen a szinten nincs már olyan, hogy csak szerencsével nyersz. Gyakorlatilag az első két pályán eldől a verseny, hiszen a pontok nagy részét itt lövik a csapatok. Ha jól lövöd ezeket, és a távolságin tudsz még hozzátenni a dologhoz, jó esélyed van a dobogóra.

Látom a társaimon, hogy ők is sajnálják az elmulasztott lehetőséget. Otthon, Magyarországon látatlanban elfogadtuk volna az ezüstérmet, de így, a versenyen másképp gondolja az ember. Tényleg közel voltunk a szenzációhoz.

Este ennek megfelelően szenzációsan berúgunk. Mindenkinek van észrevétele, tanácsa, mit, hogyan kellett volna csinálni, másképp, hogyan kellett volna megnyerni a világbajnokságot. Igen, köszönjük, most már mi is tudjuk. A kilőtt vessző soha nem fordul meg, ami történt, megtörtént. Jó verseny volt, lőhettünk volna jobban is, de kifoghattunk volna egy rossz szériát is.

Motyorászunk még valameddig, de én hamar elmentem pihenni, mert a feszültség és a gumibogyó szörp együtt már sok volt. Bódult alvás.

Másnap csak pislogok, szobatársam, Zoli megjegyzi, hogy érdekesen mozogtam este. Előfordul, ha az ember egy világbajnokságon második lesz…

Egy kitűnő reggeli után kis relaxálás, majd délelőtt íjász konferencia. Ha valakit érdekelnek az ott elhangzottak, szívesen odaadom a könyvemet, amit onnan hoztam el, mert megmondom őszintén, hogy nem éreztem olthatatlan vágyat arra, hogy végighallgassam. Egyrészt elég gyatra műszaki állapotban voltam, másrészt egy számomra ismeretlen nyelven folyt az előadás fele, míg a kissé érthetőbb angol fordítások is leküzdhetetlen akadályként tornyosultak elém.

A történelmi hűség kedvéért azért leírom az előadók nevét és az anyagukat. Először Jung Jae Sung úr lépett a katedrára, aki a koreai íjászatról és annak általános helyzetéről beszélt. Őt követte Batkhuay Seded Mongóliából, aki a nemzeti sportjukról és annak hatásáról beszélt társadalmukról. Na, az ő előadását szívesen meghallgattam volna, különös tekintettel arra, hogy szerinte milyen hatást fejtett ki Dzsingisz kán és népi zenekara a világ többi részére.

A harmadik előadó maga a Vörös Sólyom, Jay Red Hawk, aki a lakota/dakota indiánok életéről és az íj fontosságáról mesélt. Ezt is szerettem volna meghallgatni, ezért is hoztam el a könyvet, hogy itthon majd lefordíttatom valakivel.

Utána következett Hilary Greenland Angliából. Na, ő az, aki mindent tud az íjászatról, kivéve egy dolgot: lőni. Az ő előadásán már ritkult a tömeg, magam is ekkor szivárogtam ki a hátsó padokból, ahol addig békésen bókolgattam.

A továbbiakban átengedtem az előadások okozta örömet arra méltóbb pályatársaimnak, és inkább kikóvályogtam az íjászpályára.

Talán mondanom sem kell, hogy a mongolokat már ott találtam, társaim zömével együtt. Nem kellett hozzá sok idő, és máris megtörtént egy kihívás a mongolok részéről. Egy tömzsi, pocakos kis mongol hívta ki egy Naadam lövészetre a mieinket. Mónus Józsinak sem kellett több, elfogadta a kihívást. Bár jól küzdött, és percekig úgy tűnt, nyerhet, végül alulmaradt az efféle kiélezett mérkőzésekhez szokott társával szemben.

Közben újabb kihívás jött felénk. Egy késői Dzsingisz utód megirigyelhette a száz dollárt, amit társa nyert Józsitól, vagy úgy vélte, ennél könnyebben nem lehet pénzt keresni, mindenesetre a Doki és ő máris megharcoltak az újabb százasért. A Doki nagy küzdelemben nyert, elégedetten tette el a pénzt, majd a mongol ballagott el olyan pofával, mint aki egy egész citromfát nyelt le.

Döntetlenre álltunk a maszek megmérettetésben, amikor a tegnapi versenyen mellőzött csinos fiatalasszonyka kérdezte meg, akad-e olyan, aki vele is versenyezne. Akadt. Sajnos, én voltam az a balek, aki elvállalta.

Talán megérezhettem valamit, na meg emlékeztem is a lövéseire, úgyhogy csak ötven dollárt tettünk fel tétnek, és nem a nemzeti célukra, hanem egy ötven méterre kitett nagy körre lőttünk. Gondoltam, hogy ezzel kicsit megzavarom. Tévedtem.

   Felváltva lőttünk, én kezdtem, vesszőm a kör mellett csapódott bele a táblába. A helyes kis mongol menyecske, Pairma következett, vesszője kicsit jobbra és alá ment a körnek. Gondoltam, nincs itt nagy baj, van még kilenc lövésem, szépen lassan belőjük magunkat, és az utolsó két-három lövés dönt majd. Ja.

Megint én következtem, lövésem kicsit közelebb volt már a körhöz, Pairma viszont lőtt egy egyest. Gondoltam, szerencséje volt. Maradjunk annyiban, hogy ez volt innentől fogva a legrosszabb lövése, mert egy kettes után jött még két hármas találat. Nagy nehezen összehoztam négy pontot az öt lövésből, Pairma meg félidőben már kilencnél járt. A mongolok vonyítottak, mint a sakál, máskor szeretem hallani a Mergen songot, a bajnokok dalát, de most valahogy nem volt őszinte a mosolyom.

Ha innentől nem találja el többet a táblát, akkor is nehéz lett volna behoznom, de Pairmát nem olyan fából faragták. Lőttem egy egyest, erre megint bevarrt egy hármast. Innentől már csak matematikai esélyem volt, de miután megint csak egyest lőttem, ő pedig gyakorlatilag a cél kellős közepébe bombázta a vesszőjét, elegánsan meghajoltam és feladtam a versenyt. Esküszöm, nem értette, ő még folytatni akarta. Gyér, bár lassan szaporodó mongol szókincsemben nem szerepelt még a jancsibohóc és a megaláztatás fogalma, így csak elmagyaráztam, neki, hogy már nem nyerhetek, és nem akarok tovább szerencsétlenkedni.

Majdhogynem haragudott. Ő szíve szerint még lőtt volna, szerintem reggelig lövöldözte volna a hármasokat. Elrontottam a játékát, így utólag is elnézését kérem. Azért amikor eltehette az ötvenesem, megnyugodott kissé.

Közben Mónus Józsi barátom visszavágót kért a tömzsi harcostól, aki ezer örömmel teljesítette ebbéli kívánságát. Józsi már ideges volt, így az első meccsnél kevesebb izgalommal nyertek el tőle egy újabb százast. Józsi nem az a feladós fajta, újabb revansot akart, de a vigyorgó mongol legnagyobb bánatára lebeszéltük Hajdúnánás bajnokát a további mérkőzésektől.

Időközben a Doki ellenfele is magához térhetett, mert ő is visszavágót kért a Dokitól. Megkapta, és a szerencse most vele volt, mert két ponttal most ő nyert. Boldogan tette el a már veszni látszó százasát. A mongol hölgyemény sűrűn pislogott felém, gondolom, ő is szeretett volna egy kis pénzt még kisajtolni belőlem, de én nem rendelkezem Mónus Józsi kitartásával, sem pénztárcájával, így nem volt több verseny aznapra.

Batu kán népe fel volt villanyozva még, Pairma is szomorúnak látszott a pénzforrás kiapadása miatt, így vigasztalásul rajzoltam neki egy karikatúrát. Először magamat, ahogy négykézláb repülök egy hatalmas seggberúgástól, majd a rúgó lábat, végül a láb csinos gazdáját, Pairmát. A mongolok körbeálltak, találgatták, mi lesz ebből, majd amikor lejött a poén, önfeledten nevettek és csapkodták egymás hátát. Pairma sokáig nézte a művet, majd szinte megilletődve tette el.

   Nem voltam túl boldog az elvesztett mérkőzés miatt, nem is a pénz, inkább amiatt, ahogy lemészárolt a csajszi. Esélyem sem volt, az az igazság. Talán figyelmeztető jel lehetett volna a két vastag arany csík a süvegén, de mondjuk úgy, hogy elvakított a leányzó szépsége és figyelmen kívül hagytam, hogy valószínűleg nem valami végkiárusításon vette azokat.

Szerencsére csak egy ötvenesem bánta, és meg sem fordult a fejemben a revans gondolata. Az embernek ismernie kell a határait…

   Lassan beballagtunk a szállásunkra, éppen kifelé jöttek a társaink, akik végigülték az előadásokat. Angolok, németek, franciák, mind hangosan vitatták az ott elhangzottakat. Érdekes módon a három első helyezett ország versenyzői nem voltak köztük. Hiába, az íjászat nem az a sport, amit könyvből és tanulópadokban tanul meg az ember.

   Este mindenesetre rendesen töltöttem magamba a magyar búfelejtőt és a koreai sört. Egy idő után fellobbant bennem a vágy, hogy a mongol barátaimmal átbeszéljük a nap eseményeit. Magamhoz vettem egy üveg jóféle hazai pálinkát és elindultam. A vállalkozásban nem akadt társam, mert ekkorra már a legtöbben kidőltek. Néhányan még mozgolódtak ugyan, de nem éreztek késztetést az akcióra.

Hamar átértem a szomszéd épületbe. Szembe jött egy figura, attól megkérdeztem, merre vannak a mongolok. Bizonytalanul intett balra, de nekem ennyi elég volt. Elsétáltam a folyosóra és hangosan kiabáltam:

• Mongols! Mongols!

Gondoltam, ez elég lesz, nem hülye nép az. Így is volt, mert hamarosan kinyílt egy ajtó és kilépett egy gigászi alak. Szerencsére a birkózó cimborám volt, aki egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, mert felderült az arca és beinvitált a szobájukba.

   Nem semmi egy alakok, annyit mondhatok. Az ágyakat kipakolták és a földön ágyaztak maguknak. Egy kis asztalkát ültek körül hárman-négyen, és keményen ittak. Csatlakoztam e remek programhoz, habár inkább már elvenni kellett volna tőlem, mint hozzáadni.

Angyali türelemmel rendelkeztek, mert senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, mi a fenét keresek náluk hajnal kettőkor. Mondjuk, úgysem tudtam volna rá értelmes választ adni…

   Egy ideig bőszülten ittunk, de aztán valahogy felébredt bennem a vágy, hogy még jobban összebarátkozzak Dzsingisz unokáival. Először valami fertelmes zagyva nyelven elmagyaráztuk egymásnak a verseny lefolyását, természetesen mindenki a sajátjait dicsérve, majd megállapodtunk abban, hogy mindannyian remek srácok vagyunk és nem mellékesen az Univerzum legjobb íjászai.

Miután a témát kiveséztük és lassan a szörp is elfogyott, eszembe jutott egy pompás gondolat. Megkérdeztem vendéglátóimat, hogy tudnék-e beszélni Pairmával, a csinos íjászlánnyal, aki olyan gyalázatosan elvert. Nyilvánvalóan ezt nem kívántam reklámozni, ámbár mongoljaim egyből megvidámodtak, amikor őt kerestem rajtuk. Egyikük valami pazar tréfát is elsüthetett a rovásomra, mert valamennyien harsogva röhögtek a poénon.

Kényszeredetten mosolyogtam én is, de meg is lett a fizetség, mert átinvitáltak a szomszéd szobába, ahol a híres amazon pihent. Mint kiderült, kétszeres Naadam bajnoknő, naná, hogy egy ilyenbe kellett belekötnöm. Merge a bajnoknők neve, a férfiaknál pedig mergen, most már ezt is megtudhattam.

Szegény csak kapdosta a fejét, amikor az éjszaka közepén vagy hat ittas harcos rátört. A földön aludt valami gyékényen, a mongolok az összes ágyat kitették a folyosóra. Úgy sejtem, Mongóliában nem fog meggazdagodni az Ikea…

Dzsingisz utódai egymás szavába vágva meséltek Pairmának valamit, én csak néztem az alvástól összegyűrt, mégis csinos arcát. Megpróbáltam felvenni a fehér lovon érkező herceg álarcát, a mongolok meg hanyagul a csodálatos menyecske karjai közé löktek és nemes egyszerűséggel otthagytak. Ez igen, ezt nevezem. Hát, náluk nem sokat körtönfalazhatnak az udvarláskor.

Mindenesetre próbáltam magyarázkodni, de ez a földre szállt mongol angyal nem volt kíváncsi a részletekre. Megsimogatta a fejem, nekem ennyi elég is volt, hogy az ölébe bukva álomba szenderüljek. Valószínűleg nem ez volt az eredeti tervem, de az elfogyasztott töméntelen mennyiségű szesz átírta a forgatókönyvet. Amikor felébredten, Pairma már felöltözve ült a földön és éppen festett valami képet. Rám mosolygott, ez bíztató jelnek vettem, habár nem nagyon értettem, mit keresek itt egyáltalán.

Megpróbáltam elegánsan távozni, de felállni is alig sikerült. Puskás Ferenc fénykorában nem csinált két méteren belül annyi testcselt, mint én, míg eljutottam az ajtóig. Valamit makogtam Pairmának, ő csak mosolygott és utamra engedett. Kitámolyogtam az előtérbe, ahol a mongol harcosok még mindig ittak. Apám, ezeket miből gyártották?

Viszont abszolúte működik náluk a vezérek tisztelete. A Boss először felém nyújtott egy pohár itókát, de látván az arcomat, csak nevetett egyet és mondott valamit Dzsingisz nyelvén. Innentől fogva két ember kísért hazáig, majd megkeresték a szobámat és addig maradtak, amíg le nem feküdtem. Nem semmi bánásmód, annyit mondhatok. Nem könnyű kivívni a tiszteletüket, de onnantól fogva tűzbe mennének érted. Így már érthető A Föld Megrengetőjének a hódításai…

   Valahogy felébredten, és elmentem a srácokkal egy kirándulásra valami skanzenszerű faluba, de az elején egyes részek egyszerűen kiestek. A végén egészen jól szórakoztunk, csak akkor volt kellemetlen, amikor a mongolokkal találkoztunk. Vidáman csapkodták a hátam, nagyszerű poénokat ontottak rám, vidáman nyerítettek a kontómra. Végül megjelent Pairma is, aki fülig pirult a szózuhatag hallatán. Eddig is sejtettem, hogy nem mongol népmeséket tolnak a fiúk, és szerintem gyakorlatilag szóról szóra lefordítottam volna szellemdús sziporkáikat. Rámosolyogtam a kiváló és csinos íjászlányra, ő szemérmesen visszamosolygott, és ezzel véget is ért a románc.

Legközelebb a búcsúvacsorán láttam, ekkor pazar fehér deel-ben jelent meg és egy gyönyörű csizmában. Bitangul jól nézett ki, az eredményhirdetés után odamentem hozzá és gratuláltam neki. Az első három helyen csak mongol hölgy végzett, Pairma természetesen az elsőn.

Később odajött ő is hozzánk, amikor a csapat második helyezésünk ünnepeltük és a gratuláció után a kezembe adott egy fémtálat. Tolmácsot is hozott magával, aki elmondta, hogy egy versenyen nyerte és szeretne vele megajándékozni. Kis bronztál, amelyen felül mongol táj, középen egy jurta, félkörben pedig a Naadam versenyszámai. Íjászok, birkózók, lovasok, háttérben egy lófejű hegedűn játszó emberke. Egy nap Mongóliában, állítja a felírat.

Esküszöm, tisztára elérzékenyültem ettől a Mergétől! Erre nem voltam felkészülve, de szerencsére volt néhány értékesebb tárgyam, amit csere céljából hoztam magammal. Egy nagyon szép, fehér bőrből font karikás ostort ragadtam meg majd nyújtottam át neki. Láttam a szemében, hogy nagyon tetszik neki, ezért felkaptam a meglepett leányzót és egyszerűen a nyakamba akasztottam.

Ösztönösen is megkapaszkodott, én pedig boldog mosollyal fordultam vele vagy kettőt. A mongolok őrjöngve tapsoltak, a társaim is boldogan kiáltoztak, sőt, a többi íjász is csatlakozott az össznépi jókedvhez. Szerintem egy lagzit is tartottak volna a nagy felindultságban.

Végül két puszival váltam meg e nem mindennapi nyakbavalótól. IV. Henrik szerint Párizs megér egy misét, én lejjebb tettem a mércét, nekem már Pairma is megért volna annyit…

Másnap szomorúan búcsúzkodtunk társainktól: a mindig mosolygó, bájos inka Patriciától, és az ősi maja istenekre emlékeztető profilú férjétől, Josétól. Pacsiztunk a finnekkel, ahol a bámulatos cserpák gazdája már reggel megkezdte ormánya szinten tartását némi Finlandia segítségével. A szigorú kínaiak, a mosolygó malájok, a merev németek, az udvarias japánok, a színpompás törökök, majd maga Pancho Villa barátom az asszonyával. Odalépett hozzám és a kezembe nyomott egy üveg tequilát.

• Original! –mondja, és nagyot kacsint. Basszus, azt sem tudtam, mit adjak neki, de csak legyint. Barátok vagyunk, mondja angolul. Így is van, cimbora, de nem szeretek adós maradni semmiben. Na, legalább lesz indokom, hogy miért kell kijönnöm jövőre is.

De máris jön a másik indok is, aki mongol, hölgy és kiváló íjász. Fájdalmas búcsú, ölelések, társai is szétcsapkodják a hátam, szerencse, hogy csak cirka tizenketten zavartak le egy-egy sallert.

Be is fejezem levelem, mert egészen elérzékenyültem. Van még néhány remek történetem az elmúlt időszakról, de az már egy másik levél anyaga lesz…