7.                                  

Kedves Edit, drága húgom!                               2013

  Hát itt vagyunk újra, a tigrisek földjén. Dél-Korea, Ázsia kis tigrise, a tekvandó és a kimcsi hazája, és talán lassan az íjászoké is. Ötödik éve rendezik itt meg a világ tradicionális íjászainak fesztiválját és szerencsére ismét itt lehetek. Tavaly fantasztikus élményekben volt részem, és bár eredményem elmaradt a várakozásomtól, nem adom fel.

   De miért is tenném?Egyrészt nagyszerűen éreztem magam, másrészt tizenhatodiknak lenni egy világversenyen azért még nem az arcpirító szégyen kategóriája. Különben is, tanulni jöttem, egy íjász élete végéig fejlődik, amennyiben komolyan veszi választott szenvedélyét.

  Márpedig én szeretnék még sok mindent elérni az íjászatban. Magával ragadott az itteni verseny légköre, a mongolok, japánok hozzáállása az íjászathoz, az idegen kultúrák megismerése.

  A hazai versenyeken már letettem a névjegyem nem egyszer, de egy világverseny azért más. Egy időben ott voltam szinte minden versenyen, ami számított, számtalan érmet szereztem, de egy idő után ráuntam a közeli célokra. Magyarországon sok jó íjász van, de igencsak kevesen lőnek jól nagyobb távolságokra. Az átlagos történelmi versenyeken tíz-tizenöt méterekről lőnek, de még a 3D-s versenyeken is huszonhét méter a legtávolabbra kitehető cél.

  Ezeken a versenyeken azért rengeteget lehetett tanulni, de egy idő után monotonná váltak számomra. Szerettem volna távolabbi célokra lőni, hisz én elsősorban hagyományőrző íjásznak tartom magam. Szablyával vívunk, gerelyt és hajító csillagot dobunk, csákányfokossal és pajzzsal verekszünk, próbáljuk visszaadni a régi korok hangulatát.

  Bemutatóinkon ezekből adunk ízelítőt, és ha a terep megengedi, fel is használjuk a távlövő edzéseken szerzett tapasztalatainkat. Nem egyszer volt rá példa, hogy hatvan, hetven méterről találtam el a célt, de van néhány tanítványom, aki szintén érzi a távolságot.

  Ez a titka, az érzék. Amikor ilyen messzire lősz, már nem segít a begyakorolt forma, a közeli lövéseknél alkalmazott stratégia. Hetven méternél már elég, ha egy picit elmozdul a könyököd, és a vessződ méterekkel megy alá vagy fölé a célnak. Számomra ez az igazi íjászat.

   Bocsáss meg, húgom, hogy kissé elkalandoztam, de mindig ez van, ha ezekre a vizekre evezem. Amikor visszatértünk Magyarországra, kaptunk hideget-meleget rendesen az eredmények miatt. Persze, az igazán nagy íjászok nem írogattak a különböző fórumokon, de a második vonal, az aztán szépen kitett magáért…

   Különösebben nem érdekelt a dolog, de Mónus Józsi barátomat szépen ki tudták akasztani a net-íjászok. Esküszöm, a földön hempergett, annyira fel tudta húzni magát valami jelentéktelen nímand miatt. Egyszer beleolvastam egy ilyen topikba, leesett az állam, hogy mennyi ráérő ember van.

   Jó magam nem is akartam foglalkozni ebben a formában az íjászattal, szerintem nem a neten kellene bravúroskodni, de történt egy érdekes eset, amire már nekem is reflektálnom kellett. Egy Kati nevű hölgyemény megtalált egy rólam szóló cikk után, amiben a törökországi győzelmemről írtak. Az újságíró hölgy kissé kitolt velem, mert félreértve szavaim, tízszeres magyar bajnoknak titulált, ami nem fedi a valóságot. Magam sem örültem hogy ezt írta, de amit ez a Kati leművelt, az iskolapéldája volt a nem is oly rég letűnt pártrendszer módszereinek. Gondolom, hasonlót szívott az anyatejjel magába. Na, ezt már nem hagyhattam szótlanul.

  De tudod mit, kedves húgom, bemásolom neked a szóban forgó cikket, a reakciókat és a válaszlevelem. Egyrészt tanulságos lehet, ámbár az emberi butasággal és rosszindulattal te is találkozol nap mint nap, másrészt stilisztikailag is jól sikerült kis írás lett. Valósággal büszke vagyok rá, ámbár jobban örültem volna annak, ha nem kell ilyen emberkékkel foglalkoznom.

„Török földön diadalmaskodott az egri vitéz”

 Aligha akad még egy annyit fényképezett arc az egri várban, mint Furéé. A termetes vitéz képmását ezrek viszik nyaranta haza. Ám a vitézi külső önmagában nem érdem. A szorgalom és az elhivatottság termi meg az igazi gyümölcsöt, ami Furé, vagyis Oláh Tibor esetében nem más, mint egy közelmúltban Törökországból hazahozott első díj nemzetközi hagyományőrző íjászversenyről, amelyet épp az Ida-hegyen rendeztek. Ezzel az egri íjász saját földjükön vett revansot a török harcosok felett.

– Kisgyermekként is szívesen játszott katonásdit?
– Óh, igen – mosolyog a marcona külsejű vitéz –, a harc, a küzdelem mindig is érdekelt. Ehhez járult még a történelem iránti rajongásom. A nagy kedvenc Zrínyi volt, akinek a kirohanása heroikus cselekedet volt a szememben. Az, hogyan lehet kilovagolni a halhatatlanságba. Az élet furcsasága, hogy Szigetvárra most először, 47 évesen jutok el...

Gyermekkorában Zrínyiért rajongott, de most az egri végvári vitézek hősiességét tiszteli. Fotó: Gál Gábor

– Akkor miért nem ebben az irányban tanult tovább?
– A vendéglátást választottam, valahogy 26 éve még jó választásnak tűnt. Aztán tíz éve a keresztlányommal sétáltunk az utcán, s megláttam a Vitézlő Oskola tagjait. Azonnal feltettem magamnak a kérdést: miért nem vagyok én köztük? Jelentkeztem, és itt vagyok. Végigjártam a szamárlétra minden fokát, az egyszerű török harcostól a tiszti fokozatig. Ez számomra azért fontos, mert én még voltam katona, tudom, hogy ezeknek a szakaszoknak van jelentőségük. A Vitézlő Oskola is egy katonai szervezet, ha a szó hagyományőrző értelmében is, vagyis a fegyelemre, a fokozatokra szükség van.

– Könnyen be tudott illeszkedni ebbe a világba?
– Mi sem volt egyszerűbb. Mivel gyermekkorom óta ebben a világban élek, részletesen ismerem az összes nagy hadvezér életét, tetteit, Hannibáltól Nagy Sándoron át Napóleonig, ezért szinte egy természetes közegbe léptem be.

– A külső megjelenése is ehhez lett kitalálva?
– Berecz Mátyás, az oskola alapítója nézett utána a levéltárakban a hajdú vitézek hajzatának. A borotvált koponya védelmet nyújtott a tűz és a tetvek ellen. A fejtetőn található tincsnek vagy üstöknek története van. Egy vitéznek ha a fejét levágták, az ellenség ezen a tincsen keresztül emelte fel, ha ugyanis a fülén fogta volna meg, az nagy megaláztatás lett volna a halálon túl is. Ezért a vitézek ügyeltek arra, hogy a tincs mindig meglegyen. A lengyelek, akik szintén használták ezt az üstököt, viccesen úgy fogalmaztak: szerintük azért kell, ha valaki nagyon beiszik, ki tudják emelni a fejét a levesből...

– A munkahelyén hogy fogadják ezt a megjelenést?
– Törzsvendégek járnak hozzám, ők ismernek. Ám egyszer bejöttek németek, ők nem voltak észnél. Nem mondom, a civil életben nem egyszerű ezzel a külsővel járni.

– Azt mondják, a marcona külső vajszívet takar...
– Én meg Gárdonyival válaszolok erre: én már nem kérem, hogy húzzanak ki a vízből, de ne lökjenek bele. Nem keresem a konfliktust, de ha adódik, nem menekülök el előle. Az íjászok edzőjeként bizony szükség is van néha keménységre, mert mégiscsak fegyverekkel bánunk, és akárhonnan is nézzük, azért ez egy katonai „mesterség”.

– Színpadon is gyakran láthatjuk. Élvezi?
– Imádom, nem is tudom, miért nem lettem színész! Egyszer az Egri csillagok előadásán elcsúsztam, rettenetesen kellemetlen volt, alig vártam, hogy leérjek a színpadról. Hatalmas káromkodások közt próbáltam kikeveredni a helyzetből. Előadás végén Kincses Károly azt mondta: jó voltál, csak legközelebb törökül káromkodj...

– Hogy áll a sok fotózással: a turisták gyakran fényképezik?
– A kirándulók szeretik a karakteres arcokat. Aki vitéz lesz Egerben, annak tudomásul kell vennie, hogy adja az arcát. Egyszer Lengyelországban szerepeltünk, ott 70 méterről lőttem célba, s a várban volt két esküvő. Még ott is megkértek, hogy raboljam el a menyasszonyt.

– A családon belül „civilként” él?
– Mr. Bean sem mesél otthon vicceket... Nagy öröm, hogy a lányom szintén eljár íjászversenyekre, ő is ebben a világban él. A fiam a motorok és a zene iránt érdeklődik.

– Miért az íjászat lett a specialitása?
– Mindenkinek kell lennie valami erősségének, nekem az íj jött be. A szablyához túl lassú vagyok, a balta és a másfél kezes kard Egerben ritkán kerül elő.

– Az Ön nevéhez fűződik a tüzes kerék versenyszámmá tétele.
– Ezt néhány barátunkkal együtt találtuk ki, Bornemissza tüzes kereke a neve. Három éve egy koreai úr járt Egerben, ott az íjászatnak hatalmas kultúrája van. Meglátta, s két éve már versenyszám a WATF-on, a világ legnagyobb hagyományőrző íjászversenyén. Úgy hívják: Tüzes kerék Egerből. Erre kaptam a törökországi győzelem után meghívást. Ha sikerül a pénzt összeszedni, akkor októberben a világ legrangosabb íjászversenyén szerepelhetek Dél-Koreában.

– Azért a mostani Ida-hegyi győzelem sem semmi...
– Először rendezték meg a törökön, és két hazai pályán versenyzőt sikerült legyőznöm.  Ráadásul eljutottunk a Héttoronyba, ahol Bornemisszát megölték 1555-ben, és ahol sok magyar katona raboskodott. Ez életre szóló élmény volt.

   Eddig a cikk, amit olvasván igencsak vakaróztam én is. Rendesen elírta az újságíró hölgy, a magyar bajnokságról szó nem volt, nem is figyeltem, mert fellépés előtt beszélgettem a Ritával, és ő elsődlegesen a török kalandról faggatott. Tulajdonképpen el is felejtettem volna az egészet, másokkal is előfordult már hasonló baki, többek között az általam nagyon tisztelt Nahóczki Petit, sokszoros magyar bajnokot is faggatták a második Európa bajnoki címe felől. Peti le is nyilatkozott, majd másnap meglepve olvasta, hogy kétszeres olimpiai bajnok. Na, ő is magyarázkodhatott. Valami ilyesmi történt velem is, mert a barátaim felhívták a figyelmemet egy fórum írásra. Íme:

A fenti cikk megtévesztő...
Oláh Tibor még csak két(!) éve tagja a Magyar Íjász Szövetségnek, még egy alkalommal sem nyert Magyar Bajnokságot az íjászatban, valamint még elért minősítési szinttel sem rendelkezik.
A törökországi "nemzetközi" íjászverseny egy viszonylag zárt körű társaság rendezvénye, melyre hazánk arról legeredményesebb íjászainak nem is volt tudomása, miután nem volt nemzetközi szinten meghirdetve.
Az említett koreai rendezvény egy íjásztalálkozó, melyhez nem szükséges az előzetes kvalifikáció - mint ahogyan az bármi más, egyéb sportban is lenni szokott -, az ottani részvétel kizárólag "pénztárca" függvénye.
A komolyabb nemzetközi versenyekre való kijutás elsődleges feltétele a megfelelő minősítési szint elérése, a válogatott keret tagsága, valamint a Magyar Íjász Szövetség kiküldetési hozzájárulása.
Egy verseny nem attól nemzetközi és legrangosabb, hogy sok ország képviselői vannak jelen rajta. Attól rangos egy találkozó, ha már az oda való bejutásért is keményen meg kell dolgozni a sporton belül. Ilyen volt a közelmúlt Terepíjász Világbajnoksága Visegrádon, vagy jövő évi Európa Bajnokság, esetleg a közeljövőben az Olimpia. A WTAF nem tagja semmi nemzetközi sportszervezetnek, így az arra való kijutás nem sportszakmai alapokon dől el, ennélfogva az azon elért eredmény sem hasonlítható össze azokkal az eredményekkel, ami valóban sportértékű. Mint ahogyan a felsőtárkányi "Úszó Alkalmatlanságok Világbajnokságán" elért első helyezett sem mondhatja magát olyan világbajnoknak, mint pl. Növényi Norbert, úgy a fönti íjászrendezvények sem a nemzetközileg elismert rendezvények közé sorolandó.
Az, hogy valaki külföldön "sportbarátok" között nyer díjat, úgy, hogy idehaza a komolyabb mezőnyben még nem ért el semmi kimagasló eredményt, az nem egyenlő azzal, hogy nemzetközileg is elismert sportoló legyen.
Sok minősített versenyző van hazánkban, akinek az eddig elért eredményeit sérti a fentebb használt "nemzetközi" jelző, illetve a soha el nem ért "magyar bajnoki" 10-12 cím. Ezzel azok vannak ledegradálva egy igencsak nem méltó szintre, akik valóban elértek nagy eredményeket, akiknek a hazai és nemzetközi íjászsportban valóban vannak leinformálható, valós, és nem utolsósorban nagyszerű eredményei.

-kati-

Kati! Mégis mit vártál a "szerzőtől"?

Ronin42!

Azt vártam volna a "szerzőtől", hogy valós információkat közöl egy megyei napilapban.
Miután ez nem vált valóra, egy kicsit érdekes lett a cikk...
Aki valaha is foglalkozott az íjászattal, vagy legalábbis ismeri az íjász rendezvényeket, azok volumenét, annak ez a közel fél oldalas cikk egy nagy vicc.
Ezzel két dolgot ért el az illető: az egyik, hogy Tibort az íjászok ezentúl igencsak rossz szemmel nézik maguk között, mert úgy büszkének lenni 10-12 Magyar Bajnoki címre, hogy azt nem érte el - sőt, még csak a közelébe sem jutott egyszer sem - az egy gyermekded megnyilvánulás. A másik, hogy aki a szűkebb hazánkban VALÓBAN elért Magyar- és Európa Bajnoki címet, az így le van "húzva" ezáltal.
Az a baj, hogy ezek a "nagy" eredmények mindenki által leinformálhatók több helyen, pl. a Magyar Íjász Szövetség honlapján.
Ennélfogva nemcsak hogy félrevezető ez a cikk, hanem sok eredményes sportolóval szemben sértő.

- kati –

 Ez igen, ők aztán megmondták a frankót rendesen. Semmi körtönfalazás, bumm a fejbe egyenesen. Ráadásul úgy, hogy nem is én vétkeztem. A Kati nevű hölgy kifakadását még értem is, ő jó pártkatona, a Mísz hű csatlósa, védi a mundér becsületét, ámbár én egy szóval nem bántottam a Szövetséget. A Ronin42 nicknévvel író emberke mozgatórúgóit csak sejtem, már amennyiben az rejtőzik az álarc mögött, akire gondolok. Irigység, rosszindulat, kicsinyesség, csupa mindennapos magyar sajátosság. Jó, legyen harc, gondoltam.

Nyílt levél Katihoz.

          Kedves Kati !

   A Heves Megyei Hírlap augusztus 21.-ei számában megjelent egy cikk rólam, mint a hét emberéről, egy Törökországban kivívott íjászgyőzelem kapcsán. A cikkben sajnos valóban megjelent néhány olyan adat, amely nem felel meg a valóságnak, először is az, hogy nem vagyok tízszeres magyar bajnok íjászatban.

   Mentségemre szolgál, hogy ilyet nem is állítottam soha,valószínűleg a riportot készítő újságírónő értett valamit félre. Nemzetközi sikereimről meséltem, Angliában, Bulgáriában, Franciaországban és Horvátországban komoly bemutatókon sikerült öregbítenem a magyar történelmi íjászok hírnevét, Erdélyben és Lengyelországban versenyeket is nyertem.

   A riporternő ekkor megkérdezte, hogy : és Magyarországon? Erre válaszoltam, hogy kb. 10-12 aranyérmet nyertem eddig itthon. Kutyafuttában készült a riport, az egyébként nagyon kedves újságírónő gyorsírással jegyzetelt, így lettem sokszoros magyar bajnok nála.

   Remélem, ő sem direkt hozott kellemetlen helyzetbe, én pedig ez úton kérek mindenkitől elnézést, akit esetleg félrevezettünk. A nyílvesszőnek azonban két vége van, és mint edző sem mehetek el az írásod mellett. A tények kedvéért megszámoltam és tizenhét aranyérmet találtam, ebből kilenc számomra sokkal értékesebb a magyar bajnoki medáltól.

   A laikusok kedvéért nem árt tisztázni, hogy Magyar Íjász Szövetség által szervezett versenyeken lehet csak ilyen címeket szerezni, érvényes tagságival, orvosival és borsos nevezési díjjal. Tavalyelőtt kilencen indultak az én kategóriámban, tavaly és idén valamivel többen, de ez még mindig nagyon messze van egy egri versenytől, ahol csak a férfi kategóriában 103-an indultak! Három tanítványom már hivatalosan is magyar bajnok, leírom a nevüket, egyrészt megérdemlik, másrészt látom, te a végletekig precíz ember vagy.

   Antal Petrik ifjúsági, 2009, Gyulai Ádám, ifjúsági, 2010, Oláh Violetta, ifjúsági, 2010. Én büszke vagyok rájuk, de ők azért megjegyezték, hogy a házi bajnokságunkat nehezebb volt megnyerni, mint egy olyan versenyt, ahol csak hárman indultak.

   Idén is láttam olyan versenyzőt, aki egyedül indult és így lett magyar bajnok. Akármelyik aranyamra néztem, nem találtam köztük ilyet, és hidd el, néhányra tényleg büszke vagyok, még ha a te szemedben ezek nem is olyan nagy diadalok. Idáig értettelek is, én is felszisszentem, amikor a cikket olvastam, de ilyen támadásra nem számítottam, mint ami ért.

   Leszóltad a törökországi versenyt, pedig a török közszolgálati tv nyolcperces kisfilmet forgatott róla, a YouTube-on meg lehet nézni. A Török Kulturális Minisztérium támogatta a rendezvényt, ennyi politikust és celebet életemben nem láttam, mint ott, óriási volt a protokoll. Remélem, nem kell mentegetőznöm, mert nyertem, ha igen, én kérek elnézést.

   Az, hogy a MISZ nem delegált versenyzőket, nem az én hibám, de ha már ott voltam, igyekeztem minél jobban szerepelni. Mi egriek már csak ilyenek vagyunk, de te folytattad a pocskondiázást és leszóltad a dél-koreai íjásztalálkozót is, ahová meghívót kaptam, hogy az smafu. Harmincöt országból érkeznek versenyzők, a tradicionális íjászok legnagyobb találkozója. Több száz résztvevő, egzotikus országok hagyományőrzői, perui, brazil, japán és mongol résztvevőkkel.

   Gondolom, te nap mint nap találkozol ilyen íjászokkal, lősz jumival és indiai bambuszíjjal, ittál már eredeti kumiszt, kobrapálinkát és „ Dzsingisz kán könnyét”, szakét és nyílméreg békát is tarthattál a kezedben. Nos, én még nem részesültem ilyen kiváltságokban és alig várom életemnek ezt az újabb érdekes fejezetét. Számomra ez a vegytiszta íjászat és nem a több százezer forintos íjakkal lövöldöző operett-íjászok.

   Mi elsősorban hagyományőrzők vagyunk, csak mellékesen járunk versenyekre. A MISZ-nél mostohagyerekek vagyunk, egy fillér támogatást nem kaptunk, nem is kérünk tőletek, csak annyit, hogy legalább ne rúgjatok belénk, ha nekünk is vannak sikereink. Te osztottál szépen, társad is akadt Ronin42 személyében, aki dörgedelmeidre reagálva megjegyezte, hogy mégis, mit vártál a szerzőtől?

   Ez megint rejtély számomra. A szerző Szuromi Rita, ha Ronin42-nek gondja van vele, beszéljék meg. Ha rám célzott, nem értem. Mi a baj? Az, hogy jobb íjász vagyok nála? Na és? Én sem örültem annak idején, amikor Horváth Tomika vagy Lechnert Zoli kicselezett vagy gólt rúgott mellőlem, de nem a neten írogattam róluk, sunyi módon a háttérbe húzódva. Ők válogatott futsall-játékosok voltak, tiszteltem őket és büszke voltam, hogy ellenük játszhatok.

  Ettől függetlenül megpróbáltam minden eszközzel megakadályozni őket a gólszerzésben, esetleg nem is mindig szabályosan, de sohasem alattomosan, hátulról, úgy csak a gyávák harcolnak.

   Apropó, futball. Szintén félreérthető a cikkben, amikor leírják, hogy tizenhat évig játszottam az első osztályban. Természetesen nem a magyar bajnokságban, bár ezt mondtam is Ritának. Hiába, ő nem sportújságíró, és ez egy ilyen nap volt. Mindenesetre az MLSZ-től még nem hívtak, hogy miért adtam ki magam Détári Lajos egypetéjű ikertestvérének…

   Jól megértve egymást arról írtok, hogy az íjászok pálcát törnek majd felettem. Kétlem, aki kicsit is ismer, tudja, hogy ilyen otromba módon soha nem hazudnék, főleg mert szükségtelen. Én csak most három hete több ezer ember előtt lőttem meg a célt egy vár tetejéről, a közönség tombolása közepette. Szerintem ez az érzés felér egy olyan bajnoki arannyal, ahol az egyedüli induló te vagy, nem?

   De elég a szájkaratéból, eljött az igazság pillanata is. Kati, kilőttél egy nyilat, felnőtt vagy, vállald fel a lövést. Még az antik világban történt, hogy egy görög katona leszólta rendszeresen a társait, amikor azok sportsikereikről meséltek. Bármit mondtak, ő letromfolta őket, az semmi, ő, amikor Rodoszon szolgált, sokkal jobban szerepelt. Bármekkorát lőttek, dobtak, bármilyen gyorsan futottak, ő Rodoszon annál sokkal többre volt képes.

   Az egyik katona arról mesélt, hogy a bátyja mekkorát ugrott az olimpián, a mi hősünk persze azonnal mondta, hogy az semmi, ő Rodoszon kétszer akkorát ugrott. A katona elvörösödött, kirántotta a kardját és egy vonalat húzott vele a földre: Itt van Rodosz, itt ugorjál!

   Nos, Kati, itt az idő, hogy bizonyíts, mert írásodból egyfajta felsőbbrendűség süt át. Bennem harcosok vére folyik, soha nem hátráltam meg kihívás elől, remélem, te is ember leszel. Ezennel kihívlak egy íjászversenyre, csak te és én. Egyetlen feltétel, hogy igazi íjjal lövünk, hagyományossal, mint egykor őseink. Hogy tiszta legyen a küzdelem, felajánlom, hogy dupla távról lövök, mint te, amit te húsz méterről bevállalsz, azt én negyvenről és így tovább.

  Törökországban nyertem egy szép török íjat és egy kézzel varrott tegezt, amennyiben te leszel a győztes, elviheted őket, nem tudnék rájuk nézni úgysem a továbbiakban. Ha én érek el több találatot, elég lesz egy sima bocsánatkérés is. A kihívás nem vonatkozik a cimborádra, Ronin42-re. Dobó István megvív egy lovaggal, aki a Habsburg házért harcol,  de Sárközivel nem áll le…

   A telefonszámom megtalálod a szip-en, hívj és megbeszéljük a dolgot. Ha eljössz Egerbe, a vendégem vagy, ha ez gond, mond meg, hova menjek és mikor. Ezzel be is fejezem a levelem, ez az első és az utolsó is e témakörben, a többi már csak gittrágás lenne.

   Még egy gondolat, bár ez már az egrieknek szól. Nekem nincs most sok pénzem, a dél koreai útra is úgy kértem kölcsön, de ez egyszerűen egy kihagyhatatlan élmény, arról nem is beszélve, hogy negyvennyolc évesen, egriként felhúzhatom a címeres mezt, még ha ez nem is tetszik mindenkinek. Megadok egy OTP-s számlaszámot, remélem, találok néhány jószándékú embert, aki segít, hogy eljuthassak egy rendkívüli helyre. Minden forintot megköszönök, még soha nem kértem így pénzt, de az ember az álmaiért sok mindenre képes.

  Irigységgel, rosszindulattal éppúgy találkoztam az út szervezése óta, mint segítőkész emberekkel. Amikor Dobó megbízásából Mekcsey a vész idején katonát és pénzt kért volna a nemesi gyűléstől, azt a választ kapta, hogy ha megették a húst, amikor elfogadták a kapitányságot, akkor igyák meg a levét is. Dobó csak komoran bólintott a válasz hallatán. A többi már történelem… Hajrá Dél Korea, hajrá Eger!

A számlaszám : Oláh Tibor és neje 11773391-00896766

                                                                                  Oláh Tibor

                                                             Az Egri Vitézlő Oskola alelnöke

   Na, legalább kiírtam magamból, ami piszkálta a csőröm. Sok értelmét nem láttam egyébként, financiális rohamra sem számítottam, de egyszerűen nem állt meg bennem. Tényleg komolyan gondoltam az íjászpárbajt, bár kételkedtem, hogy arcot is fogunk látni az írás mögött.

   Katink, talán mondanom sem kell, eltűnt a balfenéken, valahogy elment a kedve a párviadaltól. A fiam szerint balek vagyok, hogy egyáltalán foglalkozom ilyen internet-íjászokkal, de nem tehetek róla. Valószínűleg tényleg harcosok voltak az őseim, mert rühellem a szájhősöket.

   Meglepően sokan olvasták egyébként az elhíresült írást, a legtöbben gratuláltak a sikerhez. Mármint a törökországihoz, mert nekik nem kellett magyarázkodnom amiatt, hogy külföldön nyertem magyarként. Az mindenki számára egyértelmű volt, hogy a „hősök” nem fognak kiállni. Magam sem bíztam benne, de könnyebb lett a lelkem.

    Azért azon kívül, hogy csináltak egy kis ingyen reklámot nekem, más haszna is lett a dolognak. Egy gyerekkori ismerősöm, akivel már húsz éve nem találkoztam, olvasta a cikket és a nyílt levelet. Felkeltette az érdeklődését a koreai íjászfesztivál, és találkozóra hívott magához.

  Miután jól kibeszélgettük magunkat, vállalta, hogy kifizeti a repülőjegyet, ha legközelebb megyek. Mit mondjak, nem ellenkeztem. Így, ha közvetve is, Kati segített nekem, bár gyanítom, nem ezért ragadott tollat. Mindegy, Molnár Ferenc szavait kissé megforgatva elmondhatom, hogy a jó íjász olyan, mint a gumilabda: minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra száll!

   Talán elég is lesz Katiból és a törpelelkű szájkaratésokból ennyi. Éljék életüket a maguk szabályai szerint, és én is megyek az utamon. Nem vezet könnyű út arra a csúcsra, amire érdemes felkapaszkodni, tartja a zen tanítás, és igaza van.

   Eme nem annyira rövid, de tanulságos kitérő után máris vissza Koreába! Megvolt a válogatás, összeállt a csapat, a körülmények furcsa alakulása segített a repülőjegyben, így itt állhatok megint a megnyitó ceremónián.

  Szomszédom egy lakota indián. Igen, nem tévedés, lakota. Ő mondta, gondolom, hihetünk neki. Innen máris tudom, hogy az inkább dakota néven ismert indián törzsszövetség gyermeke, méghozzá a nyugati ágból. Ismerhetjük még őket sziú néven is, ámbár ők ezt soha nem használják önmagukra. Francia kereskedők adták nekik e nevet, miután ellenségeik, akikkel üzleti kapcsolatban álltak, csak nadewisou-ként emlegették őket. E név egyébként „áruló kígyót”jelent, magától értődő, hogy nem szívesen használták a dakota harcosok.

  Persze, gyerekkoromban nem ástam bele ennyire magam az indiánok történelmébe, csak faltam a róluk szóló írásokat. Cooper híres Nagy indián könyvében is megjelennek a sziúk, a befejező regényben, a préri című műben ők a gonosz indiánok.

   Szerencsétlenek semmivel nem voltak álnokabbak vagy gonoszabbak, mint a többi indián törzs. Egyszerűen csak élni akartak, úgy, ahogy őseik is a végtelen síkságon. Az álnokság, árulás egyszerű hadicsel volt náluk, az ellenség becsapása, lóvá tevése dicsőség. Nem beszélve az amerikai kormányról, aki számtalanszor becsapta, kihasználta az írástudatlan, egyszerű embereket.

  „Amíg a prérin fű terem, amíg folynak a folyók, addig tartson a szerződés”- mondták és az indiánok néhány maréknyi üveggolyóért alá is vésték a jelüket. Nocsak, eltelt néhány év, új telepesek érkeztek, kellett a terület, vagy aranyat találtak a dakoták szent hegységében, és máris felrúgták a szerződést. Akkor ki is az álnok kígyó?

   Persze, az írón nagyon sok múlik egy indián törzs megítélésénél. Cooper nem rokonszenvez velük, míg egy német írónő, akik évekig élt a dakoták között, valóságos hőskölteményt írt róluk. A nagy medve fiai és a Tokei-ihto visszatér remek olvasmány.

   Saját magukat szövetségeseknek nevezték, keleti dialektusban dakotának, nyugatiban lakotának. Legharciasabb törzsük, a titon vagy lakota sziúk a Missouritól nyugatra vadászott. E nép gyermeke volt a két legismertebb indián főnök, Ülő Bika és Fékevesztett Ló.

   Ülő Bika, Sitting Bull, vagy anyanyelvén Tatanka Jotanka, híres harcos, sámán és afféle szent ember, vallási és törzsi vezető. Az egyetlen indián vezető, aki komolyabb ütközetben legyőzte az Unió hadseregét. A Little Big Horn-i csata bevonult az amerikai történelembe, ámbár ismerik Custer utolsó csatájaként is. Neki tényleg az utolsó volt. Komoly hibákat követett el a tábornok, aki már nem egyszer harcolt az indiánok ellen. Védtelen nőket, gyermekeket koncoltatott fel, talán azt hitte, ez is ilyen munka lesz. A Kis Nagy Szarv-nál azonban az egyesített dakota és csejen haderő várt rá. A történelemben soha addig, és utána sem tudtak az indiánok ekkora sereget kiállítani.

   A hadifőnök egy legendás harcos lett, Fékevesztett Ló. Crazy Horse néven lett világhírű, ámbár ez egyértelműen Őrült Lóként fordítandó. Ő aztán nem volt őrült, csak bátor és nagyszerű ember. Indián neve Tasunka Vitko, fordítható Szilaj Lóként is egyébként. Nekem nagy kedvencem a figura, számomra Ő az Indián.

  Már tízéves korában kitűnt a harci játékokban, később apja nekiadta a saját nevét egy győztes csatája után, legalábbis így tartja a legenda. Egy másik szerint születésekor a lovak nyugtalanul viselkedtek, alig lehetett megfékezni őket. Ez az indián hiedelemvilágban egyértelmű üzenet, innen a név.

   Bárhogy is volt, nagy ember lett belőle. Apai ágon titon oglala, anyai részről brülé sziú, hol az egyik, hol a másik törzzsel vándorolt. Visszahúzódó, csendes alkat, nem táncolt, nem énekelt.

   Hogy találjunk íjász vonatkozást is(mégiscsak egyfajta íjásznaplót vezetek),megemlítendő, hogy nagyszerűen értett ehhez a fegyverhez is. Gyakorlatilag mesterlövész volt, és ő nem a pontokért lőtt, hanem az életéért.

  A betyár mindenit, már megint elkalandoztam. Mentségemre váljon, hogy nem mindennap áll az ember egy igazi indián harcos mellett, aki teljes harci díszben feszít.

  Arcán sárga festékkel felvitt bölény, ez valószínűleg családi totemállat lehet. Nem ismerem tökéletesen az indián harci jeleket, bár az átlagnál többet tudok róluk. Ismerem a lovaikon használt festések jelentését, vagy az ünnepségeken használt tolldíszek tollain végrehajtott bemetszések eredetét.

   Az arcra festett sárga bölény viszont rejtély egyenlőre. Mindegy, majd kiszedem belőle, úgyis haverok leszünk. Már paskolgatjuk egymás hátát, mondom, a harcosok a világ minden táján egy külön kasztot képeznek.

Jay Red Hawk, a Vörös Sólyom névre hallgat újsütetű cimborám. Festői alak, tényleg mintha Karl May egyik regényéből lépett volna elő. Kék a szeme ugyan, tehát nem színtiszta lakota vérvonal, de ezt leszámítva elképesztő látvány. Látom a mellén a Naptánc jeleit, amit minden dakota (lakota, sziú, álnok kígyó,stb)harcos büszkén viselt.

   Nagyon sok természeti népnél megvolt egykor a férfivá avatás ceremóniája. Ez a dakotáknál a Naptánccal volt egybekötve, ahol a törzs szent emberei (a varázsló, esetleg a segédei) késükkel megvágták a fiúk mellkasát, majd négy-hat szíjat fűztek a sebekbe. Ünnepélyes keretek között történt mindez, a fiúk egyfajta transzba estek a monoton zene és tánc hatására.

   Egészen addig kellett táncolniuk, amíg a szíjak ki nem szakadtak a testükből, tehát meg kellett feszíteniük azt. Néha előfordult, hogy elvérzett az ifjú harcos, de a forradásokat mindig büszkén hordták. Egy időben be is volt tiltva egyébként az Államokban, főként a Szellemtánc mozgalom idejében, de mára ismét legális.

   Mondjuk, nem láttam eddig még élő lakotát, így nem tudom, hogy hányan viselhetik ezeket az ősi stigmákat. Szerintem már nem lehetnek sokan, de lehet, hogy tévedek. Vörös Sólyom mindenesetre büszkén viseli. Gyöngyökkel kivarrt szarvasbőr nadrág, ágyékkötő, mokaszin, kígyóbőr a bicepszen, csontból készült mellpáncél. Sejtem azért, hogy ő sem így járkál mindig odahaza, de nagyon jól néz ki.

   Eredeti figura, miképp a tavalyi kedvenceim, a mongolok is azok. Most másik csapat jött ki, nem nagyon látok köztük ismerőst, de nem sokat változhattak. Dzsebét mindenesetre hiányolom.

   Közben megy a hivatalos megnyitó, de hát úgy sem értem az angol fordítást. Annyit még nem ittam, hogy tolmácsoljak, így nézegetem a mostani résztvevőket. Sok az ismerős arc, és van még egy színpompás társulat, a peruiak. Eszméletlen szép tollas fejdísszel jelentek meg, a maja istennőhöz hasonlatos indián szépség karjain és lábain kis csengettyűk vannak, amik minden rezdülését jelzik.

  A partnerén is ragyogó fejdísz, nem tudom, hogy hozhatták el idáig sérülés nélkül, bár gyanítom, szétszedett állapotban szállítják. Hirtelenjében nem is tudom, melyik csapattal kezdjek fotózkodni és haverkodni, olyan elképesztő a kavalkád.

  Közben véget ér a megnyitó, visszatérünk a szállásunkra. Közben Pali elmeséli, hogy a koreaiak kibumlizták a versenyre a világbajnoki rangot. Eddig fesztivál volt, de valószínűleg több pénzt kapnak így rá a Szövetségüktől. Ez persze csak az én magánvéleményem.

   Mindenesetre a három alapkövetelmény, ami kell egy VB-hez, már megvan: tagja legyél egy világszövetségnek, minimum három földrészről jöjjenek versenyzők és legyen legalább huszonöt ország képviseltetve.

   Az elsőt egyébként igen elmésen oldották meg koreai barátaink, mármint hogy legyél tagja egy világszövetségnek. Csináltak egyet. Így olcsóbban kijöttek, minthogy mások dróton rángatott bábjai legyenek. Volt már ilyen a sport történetében, gondoljunk csak az ökölvívásra, ahol jelen pillanatban is öt érvényes világbajnok van súlycsoportonként az öt világszövetségnél. Néha összevonják őket, de valahol azért érdekes. Íjászatban ez a koreai a negyedik világszövetség, ha jól tudom. Ne csodálkozzunk, csak kis hazánkban van három íjász szövetség, a világban elfér négy…

   Emellett a probléma mellett eltörpülhetett a három földrész kérdése. Ázsia, Európa ugye alapból megvan, hívtak Észak és Dél-Amerikából is versenyzőket, egy figurát Ausztráliából, és Afrika is jelezte részvételét. Szerintem, ha azon múlt volna a dolog, szereztek volna ezek a kis fickók az Antarktiszról is valakit, csak kapják meg az állami támogatást. Azért van még mit tanulnunk nekünk, magyaroknak is…

  A huszonöt ország ezek után persze már nem lehet gond, bár ők óvatosak és ráhagynak mindig néhányat, így most harmincöt ország van jelen. Nem semmi országok, kíváncsi vagyok a tibetiekre például, mert a prospektusban fel vannak tűntetve. Nem látom viszont a bhutáni szépfiúkat. Lehet, hogy Calvin Clay leigazolta őket topmodellnek?

   Lassan elálmosodom, elég lesz mára. A vacsoránál amúgy az Észak amerikai kontingens ült mellettem, Red Hawk és a kanadaiak. Hárman vannak a juharlevelesek, bármelyikük felszerelését elfogadnám. Egy ősz óriás, a kanadai Királyi Lovas csendőrség egyenruhájában, egy tanár, ő volt tavaly is, gyönyörűen megmunkált íjtokkal és egy tiszta bőrbe öltözött kanadai francia, akiben ránézésre indián vér is csörgedezik.

   Most már tényleg megyek aludni. Legközelebb többet írok újsütetű barátaimról.