8.

Drága Edit, kedves húgom!

„Itt van az ősz, itt van újra…” - írta egykor Petőfi, és ismét itt vagyunk mi is Dél-Koreában, a hagyományőrző íjászok világtalálkozóján. Előző levelemben már írtam, hogy világbajnokságnak minősítették a versenyt, de azért ez még nem kap akkora publicitást, mint esetleg szeretnék a rendezők. Lehet, hogy ezt is elintézik néhány év múlva. Amekkora léptekkel haladnak ezek a kis emberek…

Szóval, jó a felhozatal megint. A mi csapatunknál Posta Pali, Mónus Józsi, Lakatos Pisti, Saár Judit és jómagam a veterán, ehhez jött a dunaújvárosi kontingens. Rácz Attila, a Doki, a felesége, Andrea, Swartzenbarth Zoli, ilyen kacifántos magyaros névvel, Keszi Viki, egy rendkívül tehetséges ifjúsági versenyző és Lakatos Pisti felesége, Márti. A magyar csapat tagja még Szabó Józsi, a Kurultáj törzsi találkozó egyik fő szervezője és Szabó Zoli, a Nyírségből.

Hamar kiderül, hogy a Doki és Szabó Józsi sem a szófukar emberek közé tartozik, már a repülőn is jól elbeszélgettünk. A Doki egyébként nagynevű jogász és egyetemi tanár, másik beceneve a Ciceró. Talán azért, mert kissé vitriolos az ő nyelve is, a felesége szerint legalábbis.

Szabó Józsi is jó mesélő, kitűnő orgánummal, élvezet hallgatni. Magam is tudok beszélni (és feleslegesen írni),de most embereimre akadtam. Jól elleszünk, az már biztos.

Már a repülőtéren megkezdtük a mesélést, én főképp a mongolokról adomázgattam. Tudod jól az előző leveleimből, hogy nekem nagyon bejönnek ezek az élő őskövületek. Szabó Józsi nem érti a rajongásom, ő ismer néhányat a Kurultájról, de semmi rendkívülit nem vett észre rajtuk. Majd fogsz, Józsi, mondtam és úgy is lett…

   Mondjuk, hamarébb, mint gondoltuk volna. Történt, hogy a megérkezésünk utáni napon lementünk kicsit edzeni a közös pályára, ami a lakóépületeink mellett volt. El is felejtettem mondani, hogy most egy Cheonan nevű város adott otthont a versenynek, és mi a campusban voltunk elszállásolva. Ilyenkor itt még nincs nagy élet, bár diákokkal találkoztunk azért.

   Ütött-kopott vesszőfogó volt kirakva egyébként az edzőpályán, egyetlen előnye, hogy jó nagy volt. Lehettünk vagy negyvenen, és jó harminc méterről lövöldöztünk bemelegítésképpen. Közben lelkesen mutogattam Józsiéknak a mongol harcosokat, akik rezzenéstelen arccal lövöldöztek.

Józsi rájuk tekintett, majd vállat vont. Ezer ilyet látott már, mondta. Jó neked, gondoltam, de nem forszíroztam a dolgot. Végül is, nem kell mindenkinek osztozni a mongol mániámon. Persze, ez ebben a formában sem igaz, nem vagyok szerelmes beléjük, csak érdekel az életük, a szokásaik, a világról alkotott elképzeléseik. Nem lehetett véletlen, hogy a fél világot leteperték egykor…

A Doki már figyelmesebben szemlélődik, nem nyilvánít véleményt, csak raktároz. Közben lő, én meg őt nézem. Jó lövész nagyon, és iszonyatosan tud összpontosítani. Kilőjük a vesszőinket, aztán amikor mindenki végzett, kiballagunk értük. Mindenki együtt, mellettem balról a Doki, jobbról Szabó Józsi, hátunk mögött Pali és Mónus Józsi.

A tábla előtt rengeteg vessző, amik kipattantak az agyonhasznált vesszőfogóból. A többség óvatosan kerülgeti őket, ez bevett gyakorlat az edzéseken, meg a versenyeken is. Már aki jár ilyesfajta versenyekre, mert a mongolok valami másfajtára járhattak. Egész egyszerűen odacsörtettek a vesszőfogóhoz, mit sem törődve a talpuk alatt reccsenő vesszőkkel.

   - Te, nézd már ezt a barmot – szól nekem a Szabó Józsi, amikor az egyik kései Dzsingisz reinkarnáció nemes egyszerűséggel rátapos a vesszőjére.

Én csak a vállamat vonom meg. Most mit csináljak, szóljak rá? Milyen nyelven? Mert mongolul azért, szimpátia ide vagy oda, még nem tanultam meg, angolul meg nem beszélnek, legalábbis az idősebbje. A kérdéses személy pedig javakorabeli harcos, egy tömbből kifaragva, maga az őserő. Arca már előtte is feltűnt, festői figura. Tényleg ilyeneknek képzelem el a nagy kán lovasait…

Józsi persze nem hagyja magát. Kérdőn tekint rám meg a Dokira, de mindketten rutinos játékosok vagyunk, csak nézünk rá. Józsi úgy érzi, itt az ideje, hogy rendet tegyen a mongol fejekben, odalép a Dzsingisz reinkarnációhoz, és szóra nyitja a száját, de hasztalan.

A mongolunk közben vadul tépné ki a vesszőt a jobb sorsra érdemes vesszőfogóból, de nem sok sikerrel. A mongolok íja hetvenöt méterre van tervezve, ezt a távot lövik, erősre és strapabíróvá alkották az évszázadok alatt. Az ő vesszőik nem pattannak ki a táblából, elhiheted.

Józsi másodszor is szól, most már nyomatékképpen meg is érinti a harcost, akinek közben végre sikerül kitépnie a vesszőjét. Jobb keze a lendülettől hátracsapódik, és könyökével irgalmatlanul szájba vágja Józsit, aki egyszerűen hanyatt vágódik a nem várt választól. Néhány pillanatig a földön hempereg, majd felül, megrázza a fejét, csodálkozva néz körül, hogy mi történhetett.

A Doki meg én magunkban nyerítünk persze. Hangosan nem illik, de elképesztően mulatságos volt a szituáció. Szabó Józsi, akit már nem tudnak meglepni a mongolok! Hát, az egyiküknek azért sikerült…

A kán leszármazottja már rég elballagott a haverjával, buzgón magyarázva egymásnak valamit. Esküszöm, észre sem vette, hogy földre vitt egy embert. Nem lehet semmi felnőni ott, ahol ő harcolhatott gyerekkorában az ételért…

   Közben jön az egyetlen mongol, aki beszél nyelveket, lelkesen üdvözöljük egymást. Józsi is feltápászkodik közben, de nem jön oda. Szerintem egy időre elege lett a mongolokból.

   Kicsit lövöldözünk még, de sok értelmét nem látjuk. Rosszak a körülmények, sok vessző törik és nagy a tömeg. Józsi közben egyfolytában motyog, néhány szót elkapok, ekkora bunkót, micsoda egy barom, ilyenek. Csöndesen mulatok magamban. Nem vagyok kárörvendő, sajnálom a vesszőjét is, de valahol elégtétel is a dolog. Lekicsinylően nyilatkozott a mongoljaimról, ilyet nem lehet tenni büntetlenül!

A Doki persze nem állja meg, hogy ne csípjen belé :

- Na, megbeszéltétek a dolgot a mongollal? – kérdezi ártatlan arccal. Ránézek, szemeiben látom a kaján szikrát, cinkosan rám hunyorít. Nagyszerű, van egy új barátom, akinek remek a humorérzéke.

Józsi felhorkan, majd kizúdul belőle a felgyülemlett érzelem.

-         Láttad ezt a vadbarmot, mit csinált? Egyszerűen képen vágott!

Naná, hogy láttuk, Józsikám, még most is röhögök az eseten, amikor írom e sorokat. Ott, akkor csak ennyit mondtam :

-         Ilyenek ezek a fiúk…

Hogy Józsi ezek után miket mondott még róluk, inkább nem írom le, mert esetleg mongol kezekbe jut ez az írás és Józsit örökre kitiltják az országukból.

Mondjuk a dolgok jelenlegi állása szerint csekély a valószínűsége, hogy befizet egy hosszabb mongóliai társasutazásra. Mindenesetre este, amikor beszélgettünk, már valamennyire túltette magát a dolgon, sőt, derülni is tudott rajta. Annyit azért elismert, hogy nem semmi fickók.

Viszont pompás cimbora. Jól anekdotázik, rugalmasan kapcsolódik be az egymást követő sztorikba, kellemes a hangulat. A Doki óriási műveltséggel rendelkezik, és nagyon hasonló az érdeklődési körünk. Mondjuk, nem a jog terén, mert én ott megálltam az „első éjszaka jogánál”, amit néhányszor már szerettem volna érvényesíteni is, inkább kevesebb, mint több sikerrel…

Közben persze beszélgetünk, mi másról, mint közös szerelmünkről, az íjászatról. Mónus Józsi újabb babérokra tör, a távlövésre akar rákoncentrálni, ez az élete. Ismét előtérbe kerültek a mongolok, Szabó Józsi fel is horkant, mint egy sebzett vadkan a nevükre. Pedig nincs mit tenni, ők adták a világnak Jiszüngét, aki tényleg Dzsingisz kán harcosa volt.

   Egy győzelmi ünnepségen elképesztő távolságra lőtte el a nyílvesszőt ez a rendkívüli erejű vitéz, 502 méterre, ami mostanáig megdönthetetlen rekord volt! Dzsingisz nagyra értékelte a nem mindennapi tettet, Jiszünge lett az egyik kedvence. Mondjuk, válogatott testőrségében, a mangudájok közt csupa ragyogó képességű vitéz volt csak, akárkit nem választottak ide!

Nagyszerű birkózók, elképesztő erejű harcosok, kitűnő íjászok, ragyogó kardforgatók, akik mind csaták tucatjában bizonyították már bátorságukat. Aki ide bekerült, olyan előjogokat kapott, mint egy tábornok. Nevük jelentése, a halálra szántak, eleve jelzi, nem kispályás srácokat kerestek erre az „állásra”. Jiszüngének sem lett volna elég csak az, hogy ilyen elképesztő távolságra ellőtte a vesszőt, harcosnak is kiváló lehetett.

   Szóval Mónus Józsi barátom ezt majdnem 800 éves rekordot döntötte meg idén, mintegy hat méterrel túlszárnyalva a híres mongol íjász lövését. Fanatikus figura, már ahogy beszél a feszítőerőkről, légellenállásról, fit/sec-ről meg ilyenekről, csak nézek. Én azért ennyire nem élem át az íjászatot, egyszerűen csak szeretek íjjal lőni. Valami vad, ősi öröm tölt el, amikor a mai kor csúcstechnológiás eszközeinél ezerszer primitívebb fegyverrel is célba találok. Engem nem is érdekeltek soha a modernebb íjak, lézeres célkeresővel, csigákkal, szkópokkal, stabilizátorokkal és egyéb nyalánkságokkal. Esküszöm, némelyiken még kóla automata is van, meg pattogatott kukoricát készítő masina. Tiszteletben tartok minden íjászt, csak egyszerűen nálam az már nem íjászat, hanem a technika versenye. Talán egyedül a tradicionális íjászat őrizte meg a lényeget ebből a sportból, persze itt sem mindegy, milyen íjjal és milyen vesszőkkel lősz.

Józsi szerint több érvényes világcsúcs is megdönthető, nem mindegy, hogy over-draw-val (egyfajta cső, amely megvezeti a vesszőt, innen a név is, túlhúzó) vagy anélkül lősz. A törökök legendás távlövő bajnoka, Tozkoparan Iskender, akiről már írtam neked, ilyennel lőtte a legendás 846 méterét, ami szintén máig megdöntetlen csúcs. Ha túlhúzó nélkül lősz, akkor is vannak kategóriák, többféle erősségű és anyagú íjjakkal, más típusú vesszőkkel.

   Mónus Józsi persze a fejébe vette, hogy megdönti mindet. Hát, őt ismerve, nem lehetetlen. Azért halkan jegyezzük meg, hogy Jiszünge nem akármilyen íjász lehetett. Az akkori körülmények között, nélkülözve a technika mai vívmányait, és eldurrantotta így is azt a vesszőt 502 méterre, le a kalappal. Nem tudom, milyen erős íja lehetett, de szerintem egy mai átlagember fel sem tudná ajzani. Mónus Józsi is hozott olyan íjat magával, amit nem tudtunk mi sem kihúzni, speciális technika kell hozzá.

   Miután elbeszélgettünk még a régmúlt idők legendás íjászairól, lefeküdtünk aludni, mivel másnap már a verseny következett. Most Swartzenbarth Zolival kerültem egy szobába, ő egy dunaújvárosi íjász. Nyugodt srác, és jó a humorérzéke. Sajnálom azokat az embereket, akik nélkülözik ezt a hasznos emberi tulajdonságot. E téren számomra Audrey Hepburn szavai a mérvadóak:”Szeretem azokat az embereket, akik megnevettetnek. Őszintén mondom, mindennél jobban szeretek nevetni. A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.”

   Hétkor ébresztő, reggeli, majd készülés a versenyre. Posta Pali és Mónus Józsi a csapatvezetők, az a döntésük, hogy a mai eredmények után állítják össze a válogatottat. Igyekeznem kell, mert óriási dolog lenne Magyarországot képviselve lőni a válogatottak megmérettetésén. Persze, tudják ezt a társaim is, de hát ilyen egy verseny: győzzön a jobb, a válogatottba pedig kerüljenek a legbiztosabb kezű lövészek. Sok összetevője van egy ilyen válogatásnak. Láttam már remek íjászokat, akiknek keze megremegett döntő helyzetekben, míg mások, esetleg gyengébb képességű versenyzők feljavultak a körülmények hatására. Meglátjuk…

   Egy sportközpont a verseny helyszíne, műfüves futballpálya, a kapukat kivették erre a néhány napra. Óriási posztereken a WTAF logója, nagy molinókon állatfigurák, a pálya körül a csapatok sátrai. Bámészkodva sétálgatunk, amikor arra figyelünk fel, hogy a kínaiak összesereglenek egy sátor előtt. Tibet, áll a feliraton angolul és koreai írásjelekkel, de nem sokáig. A kínaiak vezetője pattogó hangon utasítja az egyik emberét, aki azonnal elrohan. Néhány perc múlva visszaér, kezében egy kínai zászló, amit azonnal felerősítenek a sátorra úgy, hogy takarja a Tibet feliratot. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy ennyire sarkosak ezek a kínaiak. Egyszerűen számukra olyan, hogy Tibet, nem létezik. Nem kenyerem a politizálás, de ez már nekem is sok.

   Inkább visszasétálunk a saját sátrunkhoz, mielőtt még azt is letakarja valaki. Valószínűleg csúnyán néztünk volna rá, de a tibetieknek még ez sem adatott meg. Beregisztráltak a versenyre, már a repülőre is helyet foglaltak, amikor illetékes helyről közölték velük, hogy nem indulhatnak Tibet színeiben. Gondolom, Kínáéban meg nem akartak…

Közben rácsodálkozunk szobatársam kvalifikációs kártyájára. Mindenki kap ilyet, angolul és koreai nyelven vannak rajta a legfontosabb tudnivalók. Neveink koreai írásjelekkel igencsak érdekesen festenek, nálam például az Oláh Tibor négy jel, de a többieké is hasonló. Kivétel Swartzenbarth Zoltán, akinek a nevét két írásjellel letudták. Hát, erre kíváncsi leszek. Néha megdöbbentő hangzással említik a nevünket, de még mindig jobb, mint ahogy mi olvasnánk fel az ő neveiket, olvasva a jeleiket. Nekem kellene hozzá egy Enigma kódfejtő is, az biztos…

   Közben hívják a versenyzőket sorban, Swartzenbarth Zolit nagy érdeklődéssel várjuk, de a koreaiak kicseleztek bennünket.

-         Zo-li – mondják be a hangosbemondón, és Zoli indul is. Már azzal poénkodtunk, hogy a koreaiak simán beolvassák a Swartzenbarth nevet, de túljártak az eszünkön. Zo-Li, nem rossz, lehet, hogy kínainak nézték a szobatársam?

Közben én is sorra kerülök, egy mexikói legény kerül mellém, bizonyos Raul Gonzalez Chavez úr, akit a felesége bíztat. Most ők képviselik az azték birodalmat, ennek megfelelően öltöztek is be. A fiún tarka poncsó, töltényöv és sombreró, a hölgyön virágmintás, rikító színű népviselet. Gonzalez barátom úgy néz ki a töltényövvel és a kis bajuszkájával, mint Pancho Villa, a legendás mexikói bandita és szabadságharcos. Mondom is neki, ő elégedetten nevet, mindjárt beszélgetni kezdünk. Jól beszél angolul, én döcögősebben, de azért megértjük egymást.

   Az egyik kanadai is a mi csoportunkban lő, az óriás termetű, Királyi Lovas csendőr ruhát viselő, ősz hajú úriember. Ő tényleg úriember, tartása van, de lőni nem nagyon tud, mármint íjjal. Gondolom, puskával könnyebben boldogulna, mármint ha tényleg lovas csendőr volt, valószínűleg nem divatból vette fel az egyenruhájukat.

   Egy jókötésű maláj harcos, egy koreai úriember és egy idősebb kínai hölgy még a csoportunk tagja. A maláj egészen jól lő, remek kis különversenyt rendezünk egymás között, a mexikói és a koreai közepes lövészek, a kanadai meg csak műkedvelő, viszont a kínai hölgy, az valami elképesztő. Fogalmam nincs, hogy kerülhetett ki a versenyre, de odaállítanám elé azt, aki kiküldte. Mondjuk, kicsi a valószínűsége, hogy eltalálná, mert egyszerűen paródia, amit művel az íjjal.

   Szerintem percekkel a verseny előtt mondhatták meg neki egyáltalán azt, hogy íjászversenyen vesz részt, és kaphatott egy intenzív tanfolyamot, mert néha sikerül a cél felé tartania az íját is. Na nem túl gyakran, de ötből egyszer összejön. A harmadik lövése után már a fél mezőny azt lesi, hogy mikor lő a mami, mert akkor nagyon kell figyelni.

   Mire a mongol célhoz érünk, már a fél stadiont megfektette a Sárkány lánya, beleértve minket is. Én a bal keze felől voltam, aránylag biztonságban, csak kétszer kellett vetődnöm, de a másik oldalán állók folyamatosan a földön hemperegtek, nem is beszélve az előttünk mászkálókról. Ugye, elméletileg egyszerre kellene kimenni a célokhoz, odafigyelve egymásra, de a gyakorlat az, hogy mivel aránylag távol vannak egymástól a célok, külön mozognak a csapatok, miután végeztek. Na, a kínai mami átrendezte a stadiont, elhiheted nekem. Robin Hood íjától nem rettegtek annyira, mint az övétől, mert amikor felemelte, egy emberként hördült fel a tömeg.

   Ne hogy azt hidd ám, kedves húgom, hogy a mamit ez zavarta vagy feszélyezte, dehogy. Szerintem észre sem vette, hogy ilyen megkülönböztetett figyelemmel kísérik a munkásságát. Nem zavarta őt semmi, csak az íj…

   Valahogy csak végeztünk a versennyel. Nem igazán úgy sikerült, ahogy terveztem, de a mami nem volt bekalkulálva. Így is lőttem annyit, amivel bejutottam a Magyarországot képviselő csapatba, ahol a Doki, Mónus Józsi és Lakatos Pisti lett a társam.

   Rácz Doki elég jól lőtt, mi hárman erős közepesen, de remélem, holnap, a válogatottak megmérettetésén majd jobban megy. Én az a típus vagyok, aki a csapatért nagyon tudok hajtani, átérzem a felelősséget. Az egyéni versenyeken hajlamos vagyok feladni lélekben, ha nem megy, ez csapatban nem fordulhat elő nálam. Talán a futballban eltöltött évek miatt van ez így, vagy csak egyszerűen jó csapatember vagyok, nem tudom, de nem is érdekel az oka. Egyszerűen Hajrá Magyarok!

Vacsora után meglátogatott bennünket Pancho Villa barátom, a mexikói íjász. Hozott magéval egy üveg tequilát, nálunk is van persze jófajta kisüsti, de a csapat most még visszafogott, hiszen holnap lesz a várva várt verseny a válogatottak között. Raul is indul, ő már egyenesen kontinentális válogatott lett, hiszen Mexikóból csak ketten vannak, így hozzájuk csatlakozott a perui és a bolíviai íjász is. Beszélgetünk a különböző csapatokról, vannak egészen kitűnő íjászok a versenyen, erős lesz a mezőny. Azért remélem, hogy a kínai mami nem lesz tagja a válogatottnak, mert akkor az egész verseny alatt harckészültségben kell lennünk.

Raul is látta lőni a hölgyet, fülig ér a szája az emlékeken. Most már én is mosolygok rajta, de tényleg nem semmi volt mellette állni, amikor felemelte a fegyverét. Magyarországon leütnék két lövés után, az biztos…

Mexikó, tequila, jó kedv. Szervesen kapcsolódnak a tudatomban, így kerek a történet. Van egy kedvenc történetem is ezzel, el is meséltem Raulnak, és most már neked is.

   Jó pár évvel ezelőtt unottan néztem otthon a tévét, valami világjáró műsor volt benne, éppen Mexikóban forgattak. Nagydarab német hölgy volt a riporter, sorba bejárták az aztékok egykori országát. Mesebeli tájak, érdekes emberek, megelevenedett történelem. Egy nagyvárosban, a főtéren rengeteg ember vett körbe egy fiatal lányt, aki a társai zenéjére táncolt. Perdült, fordult, érzékien rázta a gyönyörű, fiatal testét, dőlt a pénz a kalapjába. Társai mexikói népviseletben, óriási sombrerókban, kis csengettyűkkel a ruháikon pengették a kísérő zenét. Csupa jókedv, móka, kacagás.

   A riporternő úgy érezhette, ez így túl idillikus. Odament a zenekar vezetőjéhez, egy marcona arcú, javakorabeli, hatalmas bajuszú úriemberhez, és tolmács segítségével beszélgetni kezdett vele. A fickó pompásan érezte magát, nem nagyon hatotta meg a kamera, élte a mindennapi életét. Amikor úgy érezte, hogy összegyűlt annyi, intett az egyik fiatal suhancnak, aki tudta a dolgát. Keresetlen egyszerűséggel odasétált a kalaphoz, és kivett belőle egy meghatározott összeget.

   Néhány perc múlva ismét előkerült, kezében egy üveg tequila. Először a főnök ivott, majd rangsor szerint a zenészek, végül a táncoslány és a szállító is. Semmi só, citrom meg efféle világi hívság, csak úgy, az üvegből. Csillogó szemeik elárulták, hogy nem ez az első pohár ma, a sikerük pedig arra utalt, hogy nem is az utolsó. Mindez persze úgy, hogy a zene és a tánc egy pillanatra sem állt meg.

   A riporternő megkérdezte a padronét, hogy mit ünnepelnek.

- Juanita születésnapját – mutatott a lányra a főnök.

- Gratulálok – mondta udvariasan a német hölgy - Pont ma van?

- Két hét múlva lesz, de már készülünk rá – jött a válasz – egy hónap múlva az enyém lesz, majd utána Pablóé – mutatott az egyik vigyorgó gitárosra.

- Hiszen akkor maguk szinte minden nap mulatnak – így a riporternő.

A főnök nem értette a szinte szót. Amikor elmagyarázták, megcsóválta a fejét. Nem szinte, hanem minden nap itt vannak. Ez a munkájuk, ez a megélhetésük. Ehhez értenek, ők a zenéhez, a lány a tánchoz. Az, hogy szeretik is csinálni, isteni ajándék, ahogy a tequila is az.

   A riporternő nem adta fel, tovább kérdezett.

- Tudja ön, hogy Brazília után Mexikó a világon legjobban eladósodott ország a világon?

   Ha azt várta a riporternő, hogy a főnök elképed, csalatkoznia kellett.

- Nem, nem tudtam – vont vállat, majd ujjaival intett a fiúnak, hogy itt az ideje egy újabb adag tequilának. A riporternő hamisítatlan teuton amazon volt, nem tért le a csapásról. Gondolta, most kijön az adu ásszal.

- És ez nem zavarja önt?

Most először látszódott meglepetés a főnök viharvert ábrázolatán. Valószínűleg már a kérdésre sem emlékezett, mert visszakérdezett.

- Engem? Már miért kéne zavarnia?

   Megvagy, gondolhatta a túlsúlyos Brünhilda, most beviszem a döntő csapást. Szinte ragyogott az arca, ahogy odavágta a zenészeknek:

   - Azt ki is kell ám fizetni!

Azt az arcot soha nem felejtem el. A főnök mesztic vonásaira teljesen kiült az értetlenség.

   - Majd kifizeti, aki felvette azt a pénzt! Én ugyan nem kaptam belőle egy árva pesót sem, és annyit adok vissza, amennyit kaptam!

   A vezér ezen a ponton megunhatta a nemzetközi közgazdaság financiális rejtelmeit, mert intett az elképedt német hölgynek, hogy részéről vége a beszélgetésnek. Ujjaival varázslatos szólamokat csalt elő a gitárjából, Juanita önmagát múlta felül, magával ragadó tánca láttán mindenki adakozott. A riporternő kis ideig még toporgott, de hamar rájött, hogy ez a csapat nem a mexikói filozófusok egylete. Mindenesetre jókorát húzott a felé kínált üvegből, mire a főnök elégedetten bólintott. Helyre állt a világ...

   Amikor az adást láttam, a földön fetrengtem a röhögéstől, holott akkor még fogalmam nem volt a mexikói emberekről. Ahhoz, hogy megértsd, másképp kell látni dolgokat. A riporternő bizonyára jó szakember volt a maga területén, talán az emberismerete is megfelelő volt Európában, de ez egy más világ. Mindenesetre érdekes jelenet volt, meg is maradt bennem.

   Raul jót nevet a történeten, bár szerintem nem érti ő sem igazán. Tényleg, mi köze volt a mariachi zenésznek az államadóssághoz? Mindegy, a következő témánk a tequila lesz. Mint kiderült, Raul évekig dolgozott egy gyárban, ahol ezt a pompás folyadékot gyártják és palackozzák.

   Tequila. Milyen egyszerű szó, és mennyi varázslat van benne! Amikor Cortez katonái megérkeztek az Új Világba, egyetlen dolgot hiányoltak csak e földi paradicsomból. Arany szekérszám volt, gyönyörű, készséges nők szintén, de a magukkal hozott ital hamar elfogyott. Mióta katonák vannak a földön, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyszerűen kell nekik, és kész.

   Hamar felfigyeltek azonban arra, hogy az aztékok szintén ismerik a mámort hozó folyadékokat. Itt, Mexikóban, a még meg sem hódított óriási birodalomban is kellett valami a harcosoknak, ámbár itt a papok főzték a szent folyadékot, az octlit. Ez az octli egyébként a ma is használatos nemzeti ital, a pulque őse. Bonyolult eljárással készítették el, és papjai transzba estek tőle. Na, erre a bódult állapotra vágytak a derék konkvisztádorok is, bár előttük nem a vallási megvilágosodást lebeghetett végcélként.

A kék agávé, ez a liliomvirágúak rendjébe tartozó (Liliales),csak itt őshonos növény a spanyolok szomjának köszönheti hírnevét. Sokan, tévesen úgy hiszik, ez egyfajta kaktusz, de nem így van. A hasonlóság alapja csupán annyi, hogy az agávék és a kaktuszok is a szukkulens, azaz a pozsgás növények közé tartoznak.

A spanyolokat persze nem nagyon érdekelte a növény természettudományos meghatározása, számukra az volt csak a fontos, hogy kiválóan erjeszthető gyümölcs került a kezeikbe. Ellesték a papok eljárásait, majd a maguk, nem lebecsülendő szeszfőzési eljárásaikkal kiegészítve megteremtették az új terméket, amelyet egyre inkább hasonlított a ma ismert folyadékra.

Az első, kísérleti kotyvasztások persze még messze állhattak a ma ismert, méltán népszerű italtól, de a konkvisztádorok boldogan vállalták a kísérletezéssel járó kóstolókat. A XVI. század végén egy Don Pedro Sánchez de Tagle nevű nemesember megkezdte a tömeggyártást, hogy aztán 1608-ban már meg is adóztassák. Hiába, nincs új a nap alatt…

Mexikói barátom, Raul Puerto Vallartában él, ami azon kívül, hogy világhírű üdülőparadicsom és itt játszódik a Fenegyerekek című, nagyszerű szórakozást biztosító film végső jelenete, arról is híres, hogy a tequilagyártás egyik fellegvára. Raultól sok mindent megtudtam a tequila történetéről.

   1530-ban a mai nyugat- mexikói Jaliscó tartományban Juan Calero de Escarcena spanyol nemesúr szolgálatai fejében kolónia alapítására kapott engedélyt. Választása a Nauhatl indiánok földjén fekvő Tequila falucskára esett, amely néhány rozoga házikóból állott egy kialudt tűzhányó tövében, Guadalajarától 65 kilométerre. Ebben a porfészekben kezdték el gyártani az itt bőségesen termő kék agávéból azt a nagyszerű italt, amit a település nevéről tequilának neveztek el az emberek. Hamarosan híre ment a nagyszerű italnak, bár nagyüzemi gyártása csak a XIX. század elején kezdődött el.

   Mexikóban 136 faja él az agávénak, de a legnépszerűbb az agave tequilana, amely a tudósoktól nem véletlenül kapta a nevét. Amikor a növény eléri az optimálisnak tekintett 8-10 évet, betakarítják. Egyébként nem sokkal élne tovább, maximum 14 év az élettartalma.

Érdekes, hogy ellentétben a mi gyümölcspálinkáktól, ami ugye a termésből készül, itt magát a növényt dolgozzák fel. A jimador, az arató kivágja az agávét, majd a leveleket, mintegy kétszáz darabot, a test, a „szív”körül lenyesi. Marad a pinya, az így már ananászra hasonlító végtermék, amiből lesz a tequila. A legtöbb ilyen „ananász”40-50 kg., de akadt már 200 kilós is.

   Egy liter tequilához átlag hét kiló agávé kell, de itt is sok függ a cukortartalomtól, technológiától, az alkalmazott élesztőtől, enzimektől, a víz mennyiségétől. A betakarítás után jön a főzés, aprítás, erjesztés, majd a lepárlás. A következő munkafolyamat a pihentetés, vagy érlelés(reposado/anejo) Az utolsó lépés a palackozás, amelyre öt különböző korú, érleltségű formában kerül sor, melyeket a palackon jól láthatóan fel kell tűntetni.

Raul barátom szerint a valódi tequilával mi valószínűleg nem is találkoztunk eddig, mivel azok nem nagyon kerülnek forgalmazásba, mert méregdrágák az egyszerű turistának vagy a discóban divatból tequilázóknak. Természetesen kikéri magának a só, citrom használatát, ilyenre igazi mexikói nem vetemedne állítása szerint. Azt mondja, holnap hoz egy üveg eredeti, hamisítatlanul mexikói tequilát, hogy a verseny után megvizsgálhassuk. Szerencsére nekünk is van még kisüsti tartalékunk, nem szeretnék egy kulináris párbajban alulmaradni.

   Azért búcsúzóul közöl egy megdöbbentő adatot. 2006-ban több, mint 228 millió liter tequilát készítettek a 901 hivatalos termelő adatai szerint! Ez valóban lenyűgöző adat, főként ha belegondolunk abba, hogy talán Mexikóban is akadnak néhányan, akik feketén főznek. Raul boldogan vigyorog, látva a kétkedést az arcomon, majd biztosít, hogy ez hivatalos lista, és valószínűleg nincs benne a cégek azon főzései, amellyel kikerülték az adóhivatalt. Gondolom, ez náluk is népi játék, mint nálunk. Ja, az ivással egyetemben…

   Talán elég is lesz a tequiláról ennyi. Raul újfent biztosít arról, hogy holnap megint átjön, majd szilárd léptekkel elvonul. Régi frontharcos a piálás lövészárkaiban, meg sem látszik rajta egy kis csetepaté. Remélem, lesz még alkalmunk belemerülni a témába, mert bámulatos a tudása. Mára viszont már következzen a pihenő, mert holnap oda szeretném tenni magam a versenyhez.

Mónus Józsi azért búcsúzóul még mesél Jiszüngéről, akinek fantasztikus rekordját átadta a múltnak. Józsi tiszteli a múlt e híres bajnokát, de persze örül a sikerének. Állandóan kihívásokat keres, de végül is ezért haladt a világ előre.

   Dzsingisz kán egyébként méltányolta a bravúros teljesítményt, és emlékkövet állítatott harcosa tiszteletére. Természetesen nem felejtette el önmagát sem megemlíteni, de ez egy ilyen végtelenül szerény és visszafogott embernél, mint ő volt, nem is hat a meglepetés erejével. Végül is az akkori világ egyik legerősebb hadseregét zúzta szét, miért maradjon háttérben?

   Az emlékkő ma az Ermitázsban látható, de arról, hogyan került oda, számtalan legenda született. Én a magam részéről a Vörös hadsereg híres begyűjtőire tippeltem volna, ők voltak ilyen figyelmesek, hogy őrizzük meg egymás kultúráját bármi áron. Utánanéztem, de a források azt mondják, Szibériában találták 1828-ban. Hogyan került oda, máig nem tudni, de a következő évben elvitték Pétervárra az Orosz Tudományos Akadémiára, majd 1936-ban az Ermitázsba került.

   A mongolok átvették az ujgur írást, öt sztélén a következő olvasható a híres kövön, Kara György fordításában:

„Miután Dzsingisz kán a szárt népet leigázta, tábort ütött, és az egész mongol birodalom nemesei Buka Szocsigajban egybegyűltek, Jiszünge a messze-nyilazáskor háromszázharmincöt öl messzire nyilazott.”

Fogadjuk el ezt a nevet, habár a mongolok hoztak egy prospektust, amiben Esunkhei a legendás íjász neve. Én olvastam több leírást is, és mindegyik Jiszüngét emlegeti szintén. Állítólag az Ermitázsban, az angol nyelvű fordításban is ez van feltűntetve. Ez a Jiszünge egyébként Dzsingisz kán rokona volt, talán unokaöccse, de a mongoloknál nem lehet biztosra menni e téren.

A mongolok is tudják persze, hogy az első írott emléküket rögzítő kő Szentpéterváron van, tettek is lépéseket a visszaszerzésükre. Diplomatáik felvetették, hogy esetleg visszaadhatnák a mongol államnak jogos tulajdonukat. Az oroszok természetesen nem zárkóztak el, sőt!

- Magától értődő, barátaink, mihelyst mi is visszakapjuk azokat a kincseket, amiket Dzsingisz és az utána garázdálkodó Hordák elcipeltek a Szent orosz földről!

Talán mondanom sem kell, hogy a kő azóta is nyugodtan áll az Ermitázsban…

Azt hiszem, ez a kis történet éppen jó lesz végszónak. Legközelebb innen folytatom a beszámolóm…